elokaptam mobilomat, es benyomtam az ujrahivast. Az elado elkerekedett szemmel bamult a latszolagos anakronizmusra. Az aluljaro fele rohantamban kortyoltam egyet — a vodka buzlott, akar a petroleum, az ize pedig meg annal is trebb volt: orditott rola, hogy hamisitjak, biztos a sarkon tul palackozzak.
— Hallom.
Ez mar nem Larisza volt. Ejjelente altalaban Pavel ugyel.
— Itt Anton. Valahol a Kozmosz szallo kornyeken, az udvaroknal. A nyomaban vagyok.
— A csapatot? — erdeklodes sugarzott a hangjabol.
— Igen. Mar lemeritettem az amulettet.
— Mi tortent?
Az aluljaro kozepen szundikalo hajlektalan egyszer csak kinyujtotta a kezet, arra szamitva, hogy atengedem neki a becses uveget. Elfutottam mellette.
— Hagyjuk ezt most! Gyorsabban, Pavel!
— A fiuk mar uton vannak.
Hirtelen ugy ereztem, mintha az allkapcsomba izzo tu furodnek. Hogy rohadnal meg…
— Pasa, nem tudom teljes mertekben szavatolni a cselekedeteimet — mondtam gyorsan, es azzal kinyomtam. Egyenest egy rendori egyenruhaba futottam bele.
Mar csak ez hianyzott!
Miert van az, hogy a torveny es a rend emberi orei mindig a leheto legrosszabb pillanatban bukkannak fol?
— Kaminszkij ormester — hadarta nyelvtoro gyanant a jaror egyik fiatal tagja —, az igazolvanyat, legyen szives…
Kivancsi vagyok, mit akarhatnak a nyakamba varrni. Ittas befolyasoltsag alatti nyilvanos helyen valo tartozkodas? Minden bizonnyal.
Kezemet a zsebembe sullyesztven megerintettem az amulettet. Langymeleg. De nem is kell ide tobb.
— Itt sem vagyok — mondtam.
A ket szemparbol egy pillanattal elebb csak ugy sugarzott, hogy elore innanak a medve borere, ha mar szemelyemben ilyen konnyu predara akadtak — es akkor tekintetuk egy csapasra elrevedt, az ertelemnek meg a szikraja is kihunyt bennuk.
— Maga itt sincs — ismeteltek korusban.
Arra mar nem volt idom, hogy beprogramozzam oket. Igy hat odavetettem azt, ami eloszor az eszembe jutott:
— Vegyenek vodkat, es pihenjenek! Most azonnal! Lepes indulj!
A parancs szemmel lathatoan termekeny talajra hullott. A ket rendor kezen fogta egymast, akar a kisgyerekek, ha setalni mennek, s azzal a trafikok fele lodultak az aluljaron keresztul. Enyhen zavarban ereztem magam, amint elkepzeltem parancsom kovetkezmenyeit, de most nem volt ido a szitu korrigalasara.
Az aluljarobol azzal a tudattal ugrottam ki, hogy mar elkestem. De nem, akarmilyen meglepo, a fiucska meg nem tavolodott el messzire. Vagy szazmeternyire alldigalt, mikozben enyhen hajladozott. Micsoda ellenallokepesseg, ezt nevezem! Az Elhivas akkora erovel harsogott, hogy mar-mar azon csodalkoztam: az a nehany jarokelo miert nem perdul tancra, a trolik miert nem kanyarodnak le a sugarutrol, hogy aztan a kapualjba rohanjanak, elvezetteljes sorsukat beteljesitendo…
A fiucska korulnezett. Tan meg engem is eszrevett. Aztan gyorsan megindult elore.
Kesz, vege, megadta magat.
A nyomaba szegodtem, mikozben azon tanakodtam lazasan, most mit tegyek. Be kene varni a csapatot — vagy tiz perc kell nekik, hogy ideerjenek, nem tobb.
De ez aligha valnek a fiucska javara.
Veszelyes egy dolog a szanalom. Ma mar ketszer engedtem neki. Eloszor a metroban, amikoris sikertelenul elpazaroltam az amulett toltetet, mikozben a fekete orveny lenyomasaval probalkoztam. Es most megint, a fiucska nyomaba eredve.
Sok evvel ezelott hallottam egy mondatot, amellyel sehogy sem akarodzott megbekelnem. Es mind a mai napig nem is bekeltem meg, noha mar szamtalanszor meggyozodtem igaz voltarol.
„Ami jo a koznek, az ritkan esik egybe az egyen javaval…”
Igen, persze, ertem en. Ez az igazsag.
De meglehet — van oly igazsag, mely rosszabb a hazugsagnal is.
Az Elhivas elebe rohantam. Alighanem maskepp hallottam, mint ahogy az a fiucskanak lejott. Szamara a szolittatas csalogato, varazslatos dallamnak tunt, ami egy csapasra elveszi az akaratat es az erejet is. Szamomra pedig pont ellenkezoleg: veszjosloan folkavarta a veremet.
Folkavarta a veremet…
A testem, amit egesz heten szadiztam, lazadozott. Inni akartam, de nem vizet — kepes vagyok akar koszos varosi hoval is csillapitani a szomjamat anelkul, hogy kulonosebb kart tennek magamban; am nem is szeszes italra vagytam — keznel volt a tre szesznemuvel toltott vodkasuveg, es attol se lenne bajom. Vert akartam.
Es nem disznovert, sem pedig marhavert, hanem kifejezetten embervert. Legyen atkozott a vadaszat…
„At kell esned ezen — mondotta a fonok. — Ot ev a vegyelemzo osztalyon: kisse sok ez, nem gondolod?” Nem tudom. Lehet, hogy sok, de nekem tetszett a melo. Vegso soron maga a fonok is mar vagy szaz eve nem foglalkozik operativ munkaval.
Elfutottam a kivilagitott kirakatok mellett, melyek csak ugy roskadoztak a „nepi iparmuveszeti termekektol”, illetve tomve voltak a hivalkodo kellekul szolgalo elelmiszerekkel. Mellettem a sugaruton autok szaguldoztak, olykor egy-egy jarokelo is folbukkant. De ez is csak hamisitvany volt, illuzio, a vilag erzekelheto peremeinek egyike, am az emberek szamara csakis ez letezett. Speciel orulok, hogy nem ember vagyok.
Futas kozben hivtam elo a homalyt.
A vilag follelegzett, mikozben szetvalt. Mintha repteri reflektorok vetultek volna ram hatulrol, egy hosszu, vekony arnyekot hasitvan ki mindekozben. Az arnyek gomolygott es egyszersmind alakot is oltott, s magahoz vont — egy olyan szferaba, ahol egyaltalan nincsenek arnyekok. Kozben el-elszakadt a mocskos aszfalttol, folagaskodott, rugozott, akar egy sulyos fustoszlop. Az arnyek elottem futott…
Belehuztam, aztan attortem a szurke sziluetten, es beleptem a homalyba. A kulvilag szinei egyszeriben kifakultak, a sugaruti autok szaguldasa pedig vontatotta valt, mintha lelassultak volna.
Kozeledtem kuldetesem szinhelyehez.
A kapualjba erven mar latni veltem a vegkifejletet. Hogy ott hever majd a fiucska mozdulatlan, meggyalazott, folhorpolt teste az eltunedezo vampirok kozeleben.
De meg idejeben erkeztem.
A vampir-holgyike elott allt, annak meg mar meredeztek a szemfogai, a fiucska pedig epp a saljat vette le lassan. Aligha fel most — az Elhivas teljesen elaltatja a tudatot. Minden bizonnyal a villogo eles szemfogak erinteserol abrandozik.
Mellette ott allt a vampir-ficsur. Rogton megereztem, hogy a parosban ove a vezerszerep: o volt az, aki ravette a holgyiket, o kezdemenyezte, hogy rakapjon a verre. Es vegul a legfortelmesebb: a ficsurnak moszkvai iktatojegye volt. Ezt a barmot!
Ellenben megnottek eselyeim a sikerre…
A vampirok felem fordultak, kisse tanacstalanul, leven nem ertettek, mi tortenik. A fiucska az o homalyukban volt, nem lattam, nem lathattam ot — akarcsak oket magukat…
Aztan a ficsur arcvonasai kezdtek kisimulni, meg el is mosolyodott — baratsagosan, nyugisan.
— Szeva…
Azt hitte rolam, hogy kozejuk tartozom. Es ezt igazan nem lehet hibajaul folroni: hisz most valoban egyike voltam a fajtajabelieknek. Majdnem. Az egy hetig tarto folkeszules nem mult el nyomtalanul: raerezni a lenyukre — a vegen meg nem atallottam volna atallni a Setet oldalra…
— Ejszakai Orseg — mondtam. Kezemmel elorenyujtottam az amulettet. Ugyan le volt merulve, am ezt nemi tavolsagbol nem olyan konnyu erzekelni. — Kifele a homalybol!
A ficsur velhetoen engedelmeskedett volna. Annak remenyeben, hogy nem tudok a nyomaban huzodo vernyomokrol, hogy az ugyesetet majd az „emberrel valo meg nem engedett kolcsonviszony letesitesenek kiserlete” targykorbe soroljak. De a holgyikebe nem szorult ennyi onuralom, keptelen volt barmit is folfogni.
— A-a-a-aaa! — vetette ram magat egy elnyujtott vonitassal. Meg jo, hogy nem melyesztette fogait a
