Szergej Lukjanyenko
Ejszakai Orseg
Jelen szoveg terjesztese jovahagyatik, a feny ugyet elomozditando.
Jelen szoveg terjesztese jovahagyatik, a setet ugyet elomozditando.
ELSO TORTENET — SAJAT SORS
PROLOGUS
A MOZGOLEPCSO lassan, nehezkes mozgassal haladt. Nincs mit tenni, regi egy allomas. Viszont a szel szabadon atfujt a betoncsovon — osszezilalta a frizurat, lefujta a kapucnit, a sal ala is bevette magat, legszivesebben mintha visszafujna az embert a melybe.
A szel nem akarta, hogy Jegor foljojjon.
Egyre csak marasztalta volna.
Furcsa, de olyba tunt, hogy korulotte senki sem vette eszre a szeljarast. Keves volt a jarokelo — ejfelre az allomas teljesen elneptelenedett. Alig nehanyan jottek csak szembe, a mozgolepcson Jegoron kivul joforman senki: egyvalaki elotte, ketten-harman pedig mogotte. Ennyi.
Meg meg talan a szel.
Jegor zsebre dugta a kezet, es megfordult. Mar vagy ket perce elhagyta a szerelvenyt, de egyre csak azt erezte, hogy egy idegen tekintet vetul ra. Nem tunt fenyegetonek — inkabb igezo, eles volt, a szurosabb fajtabol.
A mozgolepcso legaljan egy magas, egyenruhas ferfi allt. Nem rendor, hanem katona. Arrebb egy no, kezen fogva almos kisgyereket. Meg egy ferfi — fiatal, rikito narancssarga dzsekiben, walkmannel. Olyba tunt, mintha alltaban aludt volna.
Egyszoval semmi gyanus. Meg csak egy kesve hazasieto fiucskanak sem kell tartania semmitol. Jegor ismet folfele nezett, ahol a csillogo lepcsokorlatnak dolve egy rendor vizslatta unottan a gyer utasforgalombol kihalaszhato konnyed predat.
Semmitol sem kell tartani.
A szel meg utoljara taszitott egyet Jegoron, aztan elcsitult — mintha megbekelt volna, megertven, hogy hasztalan a kuzdelem. A fiucska meg egyszer hatranezett, aztan futasnak eredt a laba alatt lelapulo lepcsofokokon. Sietni kell. Nem tudni, miert, de kell. Meg egyszer belenyilallt ennek tudata, olyan ertelmetlenul es aggaszton, hogy beleborzongott.
Csak a szel az.
Jegor kiszokkent a felig nyilt ajtoszarnyakon, s az athato hideg ujult erovel csapott le ra. Uszodatol nedves haja — mar megint bedoglott a hajszarito — azon minutaban jegge dermedt. Jegor melyebbre huzta a kapucnijat, aztan megallas nelkul atvagott az arusok bodei mellett, es becsusszant az aluljaroba. Itt mar erezhetoen tobb volt a jarokelo, am az aggodalom csak nem akart elmulni. Le nem lassitva meg hatra is fordult, de senki sem kovette. A no a kisgyerekkel a villamosmegalloba igyekezett, a walkmanes ferfi megallt egy bode elott, s epp az italosuvegeket tanulmanyozta, a katona pedig meg ki se jott a metrobol.
A fiucska az aluljaroban egyre szaporabban szedte a labat. Valahonnet zene hallatszott — halk, alig hallhato, ugyanakkor meglepoen kellemes. Fuvola legies dallama, gitarhurok surrogasa, xilofon harangzugasa. A zene hivta magahoz, egyre csak siettette. Jegor kitert egy szembejovo sietos tarsasag elol, majd lehagyott egy enyhen ittas, vidoran vanszorgo pasast. A fejebol mintha minden gondolat kiroppent volna, szinte mar rohant.
A zene hivta.
Lassan mar szavak is kezdtek beleszuremkedni. Egyelore meg elmosodottak, alig hallhato, csalogato szavak… Jegor kiszokkent az aluljarobol, egy pillanatra megallt es a hideg levegot kapkodta. A jarda melle epp akkor allt be a troli. Egy megallo erejeig akar fol is szallhatna ra, hisz joforman a haz elott teszi le…
A fiucska lassan indult a troli fele, mintha a laba varatlanul megbenult volna. Par masodperc utan a harmonikaajto osszezarult, s azzal a jarmu kigordult a megallobol. Jegor bamban bamult a nyomaba, a zene pedig egyre hangosabban szolt, lassan az egesz vilagot betoltotte: az egbe szoko szalloda felkoretol egeszen az idelatszo, kozeli „palcikakon allo dobozig” — a lakohazaig. A zene gyaloglasra hivta. A fenyesen kivilagitott sugarutra, ahol most is jo par jarokelo haladt. A lepcsohazig csupan ot perc az ut.
A zeneig meg annyi se…
Jegor vagy szaz metert haladhatott, aztan a szalloda epulettombje immaron nem vedte a szeltol. A jeges legaramlat belemart az arcaba, meg a hivogato dallamot is majdnem elnyomta. A fiucska tantorogva megallt. Az igezet egy csapasra szertefoszlott, viszont ismet visszatert az idegen tekintet erzete, ezuttal egy adag kiados rettegessel koritve. Megfordult — ismet egy troli kozeledett a megallohoz. Es az utcai lampak fenyeben megvillant egy rikito narancsszin dzseki. A ferfi, akivel egyutt jott fol a mozgolepcson, koveti. Felig lehunyt szemmel, de meglepo gyorsan es celtudatosan, mintha latna Jegort.
A fiucska futasnak eredt.
A zene ujult erovel hangzott fol, tulharsogvan meg a szel fuggonyet is. Most mar az egyes szavakat is ki tudta venni. Tudta, de nem akarta…
Az lenne most a leghelyesebb, ha a sugaruton menne, a bezart, de fenyben uszo uzletek menten, a kesei jarokelok mellett, a szaguldozo autosok szeme lattara.
Am Jegor befordult egy kapualjba. Odavonzotta a zene.
Majdnem vaksotet volt, csupan a fal mellett mocorgott ket arnyek. Jegor akarha kodfatyolon keresztul latta volna oket, holmi sapatag kekes fenyben. Egy ifju es egy holgyike, meglehetosen lenge oltozekben, mintha bizony odakint az udvaron nem minusz 20 fok lenne.
A zene meg utoljara razenditett, athaton es diadalmasan. Azzal elhallgatott. A fiucska erezte, ahogy elernyed a teste. Verejtekben uszott, alig allt a laban, le akart ulni a sikos, eljegesedett szemettel boritott jardara.
— Jofele… — szolalt meg halkan a holgyike. Sovany arca volt, beesett orcakkal, sapadt borrel. Csak a szeme tunt elonek: fekete, hatalmas, vonzo szeme.
— Hagyhatnal belole… egy kicsit… — szolt az ifju. Elmosolyodott. Olyba tuntek, mint ket testver: nem az arcvonasaik alapjan, hanem valami mindkettejukben kozos, megfoghatatlan sajatsag okan — akarha egy porosan attetszo tull borult volna rajuk folulrol.
— Neked? — A holgyike egy pillanatra levette Jegorrol a tekintetet. A dermedtseg kicsit alabbhagyott, viszont folhorgadt a retteges. A fiucska szora nyitotta szajat, am eszreveven az ifju tekintetet, egyszeruen nem tudott kialtani. Mintha egy hideg gumihartya feszult volna ra.
— Igen. Fogd!
A holgyike gunyorosan horkant egyet. Tekintetet Jegorra vetette, ajkaival fele csucsoritett, mintha epp csokot dobna. Aztan halkan ismetelni kezdte a csalogato zenebe fonodo ismeros szavakat.
— Gyere ide… Gyere hozzam…
Jegor mozdulatlanul allt. Nem volt ereje elfutni, dacara az egesz rettenetnek, meg a torkabol foltoro es nyomban elakado kialtasnak. Csak arra futotta, hogy allva maradjon.
A kapualj mellett egy no haladt el, porazon vezetve ket megtermett farkaskutyat. Komotosan, lassitottfelvetel-szeruen, akarha viz alatt haladna, egy remalom reszekent. Szeme sarkabol Jegor eszrevette, hogy a
