Draga, dolgos Dexter

Jeff Lindsay Draga dolgos Dexter

AJANLOMTOMMIE-NAK ES GUSNAK,

AKIK MAR EPPEN ELEGET VARTAK

1. FEJEZET

Mar megint itt van a Hold, amely oly alacsonyan es koveren fugg a tropusi ejszakaban, es az alvadt egbolton keresztul szolongatja az arnyak kozul a jo oreg hangot, a Sotet Utast, aki kenyelmesen befeszkelte magat Dexter hipotetikus lelket rejto Dodge K Hatso Ulesebe.

A csibesz Hold, az a nagyhangu, gunyosan kacsingato Lucifer, aki a kihalt egbolton at hivogatja az ejszaka foldi szornyetegeit, es vidam jatszoterukre invitalja oket. Konkretan most itt azt a szornyeteget szolitja, akit a holdfeny fest tigriscsikosra a leander levelein keresztul, aki minden erzekszervet kihegyezve, ugrasra keszen varakozik a megfelelo pillanatra. Dexterrol van szo, aki a sotetben hallgatja azokat a rettenetes, elsuttogott sugallatokat, amelyek lelegzetvetel nelkul omlenek arnyekos buvohelyemre.

A kedves sotet masik felem ugrasra osztokel — most! —, arra, hogy melyesszem bele holdsutotte karmaimat abba az o-de-mennyire sebezheto husba, a soveny tuloldalan. De nem ez a megfelelo idopont, ugyhogy varok, ovatosan figyelem, ahogy gyanutlan aldozatom eloson elottem, erezve, hogy valami les ra, de nem tudva, hogy itt vagyok, csak egy konyortelen meternyire a soveny mogott. Olyan konnyeden kicsusszanhatnek, mint a penge, ami valojaban vagyok, es veghezvihetnem a csodat — de inkabb varok, mikozben gyanakodnak ram ugyan, de nem latnak.

Egyik hosszu, lopott pillanat tipeg a masik utan, es en meg mindig a megfelelore varok; az ugrasra, a kinyujtott kezemre, arra a jeghideg oromre, amit az aldozatom arcat elborito retteges valt ki belolem…

De nem. Valami nincs rendben.

Es most Dexteren a sor, hogy valakinek az emelyito, bizsergeto tekintetet erezze a hataban, a felelem rebbeneset, ahogy elont a bizonyossag, hogy valami most ram vadaszik. Egy masik ejszakai portyazo erzi most az eroteljes belso vagyat, mikozben engem les valahonnan a kozelbol — nekem pedig egyaltalan nem tetszik ez a gondolat.

Es mint egy kicsiny villamcsapas, ugy suvit elo a gyozelemittas kez a semmibol, egyenesen belem, vakito gyorsasaggal, es a szomszed, kilenceves kisfiu ragyogo fogsorat pillantom meg.

— Megvagy! Egy, ket, ha, Dexterre!

Erre a tobbiek is megjelennek, a nagyon fiatalok fekezhetetlen lenduletevel, eszelosen kuncogva es kiabalva, mikozben en megszegyenulten acsorgok a bokrokban. Hat, ennyi. A hateves Cody csalodottan bamul ram, mintha Dexter, az Ejszaka Istene cserbenhagyta volna fopapjat. Astor, a kilenceves fiu novere csatlakozik a tobbiek gunykacajahoz, mielott ismet szetcikaznanak a sotetbe, uj, bonyolultabb rejtekhelyeket keresve, egyedul hagyva engem a szegyenemmel.

Dexter megbukott az ipiapacsozasban, nem jutott el a hunyofakent szolgalo konzerves dobozig. Es most Dexter a hunyo. Megint.

Az emberben felotlik a kerdes, hogyan lehetseges ez? Elkepzelheto, hogy Dexter, az ejszakai vadasz idaig sullyedt volna? Azelott mindig akadt egy felelmetes, torz lelku ragadozo, aki felhivta magara a felelmetes, torzlelku Dexter figyelmet — most pedig itt allok, es egy ures Chef Boyardee raviolisdobozra vadaszom, amelynek a legnagyobb bune a szosz jellegtelen ize. Itt allok es ertekes idomet arra pazarolom, hogy veszitsek egy olyan jatekban, amelyet tizeves korom ota nem jatszottam. Es ami meg rosszabb, en vagyok a hunyo.

— Egy. Ketto. Harom… — kialtom en, a mindig korrekt es becsuletes jatekos. Hat ez hogy tortenhetett meg? Hogy erezheti Dexter, a Demon annak a Holdnak a sulyat anelkul, hogy ne indulna megszokott utjara, a zsigerek koze, hogy le ne szelje az eletet valakirol, aki oly nagyon megerdemli Dexter csalhatatlan iteletenek pengejet? Hogy lehet, hogy egy ilyen ejszakan a Hideg Bosszuallo nem viszi magaval egy korre a Sotet Utast?

— Negy. Ot. Hat.

Harry, az en bolcs neveloapam megtanitott a Szukseg es a Kes kenyes egyensulyara. Fogta a fiut, akiben meglatta a gyilkolas elfojthatatlan vagyat — ezen nem lehet valtoztatni —, es egy olyan emberre formalta, aki csak gyilkosokat ol; Dexter, a nem-vereb, aki egy emberinek tuno arc moge rejtozik, es az igazan csunya rossz sorozatgyilkosokra vadaszik, akik valogatas nelkul olnek. Harry Terve nelkul en is olyan lennek, mint ok. „Dexter, rengeteg ember van, aki megerdemli”, mondta az en csodalatos nevelo-zsaru-apam.

— Het. Nyolc. Kilenc.

Megtanitott arra, hogyan talaljam meg ezeket a kulonleges jatszotarsakat, hogyan gyozodjek meg arrol: tenyleg megerdemlik-e, hogy en es a Sotet Utas rendkivuli latogatast tegyunk naluk. Es ami a legjobb, arra is megtanitott — ugy, ahogy csak egy zsaru tudja megtanitani —, hogyan usszam meg a dolgot. Segitette felepiteni a minden gyanu felett allo rejtekhely eletemet, es belem nevelte, hogy minden korulmenyek kozott be kell illeszkednem, es rendithetetlenul atlagosnak kell maradnom, barmi is tortenjek.

Ugyhogy megtanultam oltozkodni es mosolyogni es rendszeresen fogat mosni. Tokeletes muember valt belolem, ugyanazokat az ostoba, ertelmetlen dolgokat mondtam, amiket az emberek egesz nap ismetelgetnek egymasnak. Senki nem gyanitotta, mi lapul tokeletes mosolyutanzatom mogott. Senki, termeszetesen mostohatestveremen, Deborahn kivul, de o lassankent elfogadja a valodi enemet. Vegul is, sokkal rosszabb is lehetnek. Elvetemult, orjongo szornyeteg is lehetett volna belolem, aki csak gyilkol es gyilkol, amerre csak jar, bomlo hustornyokat hagyvan maga utan. Ehelyett en az oszinteseg, az igazsag es Amerika hagyomanyos ertekeinek az oldalan allok. Termeszetesen ezzel egyutt egy szornyeteg vagyok, de szepen feltakaritok magam utan, es a mi kutyank szornyetege vagyok, az ereny vorosbe, feherbe es kekbe oltozott, szazszazalekosan szintetikus megnyilvanulasa. Es azokon az ejszakakon, amikor a Hold a leghangosabb, megkeresem a tobbieket, azokat, akik az artatlanokra vadasznak es nem tartjak be a szabalyokat, es kicsi, gondosan becsomagolt zsakokban tuntetem el oket.

Ez az elegans keplet nagyon jol mukodott a boldog embertelenseg hosszu evei alatt. Ket „jatszohaz” kozott vegletesen hetkoznapi lakasomban tokeletesen atlagos eletvitelt folytattam. Soha nem kestem el a munkabol, odaillo poenokkal bombaztam a kollegaimat, segitokesz es tapintatos maradtam minden korulmenyek kozott, pont ugy, ahogy Harry tanitotta. A mueletem rendezett, kiegyensulyozott es hiteles volt, es olyan szocialis ertekekkel rendelkezett, amelyek jova tettek buneimet.

Egeszen mostanaig. Valamilyen okbol ezt a pont-jo ejszakat egy csapat gyerekkel bujocskazva toltom, ahelyett, hogy gyilkosdarabolosat jatszanek gondosan megvalogatott barataim egyikevel. Es kis ido mulva, amikor veget er a jatek, Codyt es Astort haza fogom vinni Ritahoz, aki hoz majd nekem egy doboz sort, agyba dugja a gyerekeket, es leul mellem a kanapera.

Hat ez meg hogy lehetseges? A Sotet Utas korkedvezmennyel nyugdijba ment volna? Vagy Dexter puhult el? Arrol lenne szo, hogy egy hosszu, sotet folyoson rossz iranyba fordultam, es Domesztikalt Dexterkent jutottam ki belole? Fogok meg valaha — ahogy regen tettem — vert cseppenteni egy kristalytiszta uveglapra, trofeakent a vadaszat emlekere?

— Tiz! Aki bujt, aki nem, megyek!

Igen, errol van szo. Megyek.

De merre?

Termeszetesen Doakes ormesterrel kezdodott az egesz. Minden szuperhosnek kell hogy legyen egy osellensege, es az enyem o volt. Egyaltalan semmit nem tettem ellene, ennek ellenere ugy dontott, a nyomomba szegodik es akadalyoz a munkamban. En es az arnyekom. Es a helyzet ironiaja: en, a szorgos verfoltelrendezodes-elemzo ugyanannak a hatosagnak dolgoztam, amelynek o is az alkalmazasaban allt — egy csapatban jatszottunk. Sportszeru volt hat tole, hogy igy ram akaszkodott, csak mert idonkent jatszom egy kicsit a holdfenyben?

Sokkal jobban megismertem Doakes ormestert, mint amennyire valaha is szandekomban allt, sokkal jobban,