kutyak nekilodultak, a kapualj fele huztak, s azzal lelkeben hiu remeny langja lobbant. A farkaskutyak vicsorogtak, de valahogy tetovan, gyulolettel vegyes rettegessel. A no egy pillanatra megallt, gyanakodva a kapualjba nezett. Jegor eszrevette, hogy a tekintete jellegtelen — mintha egyenest atnezne rajta.

— Gyerunk! — rantott a porazokon, s a kutyak keszsegesen egesz a labaig hatraltak.

Az ifju halkan elnevette magat.

A no lepteit szaporazva eltunt a latoterbol.

— Nem megy! — rikkantotta elkenodve a holgyike. — Nezd csak meg, egyszeruen nem megy!

— Erosebben! — mondta halkan az ifju osszevont szemoldokkel. — Tanulj!

— Gyere! Gyere hozzam! — ismetelte erelyesen a holgyike. Jegor csupan ketmeternyire allt, am ugy latszik, fontos volt, hogy sajat maga tegye meg ezt a tavolsagot.

S Jegor megertette — nincs tobbe ereje ellenszegulni. A holgyike tekintete fogva tartotta, egy lathatatlan gumiszijra fuzte, a szavak pedig egyre hivtak, es o semmit sem tehetett ellenuk. Tudta, hogy nem lenne szabad elindulnia, megis tett egy lepest. A holgyike elmosolyodott, mire megcsillantak szabalyos feher fogai. Megszolalt:

— Vedd le a salad!

Most mar nem tudort ellenkezni. Remego kezzel dobta le a kapucnijat, a salat ki sem bogozva huzta le. Es egyre csak kozelitett a hivogato fekete szemekhez.

A holgyike arcaval tortent valami. Lelogo also allkapcsaban a fogak megmozdultak, eltorzultak. Hosszu, immaron nem emberi szemfogak villantak elo.

Jegor meg egy lepest tett.

1. FEJEZET

AZ EJSZAKA szerencsetlenul indult.

Sotetedes utan nem sokkal ebredtem. Fektemben elneztem, ahogy az utolso fenypaszmak elenyesznek a redony reseiben. Elmelkedos hangulatban voltam. Ez mar a vadaszat otodik napja — es mindeddig semmi eredmenye. Aligha lesz epp ma szerencsem.

A lakasban hideg volt, a futotestek alig melegitettek. Az egyetlen dolog, amiert szeretem a telet, hogy hamar besotetedik es keves jarokelo akad az utcakon. Kulonben meg… Ha rajtam all, hat mar reg teszek az egeszre — legszivesebben itthagytam volna Moszkvat, irany akarhova, Jalta vagy Szocsi. Kifejezetten a Fekete- tengerre, nem pedig valami tavoli meleg oceanok idegen szigeteire vagytam: ragaszkodom anyanyelvem kozegehez…

Tudom, ostoba vagyak.

Korai meg visszavonulnom holmi melegebb eghajlatokra.

Nem szolgaltam meg.

A telefon mintha csak az ebredesemre vart volna — kovetelodzon es undokul kezdett csirregni. Kitapogattam a kagylot, aztan a fulemhez tartottam — neman, egy szot se szolva.

— Anton, valaszolj!

Hallgattam. Larisza hangja targyilagos, fegyelmezett, de erezni rajta a faradtsagot. Nyilvanvalo, hogy egesz nap nem aludt.

— Anton kerem, kapcsoljam a fonokot?

— Nem kell — dormogtem.

— Na ugye. Folebredtel?

— Egen.

— Ma is csak a szokasos var rad.

— Van valami uj?

— Nem, semmi. Van mit reggelizned?

— Majd megoldom.

— Rendben. Sok sikert!

A jokivansag bagyadtan es unottan hangzott. Larisza nem hitt bennem. S alighanem a fonok sem.

— Koszonom — feleltem a szaggatott bugasnak. Folkeltem, aztan lejtettem egy tiszteletkort a vece meg a furdoszoba irant. Mikozben epp a pasztat nyomtam volna a fogkefere, raeszmeltem, hogy hat t’onkeppen sietek, igy aztan otthagytam a kad szelen.

A konyhaban toksotet volt, de vilagossagot, magatol ertetodoen, nem gyujtottam. Kinyitottam a huto ajtajat — a kicsavart izzo ott fagyoskodott az elelmiszerek kozott. Raneztem a tesztaszurovel letakart fazekra. A szuroben egy darab felig folengedett hus hevert. Kivettem a tesztaszurot, ajkamhoz emeltem a fazekat, kortyoltam egyet.

Ha valaki azt hiszi, hogy a disznover izletes, hat nagyot teved.

Visszatettem vercsurgasos fazekamat a helyere, majd a furdoszobaba mentem. A halovanyan vilagito kek lampicsku alig derengett a sotetben. Hosszadalmasan, mondhatni boszulten sikaltam a fogaimat, aztan nem birtam ki, s meg egyszer kimentem a konyhaba, meghuzni a fagyasztoban tarolt jeghideg vodkasuveget. Igy aztan a hasamban mar nem csupan meleget ereztem — valosaggal egetett. Erzetek bamulatos keverese: jeghideg a fogamon, forrosag a hasamban.

— Hogy aztan majd tenmagad… — kezdtem bele a fonoknek cimezve, de meg idejeben eszbe kaptam. O meg a formalisan le nem bonyolitott atkokat is megerzi. A szoba fele haladva szepen osszegyujtottem elszort ruhadarabjaimat. A nadrag az agy alol kerult elo, a zokni az ablakparkanyrol, az ing meg valamiert Cshojon[1] maszkjan logott.

Az osidok koreai csaszara rosszallon tekingetett ram.

— Inkabb torodnel a hazorzessel! — dormogtem, mire megint cirregni kezdett a telefon. A szobaban ugrandozva kerestem meg a keszuleket.

— Anton, netan szerettel volna kozolni velem valamit? — erdeklodott a lathatatlan beszelgetotars.

— Egyaltalan nem — mondtam komoran.

— Na aze’. Tedd hozza nyugodtan, hogy „orommel szolgalok nagysagodnak”!

— Oromrol szo sincs. Es ez mar igy is marad… nagysagos uram…

A fonok hallgatott egy sort.

— Anton, mindezek ellenere arra kerlek, vedd komolyabban az eloallott helyzetet! Rendben? Reggel varom a jelentest, barmi tortenjek is. Es… jarj szerencsevel…

Nem mondhatni, hogy elszegyelltem volna magam. Mindenesetre urra lettem ingerultsegemen. Mobilomat a dzsekim zsebebe dugtam, aztan kinyitottam az eloszobaszekrenyt. Filoztam egy darabig, mivel is koronazzam meg oltozkodesi proceduramat. Volt par frissen ujitott hadfelszerelesem, amit az elmult het soran kaptam a baratoktol. De aztan csak a szokasosat veteleztem — univerzalis, ugyanakkor meglehetosen kompakt osszeallitasban.

Na meg a minidiszk-lejatszot. Egyaltalan nincs szuksegem holmi erzekszervi hallasra, viszont az unalom — kerlelhetetlen egy ellenseg.

Mielott kileptem volna, sokaig lestem kifele az ajto kukucskalojan. Senki sem volt a lepcsohazban.

Igy indult a soron kovetkezo ejszaka.

Vagy hat ora hosszat metroztam, kulonosebb rendszer nelkul szalltam at egyik vonalrol a masikra, idonkent meg el is bobiskoltam, pihenni hagyvan tudatomat, mindekozben szabadjara engedve erzekeimet. De hiaba fuleltem. Illetve lattam par erdekesseget, am ezek mindennapi esetek voltak, ujoncoknak valok. Csak tizenegy fele valtozott a szitu, amikor is kezdett elneptelenedni a metro.

Csukott szemmel ultem, es mar vagy harmadszor hallgattam Manfredini otodik szimfoniajat. A lejatszoban levo minidiszk tartalma kesz orulet volt, sajat kulon bejaratu valogatasomban: kozepkori olasz darabok es Bach muvei valtogattak egymast az Aliszaval,[2] Ritchie Blackmore-ral es a Piknikkel.

Folottebb tanulsagos megfigyelni, mely dallam melyik esemenyhez kotheto. Ma ejjel Manfredinie lett a dicsoseg.

Egyszerre osszegornyedtem, ahogy a gorcs vegigszaladt rajtam, labujjam hegyetol a tarkomig. Meg sziszegtem is hozza valamit, mikozben kinyitottam a szemem, es korulneztem a kocsiban.

Вы читаете Ejszakai orseg
Добавить отзыв
ВСЕ ОТЗЫВЫ О КНИГЕ В ИЗБРАННОЕ

0

Вы можете отметить интересные вам фрагменты текста, которые будут доступны по уникальной ссылке в адресной строке браузера.

Отметить Добавить цитату
×