— Csak nem gondolod, hogy eppen itt talaljuk meg a foldi civilizacio hu masat? — fortyant fel a Fizikus.

— Ez allando rendszer — kezdte a Doktor —, es a civilizacio hosszabb ideig fejlodhetett az Edenen, mint a Foldon, tehat…

— Felteve, hogy emberszabasuak civilizacioja — szakitotta felbe a Kibernetikus.

— Nezzetek, itt nincs ertelme ucsorogni — mondta a Koordinator. — Gyerunk tovabb, fel ora mulva elerjuk azt ott — es a vekony lila savra mutatott a lathataron.

— Es az micsoda?

— Nem tudom, de valami. Hatha talalunk vizet.

— Pillanatnyilag egy kis arnyekkal is beernem — dormogte rekedten a Mernok. Egy korty vizzel kioblitette a szajat es a torkat.

Nyikorogtak a szijak, amint ki-ki felvette a cso-magjat, a csoport ismet szethuzodott, es egyenletes utemben tovabb menetelt a homoksivatagban.

Elhaladtak egy tucat “kehely” es nehany nagyobb kepzodmeny mellett. Az utobbiak olyanok voltak, mintha a foldre bocsatott lianokra vagy indakra tamaszkodnanak, de egyik sem volt kozelebb ketszaz meternel, es az embereknek nem volt kedvuk iranyt valtoztatni. A nap delelojere hagott, mikor megvaltozott a taj.

A homok egyre fogyott — hosszu, enyhen domboru savokban kibukkant alola a napegette, voros talaj. Itt-ott fako, szaraz mohacsomok boritottak. A moha, mikor megrugdostak, szurke porra esett szet, mint az elegett papir. A lila sav jol lathatoan novenyforma kepzodmenyek csoportjaira tagolodott, szine is vilagosabb lett, inkabb zold volt, fakokekkel tarkitva. Az eszaki szello enyhe, finom illatot hozott, amelyet gyanakvo kivancsisaggal szivtak be. Mikor az agas-bogas, sotet “novenyek” kisse kihajlo falanak kozelebe ertek, az elol haladok valamelyest lassitottak, hogy a tobbiek utolerjek oket, aztan rendezetlen csoportban bak tattak tovabb, mig vegul megalltak a bizarr alakzatok mozdulatlan fala elott.

Szaz lepes tavolsagbol meg novenyeknek tunhettek, holmi cserjeknek, amelyek tele vannak nagy, kekes madarfeszkekkel — nem annyira a va-losagos hasonlosag miatt, inkabb azert, mert a szem az idegen formakat mindenaron valami ismerosse igyekszik osszerakni.

— Nem pokfelek ezek? — szolalt meg bizonytalanul a Fizikus, es akkor egyszerre mindegyikuknek ugy remlett, hogy pokszeru lenyeket latnak, amelyeknek orso alaku kis torzset suru, merev sorte boritja, es amelyek mozdulatlanul allnak maguk ala huzott, rendkivul hosszu es vekony labaikon.

— De hiszen ezek novenyek! — kialtott fel a Doktor.

Lassan megkozelitette az egyik magas, szurkeszold “pokot”. A “labak” valoban inkabb vastag szaraknak bizonyultak, bar szoros butykeiket konnyen velhette volna az ember holmi izeltlabu rovar izuleteinek. A mohos talajbol kinovo hat, het vagy nyolc ilyen szar fent ivet alkotva osszekapcsolodott, es folottuk emelkedett a kisse lapitott potrohra emlekezteto, tobozszeru, vaskos “test”, amelyet a napfenyben csillogo pokhaloszalak vettek korul. A novenyi “pokok” eleg kozel nottek egymashoz, de at lehetett menni koztuk. A szarakbol helyenkent vilagosabb, majdnem a foldi falevelekehez hasonlo szinu elagazasok es nyulvanyok nottek ki, vegukon csukott rugyekkel. A Doktor megint a maga modszerehez folya-modott, eloszor kaviccsal dobalta meg a tobb meter magasan feketello “potrohot”, aztan mikor nem tortent semmi, megvizsgalta a szarat, vegul kessel is belevagott — a szarbol apro cseppekben halvanysarga, vizszeru folyadek szivargott, ez rogton habzani kezdett, szinet narancssargara, majd vorosre valtoztatta, nehany perc mulva pedig gyantara emlekezteto, suru, ragacsos anyagga dermedt. Athato, aromas illatat elo szor mindenki kellemesnek itelte, de hamarosan valami visszataszitot talaltak benne.

A kulonos liget melyeben valamivel huvosebb volt, mint a siksagon.

Csak a novenyek kover “potroha” adott nemi arnyekot — ezekbol azonban egyre tobb volt, amint tovabbhaladtak a kulonos vadonban, ugyelve, hogy lehetoleg ne erjenek hozza a szarakhoz es foleg a fiatal nyulvanyok vegen novo feheres butykokhoz, mert ezek megmagyarazhatatlan undort keltettek bennuk.

A talaj puha es szivacsos volt, nyirkos kigozolgese megnehezitette a lelegzest, arcukon, kezukon atsuhant a “potrohok” arnyeka; ezek a “potrohok” hol magasabban voltak, hol alacsonyabban, egyik nagyobb, masik kisebb, nemelyik vekonyabb volt, es gyurui elenk narancsszinuek, a masik szaraz, fonnyadt, pudvas, es az ilyenek-rol hosszu, lengedezo pokhalo-csimbokok logtak.

Ha feltamadt a szel, az egesz bozot tompan, kellemetlenul sustorgott, nem a foldi erdok lagy su-sogasaval, hanem mintha kemeny, zorgo papirdarabok ezrei hullananak. Olykor egy-egy noveny elzarta az utjukat osszefonodott nyulvanyaival, es masutt kellett atjarot keresniuk. Igy aztan lassabban haladtak, mint a siksagon. Egy ido mulva mar nem neztek fel a gyurus “potrohokra”, es nem hasonlitgattak oket madarfeszekhez, tobozhoz vagy gubohoz.

Egyszerre csak a Doktor, aki legelol haladt, megpillantott az orra elott egy vastag, fekete, fug-golegesen lelogo szorszalfelet — olyan volt, mint valami fenyes, vastag cernaszal vagy lakkozott drot. Mar felre akarta hajlitani a kezevel, de mert eddig ilyesmivel meg nem talalkoztak, osztonosen felpillantott, es foldbe gyokerezett a laba.

Az egyik “gubo” alol sapadt gyongyszurke valami nezett ra mozdulatlanul. Ez a valami gumokent logott az odafenn osszeero szarak kozott.

Pillantasat elobb erezte, mintsem rajott volna, hol vannak a szemei ennek a formatlan lenynek; nem latott rajta sem fejet, sem vegtagokat, csak zsakszeruen dagadozo, tompa fenyu boret latta, amely olyan volt, mintha gombocokkel volna belulrol kitomve; egy megnyult, sotet tolcserbol pedig ket meter hosszan lelogott a vastag, fekete szal.

— Mi van? — kerdezte a Mernok, aki eppen utolerte. A Doktor nem valaszolt, a Mernok felnezett, es o is kove dermedt. — Mivel nez ez? — tort ki belole a kerdes, es hatrabb lepett, olyan undorral toltotte el ez a leny, amely mintha ratapadna moho, furkeszo pillantasaval — bar a szemet a Mernok nem latta, sot nem is sejtette, hol van.

— Hu, de ronda! — kialtott fel a hatuk mogott a Vegyesz. Mar mind ott alltak a Mernok es a Doktor mogott. A Doktor eloszor is kihatralt a magasbol lefuggo leny alol — a tobbiek felrehuzodtak, amennyire a rugalmas szarak megengedtek —, aztan elovette kezeslabasa zsebebol a femhengert, lassu, kimert mozdulattal megcelozta a novenyi kornyezetnel vilagosabb, holyagszeru testet, aztan megnyomta a ravaszt.

Ekkor — egy masodperc toredeke alatt — nagyon sok minden tortent egyszerre.

Eloszor villanast lattak, olyan eroset, hogy teljesen elvakultak, kiveve a Doktort, aki eppen abban a pillanatban hunyoritott — a villanas pedig, nem tartott tovabb annal a pillanatnal, amikor csukva volt a szeme. A vekony folyadeksugar meg mindig felfele lovellt, amikor a szarak megrogy-gyantak, recsegni kezdtek, fekete paragomoly vette oket korul, es a leny ugyanekkor sulyos, vize-nyos cuppanassal a foldre pottyant. Talan egy masodpercig tehetetlenul fekudt, mint valami gu-mokkal teli, szurkes-husszinu ballon, amelybol el-tavozik a levego — csak a fekete szorszal tekergett es tancolt folottuk tebolyultan, rangatozva es villamgyors csapasokkal hasogatva a levegot. Aztan eltunt a szorszal, es labuk elott, a szivacsos mo-han araszolva szanaszet kezdtek maszni a leny idomtalan, holyagszeru tagjai — es mielott barmelyik ember megszolalhatott vagy megmozdulhatott volna, ez a menekules, vagy inkabb szetfutas mar veget is ert, a leny utolso darabkai, amelyek csak hernyo nagysaguak voltak, serenyen befurtak magukat a foldbe a novenyszarak labanal, es helyukon csak az ures talaj maradt. Csak ocsmany, emelyito szaguk facsarta meg mindig az emberek orrat.

— Ez valami telep volt?… — kerdezte bizonytalanul a Vegyesz. Szemet dorzsolgette, a tobbiek hunyorogtak, meg mindig fekete karikakat lattak az elobbi villanastol.

— E pluribus unum — felelte a Doktor —, vagy inkabb e uno plures. Nem tudom, hogy jol mondtam-e latinul, de alighanem valami tobb egyedbol allo leny, amely szukseg eseten reszeire oszlik…

— Szornyen budos — mondta a Fizikus —, gyerunk innet.

— Gyerunk — egyezett bele a Doktor. Mikor mar tiz-egynehany meterre tavolodtak, varatlanul hozzatette: — Kivancsi vagyok, mi tortent volna, ha megerintem azt a szorszalat…

— Sokba kerulhetett volna ez a kivancsisag — velekedett a Vegyesz.

— De az is lehet, hogy nem. Hiszen tudod, hogy az evolucio gyakran teljesen artatlan lenyeket ruhaz fel rettenetes kulsovel.

— Ugyan, hagyjatok mar ezt a vitat! — kialtott fel a Kibernetikus. — Amott, oldalt mintha mar vilagosodna. Mi a fenenek kellett nekunk ebben a pokerdoben kodorogni!

Patakcsobogast hallottak es megalltak. Tovabbmentek, a csobogas egyre hangosabb lett, aztan gyengult, vegul mar egyaltalan nem hallottak, de a patakot nem sikerult felfedezni. A novenyzet ritkult, a talaj egyre puhabb lett, olyan kellemetlen volt jarni rajta, mintha zsombekos mocsar volna, olykor cuppogott is valami a labuk alatt,

Вы читаете Eden
Добавить отзыв
ВСЕ ОТЗЫВЫ О КНИГЕ В ИЗБРАННОЕ

0

Вы можете отметить интересные вам фрагменты текста, которые будут доступны по уникальной ссылке в адресной строке браузера.

Отметить Добавить цитату
×