Rogton kiszurtam a leanyt.
Nagyon kedves, fiatalka. Csinos bundacskaban, retikullel, kezeben konyvvel.
Es akkora fekete orvennyel a feje folott, amilyet mar vagy harom eve nem lattam!
Eszelos tekintetem lehetett. A leany megerezte, ram pillantott, majd rogton elfordult.
Talan inkabb nem artana folfele nezned!
Nem, miert is tenne — ugyse lathatna a forgeteget, max. valamino enyhe nyugtalansagot erezhet. Es csak nagyon kuszan, a szeme sarkabol veheti eszre feje folott a villodzast… Mintha muslincak szalldosnanak, mint amikor forro napokon az aszfalt folott remegos a levego…
De semmit se vesz eszre. Semmit. Aztan el meg egy napot, vagy kettot, amig el nem botlik a tukorjegen, de ugy, hogy halalra zuzza a fejet. Vagy elcsapja egy kocsi. Vagy megkeseli egy rablo a kapualjban — aki tulajdonkeppen meg csak meg sem erti, miert is oli meg ezt a leanyt. A kornyezeteben aztan meg majd ilyeneket szolnak: „Olyan fiatal volt, elhetett volna meg akarmeddig, hisz annyira szerette mindenki…”
Igen. Persze. Hiszen mar az arca is folottebb josagos es onzetlen: faradtsag tukrozodik rajta, de haragnak nyoma sincs. Egy ilyen leany mellett nem olyannak erzed magad, mint amilyen valojaban vagy. Igyekszel jobba lenni, ami eleg nyomaszto. Az ilyennel inkabb csak baratkoznal, egy kis flort is belefer, meg nemi bizalmaskodas. Ritkan szeretnek bele a fajtajaba, ellenben mindenki szereti oket.
Egyvalakit kiveve: aki perkalt a Setet magusnak.
A fekete forgeteg valojaban szokvanyos egy jelenseg. Ha alaposan odafigyelek, hat meg vagy ot-hat darabot szamlalhatok itt ossze, amint az utasok feje folott fuggeszkednek. De mindegyikuk elmosodott, bagyadt, raadasul alig forognak. A leghetkoznapibb, nem hivatasos atkok kovetkezmenyei. Mondjuk valaki beszolt a masiknak: „Hogy dogolnel meg, te rohadek!” Masvalaki egyszerubben es enyhebben fogalmazott: „A rosseb egyen meg!” Es a Setet oldal felol maris atlibbent egy apro szelorveny, hogy elszippantsa a szerencsejet, kiszivattyuzza az erejet.
Csakhogy a hetkoznapi, dilettans, formalisan le nem bonyolitott atkozodas jo ha egy-ket ora hosszat fejti ki hatasat, na jo, max. egy napig. Es a kovetkezmenye — ha nem is epp kellemes, azert messze nem halalos. Am a leanyzo folotti fekete forgeteg teljes ertekunek, stabilizaltnak latszott, velhetoen egy tapasztalt magus muve. Meg maga sem tudta, de a leanyzo joforman halott volt.
Mar epp gepiesen nyultam a zsebembe, amikor raeszmeltem, hol is vagyok valojaban, mire aztan osszerancoltam a homlokom. Miert is nem mukodnek a mobilok a metroban? Mintha bizony tulajdonosaik nem utaznanak a fold alatt!
Ettol kezdve ketfele is elkotelezodtem, majd szetszakadtam: az alapveto feladatom — lett legyen megoly remenytelen es sikertelen — meg a karhozatos leanyzo kozott. Nem tudom, lehet-e rajt’ meg segitenem, de muszaj lesz kideritenem a forgeteg tamasztojat…
S ebben a pillanatban masodszor is belem nyilallt. Csak most maskepp. Gorcs es fajdalom nelkul, csupan kiszaradt a torkom, elzsibbadt az inyem, a ver luktetni kezdett a halantekomban, az ujjhegyem pedig viszketett.
Megvan!
De miert pont a legrosszabb pillanatban?
Folemelkedtem — a szerelveny az allomashoz kozeledve mar fekezore fogta. Elhaladvan a leanyzo mellett megereztem a tekintetet. Szemmel tartott. Felt. Alighanem a fekete orveny, ha megoly eszrevetlen is, nyugtalansagot keltett benne, arra kesztette, hogy figyelje a kornyezeteben levoket.
Talan ezert van meg mindig eletben?
Azon iparkodtam, hogy mikozben elforditom rola a tekintetem, kezemet a zsebembe sullyesszem. Kitapogattam az amulettet — onixbol faragott huvos pecek. Meg egy pillanatig haboztam, egyeb megoldasokon torven a fejem.
Nem, egyszeruen nem akadt mas megoldas.
Tenyerembe szoritottam a pecket. Az ujjaim hasogatni kezdtek, aztan a ko folmelegedett, mikozben atadta a benne folhalmozodott energiat. Az erzet eppenseggel nem volt talmi, am ezt a meleget nem lehetne homerovel merni. Olyba tunt, mintha egy tuzbol kikapott zsaratnokot szorongatnek… Egy hideg hamuval boritott, izzo magvu zsaratnokot.
Odavagtam.
Ha a kocsiban, mit a kocsiban, ha az egesz szerelvenyen lett volna akar csak egy Masfele is, lathatta volna a vakito villanofenyt, amely egyforma konnyedseggel szeli at a femet es a betont…
Meg soha nem vagtam oda ilyen bonyolult szerkezetu fekete orvenynek. Es sohasem hasznaltam ilyen nagy toltesu amulettet.
A hatas minden varakozast folulmult. Teljesen varatlanul erte az utazokozonseget: nemelyek folul total eltorolte a zsenge atkokat. Egy idosebb no, aki joforman mar belefaradt abba, hogy fajo homlokat dorgolje, csodalkozva meredt a tenyerere: makacs migrenje egy csapasra eltunt. Egy fiatal srac, aki tompan meredt az ablakra, egyszer csak megrazkodott, arcizmai pedig elernyedtek — s a szemebol tunni kezdett a nema banat.
A leanyzo folotti fekete orveny vagy otmeternyit arrebb lodult, felig meg ki is logott a metrokocsibol. Am szerkezete mit sem bomlott, aztan pedig cikcakk-menetben kezdett visszaevickelni az aldozatahoz.
Micsoda ero!
Micsoda celtudatossag!
Azt regelik — igaz, jomagam nem tapasztaltam —, hogy a legalabb ket-harom meterre eltaszitott forgeteg elveszti tajekozodo kepesseget, es a hozza legkozelebb eso emberre tapad. Ha ugy vesszuk, ez elegge gazos, am az idegen atok joval gyongebben hat, az uj aldozatnak pedig megvan minden eselye a megmenekedesre.
Viszont ez a forgeteg szepen pedalozott visszafele, akar a bajbajutott gazdi segitsegere sieto huseges eb!
A metroszerelveny megallt. Meg egy utolso pillantast vetettem az orvenyre — ismet csak a leanyzo folott fuggott, raadasul most meg gyorsabban porgott… Es semmit, abszolute semmit se tehettem. Valahol itt, egyenest a szomszedban, az allomason talalom egy hete huzodo moszkvai koborlasaim celjat. Nem tehetem meg, hogy egyszeruen tovabbutazom, a leanyzora felugyelendo. A fonok elevenen folfalna… Es lehet, hogy meg csak nem is kepletes ertelemben…
Miutan az ajtok sziszegve szetnyiltak, meg egy utolso pillantast vetettem a leanyzora, siettemben iparkodtam megjegyezni az aurajat. Annak nem sok eselye van, hogy follelem a hatalmas varosban. Es megis — muszaj lesz megprobalnom.
De nem most.
Kiugrottam a metrokocsibol, es korulneztem. Teny, hogy nincs eleg tapasztalatom a terepmunka teren, ebben abszolute igaza van a fonoknek. Csak hat az a modszer, amit a kikepzes soran alkalmazott, egyaltalan nem volt inyemre.
Hat hogy a fenebe talaljam meg igy a celt?
Kozonseges latassal embereket lattam, es egyikuk sem keltett gyanut. Meg most is sok utas tulekedett errefele — elvegre ez itt a Kurszkaja vonal es a Korgyuru metszespontja, erre az allomasra futnak be a palyaudvarrol erkezok, a munkaido vegeztevel szetszeledo arusok, nem is szolva az alvovarosba igyekvo atszallokrol… Lehunyt szemmel joval elvezetesebb kep tarult elem: az estefele megszokottnak mondhato, szinehagyott aurak. Koztuk elenkvoros foltkent viritott egyesek rosszindulata, athato-naranccsal vilaglott egy parocska, amint szemlatomast epp az agyat celoztak siettukben, a reszegek aurai pedig elmosodott barnasszurke savokban vonultak.
Es sehol egy nyom. Csak a szaraz torok, a zsibbadt iny meg az eszmeletlenul kalimpalo sziv. Es a ver utoize az ajkamon. Az egyre novekvo drukk.
A jelek kozvetettek, ugyanakkor tulsagosan is nyilvanvaloak ahhoz, hogy figyelmen kivul hagyjam oket.
De hat melyikuk? Melyik lehet az?
Hatam mogott megindult a szerelveny. A cel kozelsegenek erzete nem csokkent, tehat egyelore a kozeleben vagyok. Foltunt a szembejovo szerelveny — es egyszeriben megereztem, ahogy a cel megmozdult, s elindult fele.
Elore!
Atvagtam a peronon, aztan ott szlalomozhattam a szemuket a tablakra meresztgeto videkiek kozt, vegul a
