Stanislaw Lem
Eden
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KONYVEK
Szerkeszti Kuczka Peter
Stanislaw Lem Eden
Tudomanyos fantasztikus regeny
KOZMOSZ KONYVEK
Budapest, 1973
ELSO FEJEZET
A szamitasokba hiba csuszott. Nem repultek at a legkor folott, hanem beleutkoztek. A hajo akkora robajjal vagodott a levegobe, hogy csaknem megrepedt a dobhartyajuk. Fekvohelyukon elterulve ereztek, hogy a lokescsillapitok utkozesig csapodnak, az elulso kepernyok langba borultak es kialudtak, mert a hajo orranak feszul izzo gazparna megolvasztotta a kulso kamerakat, a fekezes keson kapcsolodott be, es elegtelen volt.
Ego gumi szaga toltotte be a vezerlotermet, elvakultak es megsuketultek a lassulas prese alatt; ez volt a veg, de meg ennyit sem tudtak vegig-gondolni, ahhoz sem volt erejuk, hogy kitagitsak a mellkasukat, es lelegzetet vegyenek, a vegsokig mukodo oxigenpulzatorok dolgoztak helyettuk, ugy nyomtak belejuk a levegot, mint kis hijan ki-pukkado leggombokbe. Hirtelen megszunt a duborges.
Kigyulladtak a veszlampak, minden oldalon hat, az emberek vonaglottak; a hajtomu muszerfalan, amely megrepedt, es harmonikava gyurodott, voros riadojelzes egett, szigetelesdarabok es pleximorzsak csuszkaltak zizegve a padlon, a duborges helyett tompa, erosodo sivitas hallatszott.
— Mi az ordog… — szolalt meg rekedt hangon a Doktor, miutan letepte az oxigenmaszkot.
— Maradj fekve! — figyelmeztette a Koordinator, aki az utolso mukodo kepernyot nezte.
A raketa megpordult, mintha falba utkozott volna, az embereket tarto nylonhalok megfeszultek, mint a hurok, egy pillanatig ugy ereztek magukat, mint a totagast allo hajohintaban, aztan felbogott a fekezoraketa.
Az utolso csapast varo, merev izmok ellazultak. A fuggoleges tuzoszlopon allo urhajo lassan ereszkedett lefele, a fuvokak megnyugtatoan sivitottak; ez par percig tartott, aztan megremegtek a falak. A rezges erosodott, nyilvan meglazult a turbinak csapagyrogzitese. Egymasra neztek. Senki sem szolt semmit. Tudtak, hogy minden attol fugg, kibirjak-e a forgoreszek a mechanikai tulterhelest.
Hirtelen az egesz vezerloterem rezegni kezdett, mintha kivulrol acelkalapacs verne orult sebesseggel.
Az utolso kepernyot szempillantas alatt repedesek suru pokhaloja boritotta el, foszforeszkalo fenye kialudt, a veszvilagitas alulrol jovo, kiserteties derengeseben lattak sajat megnott arnyekukat a ferde falakon, a duborges fulsuketito robajba ment at, alulrol recseges-ropogas hallatszott, aceltargyak tortek ossze csikorogva. A hajo testen iszonyu rangasok futottak vegig, ok pedig vakon es tehetetlenul zuhantak tovabb. Osszehuzodzkodtak, visszafojtottak a lelegzetuket, teljes sotetseg, kaosz, testuk hirtelen a nylonzsinorok egesz hosszusagaban kivagodott, de nem ert el a torott muszerfalakig, amelyeken szetzuzodtak volna; ferden fuggve maradtak, es lassan lengtek, mint a sulyos ingak…
Az urhajo ledolt, mint egy koszirt. Mar csak tavoli, tompa moraj hallatszott: a becsapodastol felrepult, visszahullo rogok doboltak halkan a kulso pancelon.
Minden mozdulatlanna valt. Alattuk sziszegtek a vezetekek, valami hevesen, gyorsan, egyre gyorsabban bugyborekolt, aztan kiomlo viz nesze vegyult ismetlodo, eles sistergessel, mintha tuzes vasra folyadek csurogna.
— Elunk — szolalt meg a Vegyesz a vaksotetben.
Semmit sem latott. Ugy fuggott nylongubojaban, mint egy negy sarkan zsinorra kotott zsakban.
Ez azt jelentette, hogy az urhajo az oldalan fekszik. Ha allna, a fekvohely vizszintes lenne. Kattanas hallatszott.
Felgyulladt a Doktor ocska ongyujtojanak ben-zinlangocskaja.
— Legenyseg? — kerdezte a Koordinator. Zsakjanak egyik zsinorja elszakadt, es o lassan, tehetetlenul hintazott, hiaba probalt a nylonhalobol kinyujtott kezevel megkapaszkodni valamiben a falon.
— Elso — mondta a Mernok.
— Masodik — szolalt meg a Fizikus.
— Harmadik — ez a Vegyesz hangja volt.
— Negyedik — mondta a Kibernetikus, homlokat tapogatva.
— Otodik — fejezte be a Doktor.
— Mindenki megvan. Gratulalok — mondta a Koordinator nyugodt hangon. — Automatak?
Nema csond.
— Automatak!
Semmi valasz. Az ongyujto egetni kezdte a Doktor ujjait. Eloltotta. Megint sotet lett.
— Mindig mondtam, hogy mi jobb anyagbol vagyunk — jegyezte meg a sotetben a Doktor.
— Van valakinek bicskaja?
— Nekem van. Vagjam el a zsinorokat?
— Ha anelkul is ki tudsz maszni, meg jobb. En nem tudok.
— Megprobalom.
Mocorgas, liheges hallatszott, dobbanas, uveg-csikorgas.
— Lent vagyok. Illetve a falon — szolt fel a Vegyesz a sotetseg melyebol. — Doktor, vilagits egy kicsit, hadd segitsek nektek.
— De siess! Kifogy a benzin.
Megint felvillant az ongyujto. A Vegyesz a Koordinator zsakjaval bajlodott, csak a labat erte el. Vegre sikerult felig kinyitnia az oldalso villamzarat, es a Koordinator talpra zuttyant.
Kettesben mar gyorsabban ugykodtek. Par perc mulva mindannyian lent alltak a vezerloterem fel-rugalmas muanyaggal burkolt, ferde falan.
— Mivel kezdjuk? — kerdezte a Doktor. Osszeszoritotta a Kibernetikus homloksebenek szeleit, es tapaszt tett ra. A tapasz a zsebeben volt. Mindig maganal hordta a szukseges holmikat.
— Azzal, hogy megallapitjuk, ki tudunk-e jutni — felelte a Koordinator. — Eloszor is vilagossagot kell teremteni. Mi az? Maris kialudt? Ide vilagits, Doktor, hatha van aram a muszerfal csatlakozoiban, legalabbis a veszjelzo rendszerben.
Az ongyujto mar csak szikrat vetett. A Doktor buzgon csiholta a tuzkovet a muszerfal romjai folott mar szinte lehorzsolta a bort az ujjarol. A Koordinator es a Mernok terden allva kotoraszott a roncsok kozott.
— Mi van? — erdeklodott a Vegyesz, aki hat-rabb szorult.
— Egyelore semmi. Nincs valakinek gyufaja?
— Utoljara harom evvel ezelott lattam gyufat.
A muzeumban — dunnyogte a Mernok alig erthetoen, mert kozben a fogaval szaggatta le a szigetelest a vezetek vegerol. Egyszerre csak kis kek szikra vilagitotta meg a Koordinator tenyerebol formalt kagylot.
— Megvan — mondta. — Adjatok valami egot.
Talaltak egy ep izzot az oldalso muszerfal riadojelzojeben. A kis villanyego eles fenyeben a vezer-loterem olyan volt, mint egy hengeres falu, ferden emelkedo alagut resze. Magasan a fejuk folott, ott, ahol most a mennyezet volt, lattak a csukott ajtot.
— Tobb mint het meter — mondta busan a Vegyesz.
— Hogy jutunk fel oda?
— Lattam egyszer a cirkuszban egy oszlopmu-tatvanyt, ot ember egymas vallan — morfondirozott a Doktor.
— Az nekunk tul nehez. Majd felmaszunk a padlon — jelentette ki a Koordinator. Elvette a Vegyesz bicskajat, es elkezdte szelesen behasogatni a szivacsos padloburkolatot.
