— Lepcsofokok?
— Persze.
— Miert olyan hallgatag a Kibernetikus? — csodalkozott el egyszer csak a Mernok. A szetroncso-lodott vezerlofal maradvanyaival babralt, volt-merot illesztett a kihuzott kabelekhez.
— Megozvegyult — felelte szeles mosollyal a Doktor. — Mit er egy kibernetikus automatak nelkul?
— Majd megbutykolom meg oket — morgott a Kibernetikus. A kitort kepernyok mogott tartott szemlet. A villanyego lassan sargult, halvanyodott, egyre sotetebb lett.
— Az akkumulatorok is? — dunnyogte a Fizikus.
A Mernok felallt.
— Ugy latszik.
Negyedora mulva hattagu expedicio indult a hajo melyebe, vagyis most a tetejebe. Eloszor a folyosora jutottak ki, onnet az egyes helyisegekbe. A Doktor kabinjaban talaltak egy zseblam-pat — mindig volt nala egy halom folosleges ka-cat —, azt magukkal vittek. Mindenutt romhalmaz fogadta oket. A padlohoz erositett butorok nem tortek ossze, de a muszerekbol, keszulekekbol, segedjarmuvekbol, tartalek alkatreszekbol valosagos kasa lett, terdig gazoltak benne.
— Most pedig megprobalunk kijutni — jelentette ki a Koordinator, amikor ismet a folyoson alltak.
— Es az urruhak?
— A zsilipkamraban vannak. Nem hiszem, hogy megserultek volna. De nincs rajuk szukseg, az Eden legkore elviselheto.
— Jart itt mar valaki egyaltalan?
— Igen, tiz vagy tizenegy eve a kutato jaror egyik urszondaja, akkor, amikor Altair odaveszett az urhajojaval. Emlekeztek?
— De ember meg nem?
— Az nem.
A zsilip belso ajtaja ferden a fejuk folott fekudt.
Lassan elmult az a kezdeti furcsa erzesuk, amit az okozott, hogy az ismert helyisegek egeszen uj kepet nyujtottak — a falbol padlo lett, a mennyezetbol fal.
— Ezt mar nem usszuk meg tornamutatvany nelkul — velekedett a Koordinator. Felfele vilagitott a Doktor zseblampajaval. A fenyfolt korbejart a csapoajton: mindenutt tokeletesen zart.
— Nem is rossz — mondta a Kibernetikus, felfele bameszkodva.
— Nem hat — helyeselt a Mernok. Arra gondolt, hogy a roppant ero, amely ugy osszepreselte a tartogerendakat, hogy a kozejuk illesztett fo ve-zerlotabla darabokra torott, beekelhette az ajtot is, de ezt a gondolatot megtartotta maganak.
A Koordinator a Kibernetikusra pillantott, es mar szolni akart neki, hogy alljon bakot a falnal, de eszebe jutottak az osszevissza csavarodott ocs-kavasak ott, az automatak szobajaban, es inkabb a Vegyeszt kerte meg: — Allj terpeszallasba, es tamaszkodj a terdedre, ugy konnyebb lesz.
— Mindig az volt a leghobb vagyam, hogy fellephessek a cirkuszban! — biztositotta a Vegyesz, es elorehajolt. A Koordinator felkapaszkodott a vallara, es a falhoz tamaszkodva ujjai hegyevel eppen elerte a megvastagitott vegu nikkelkart.
Huzta, aztan rangatta, vegul rafuggeszkedett.
Akkor csikorogva megmozdult a kar, mintha a zar tele volna uvegtormelekkel. Negyedfordulat utan megallt.
— Jo iranyba huzod? — kerdezte a Doktor, aki lentrol vilagitott a zseblampaval. — A hajo az oldalan fekszik.
— Azt figyelembe vettem.
— Nem tudod erosebben huzni?
A Koordinator nem felelt. A fal mellett logott, fel kezzel a karba kapaszkodva. Lassan megprobalt a masik kezevel is megfogodzkodni. Nagyon nehez volt, de vegul sikerult. Most ugy fuggott, mint egy trapezon. Felhuzta a labat, hogy meg ne rugja az aIatta gubbaszto Vegyeszt, aztan karjaival felhuzodzkodott, es egesz testsulyaval nagyot rantott a karon. Ezt nehanyszor megismetelte. Nagyot nyogott, mikor torzse a lendulettol nekiutkozott a falnak.
Harmadszorra vagy negyedszerre kicsit engedett a kar. Meg vagy ot centi hianyzott az utja vegeig. A Koordinator osszeszedte minden erejet, es meg egyszer egesz sulyaval megrantotta.
A kar pokoli csikorgassal utkozesig szaladt.
A belso retesz nyitva volt.
— Hat ez siman ment — orvendezett a Fizikus.
A Mernok nem szolt semmit. O tudta, amit tudott.
Most nekifogtak kinyitni a csapoajtot; ez mar nehezebb feladat volt. A Mernok megprobalta a hidraulikus nyitoszerkezetet mukodtetni, bar ugyis tudta, hogy hiaba. A csovek tobb helyen megrepedtek, es az egesz folyadek kifolyt. A kezi-forgattyu karikaja megcsillant a fejuk folott, mint valami dicsfeny, amikor a Doktor felfele iranyitotta a zseblampat. Tobb mint negy meter magasan volt — ez meghaladta tornaszkepessegeiket.
Elkezdtek hat osszehordani valamennyi helyisegbol a torott keszulekeket, a parnakat, a konyveket.
Kulonosen hasznosnak bizonyult a konyvtar, foleg a hatalmas, vaskos csillagatlaszok.
Piramist epitettek beloluk, mintha teglak lennenek.
Csaknem egy oraig tartott, mig a ketmeteres epitmenyt felraktak. Egyszer leomlott egy resze, attol kezdve modszeresen dolgoztak, a Mernok parancsnoksaga alatt.
— Remes ez a nehez testi munka! — lihegett a Doktor. A zseblampat beekeltek a klimaberendezes resebe, hogy megvilagitsa az utjukat, amint a konyvtarba ugetnek, es konyvekkel megrakodva visszaternek. — Sose hittem volna, hogy az urutazasok ilyen primitiv korulmenyek kozott folynak — szuszogta a Doktor. O volt az egyetlen, aki meg gyozte szoval. Vegul a Koordinator, tarsai segitsegevel, ovatosan felmaszott a piramisra, es ujjai hegyevel megerintette a kereket.
— Keves — allapitotta meg. — Hianyzik meg ot centimeter. Nem ugorhatok fol, mert leomlik az egesz.
— Itt van egy alkalmatos mu,
A Koordinator megragadta a forgattyu kereket. Vilagitottak neki a zseblampaval. Arnyeka ingadozott a feher muanyag feluleten, amely most mennyezetnek szamitott. Egyszerre csak megmozdult a konyvrakas.
— Vigyazat! — kialtotta a Fizikus.
— Nem birok lenduletet venni — lihegte a Koordinator. — Fogjatok… A fene essen bele! — mordult fel. A forgattyu kicsuszott a kezebol. Egy percig egyensulyozott odafent, vegul elveszitette az egyensulyat. Mar senki sem nezett folfele — egymas kezet megragadva tamogattak mindenfelol az ingatag konyvtornyot, hogy le ne doljon.
— Csak ne karomkodj, mert ha egyszer elkezdjuk, sohasem lesz vege — intette a Doktor odalentrol.
A Koordinator ujra megfogta a kereket.
Egyszer csak hosszu csikorgas hallatszott, aztan a foldre omlo konyvek tompa duborgese. A Koordinator a levegoben logott folottuk, de a forgaty-tyu, amelybe kapaszkodott, teljes fordulatot tett.
— Es igy tovabb, meg tizenegyszer — sohajtotta, miutan foldet ert a viharvert konyvhalom tetejen.
Ket ora alatt megbirkoztak a csapoajtoval. Amikor nyilni kezdett, mindannyian diadalorditasban tortek ki.
Az ajto kinyilt, es megallt a folyoso magassaganak felenel, vizszintes hidfelet alkotva, amelyen eleg konnyen be lehetett jutni a zsilipkamraba.
Az urruhakat teljes epsegben talaltak a lapos faliszekrenyben. A szekreny most vizszintesen fekudt, az ajtajan jarkaltak.
— Mind kimegyunk? — kerdezte a Vegyesz.
— Elobb megprobaljuk kinyitni a kulso ajtot…
Az ajto ugy allt a helyen, mintha egybeforrott volna a hajotesttel. A nyitokar meg se moccant, hiaba fekudtek neki mind a hatan. Megprobaltak kilazitani a csavarokat, hol erre, hol arra rangattak — semmi eredmeny.
— Ugy latszik, elrepulni valahova, az semmi.
Kiszallni, az a nehez! — szogezte le a Doktor.
— De jo humorod van — morogta a Mernok a foga kozott. Szemebe csurgott a veritek. Leultek a
