fiucskaba: jelen allapotaban teljesen beszamithatatlan volt, akar egy narkos, ha anyaghianya van, mert a venajabol kirantottak az alighogy beledofott fecskendot — mint egy nimfoman, akirol pont egy pillanattal az orgazmus elott csusszantak le.
Egy ember szamara ez a raindulas tul gyors volt, senki sem tudta volna elharitani.
Amde en a vampircsajjal egy valosagszelvenyben voltam. Folkaptam a kezemet, s azzal megkuldtem egy adag lottyot a folbontott uvegbol, egyenest a transzformacio nyoman eltorzult kepebe.
Miert ruhellik annyira vampirek az alkoholt?
A fenyegeto vonitas vekony visitasba ment at. A vampircsaj egy helyben kezdett korozni, kezevel az arcat csepelte, mikozben retegekben hamlott rola a bor es a szurkes hus. A ficsur kozben megfordult, es futasnak eredt.
Mindez mondhatni tulsagosan is papirforma szerint zajlott. Egy regisztralt vampir — nem pedig holmi vandormadar, akivel egyenlo feltetelek kozt kellene megkuzdeni. A vampircsajhoz vagtam az uveget, kinyujtottam a kezem, es elcsiptem az iktatojegy engedekenyen letekeredo fonalat. A ficsur a torkahoz kapott, es horogni kezdett.
— Kifele a homalybol! — rikkantottam.
Alighanem folfogta, hogy igencsak rosszul all a szenaja. Ram vetette magat, probalt lazitani a fonal szoritasan, mozdultaban eresztve ki agyarait, egyszersmind pedig meg transzformalodott is.
Ha az amulettem teljesen fol lett volna toltve, hat egyszeruen letaglozom.
Igy viszont kenytelen voltam megolni.
Az iktatojegy — egy halvanykeken fenylo pecset a vampir mellkasan — roppant egyet, mikozben kiadtam hangtalan parancsomat. Az energia, amit valaki nalamnal alkalmatosabb szemely telepitett bele, egy immaron halott testbe todult. A vampir meg futott. Jollakott volt, eros, s az elorzott idegen eletek meg taplaltak a halott porhuvelyt. Amde lehetetlen volt egy ekkora ero csapasaval ellenkezni: a bore kiszaradt, pergamenkent vonta be a csontjait, a szemuregebol nyalka csordult. Aztan eltorott a hatgerince, es a meg rangatodzo testmaradvanyok a labam ele roskadtak.
Megfordultam — a vampircsajnak maris sikerult ujraelednie. De a veszely mar elmult. A holgyike oriasi szokellesekkel vagott at az udvaron. A homalybol tovabbra sem lepett ki, es ezt a megrendito latvanyt csakis en lathattam. Meg hat persze a kutyak. Valahol a kozelben egy kiskutya hiszterikus ugatasba fogott, egyszersmind gyulolettel es felelemmel telten — mindazon erzesekkel, amiket a nemzetsege idotlen idok ota taplal az eloholtak irant.
Arra mar nem maradt erom, hogy kovessem a vampircsajt. Nyujtoztomban meg levettem aurajanak lenyomatat: osszeaszott, szurke, poshadt volt. Megtalaljuk. Most mar sehova sem bujhat el.
De hol van a fiucska?
Miutan kilepett a vampirok altal letrehozott homalybol, emlekezetvesztes allhatott elo nala, am akar el is tompulhatott agyilag. Mindenesetre mar nem volt a kapualjban. Mellettem se futhatott el sehogy… Kiugrottam a kapu alol az udvarra, ahol aztan meglattam a fiucskat. Majdhogynem meg a vampircsajnal is gyorsabban logott meg. Derek dolog! Ugyes a fiu. Nincs szuksege segitsegre. Kar, hogy megjegyezte a latottakat, de hat ugyan ki hinne egy ekkora fiucskanak? Reggelre pedig minden elhalvanyul majd az emlekezeteben, szepen atalakul egy valoszerutlen agyremme.
Vagy megiscsak utol kene erni a kiscsavot?
— Anton!
A sugarut felol Igor es Garik erkeztek futva, a mi elvalaszthatatlan muveletis duonk.
— Meglepett a holgyike! — kialtottam.
Garik futtaban arrebb rugta a vampir osszeaszott testet, mialtal egy jo adag pudvas korhadekot kuldott a fagyos levegobe. Elrikkantotta magat:
— A lenyomatot!
Atkuldtem neki a menekulo vampircsaj kepet, mire Garik elfintorodott, es meg jobban rakapcsolt. A muveletisek hajszaba vetettek magukat, mikozben Igor meg futtaban odavetette:
— Foglalkozz a szemeteddel!
Mintha bizony szukseguk lett volna a valaszomra, de azert bolintottam, es azzal kileptem a sajat homalyombol. A vilag rogvest megtelt szinekkel. A muveletisek korvonalai szertefoszlottak, s meg az emberi valosagban leledzo ho sem tunt holmi lathatatlan labaktol letaposottnak.
Folsohajtottam, aztan az ut szelen leparkolt szurke Volvohoz leptem. A hatso ulesen meglehetosen egyszeru felszereles vart: egy eros muanyagzsak, szemeteslapat es sopru. Vagy ot perc alatt osszekotortam a vampir joforman erzekelhetetlen sulyu maradvanyait, aztan a zsakot a csomagtartoba rejtettem. A csoffadt buckabol, amit a hanyag hazmester hagyott maga utan, szedtem egy adag piszkos havat, szetteritettem a kapualjban, topogtam rajt’ egy sort, ezaltal a megmaradt korhadekot is a sarba tapostam. Nem jar neked emberi temetes, hisz nem is voltal ember…
Hat akkor meg is volnank, ugyebar.
Visszamentem a kocsihoz, a volanhoz ultem, es lehuztam a dzsekim cipzarjat. Jol ereztem magam. Tulontul is jol. A rettenetes vampir halott, a baratnojet elkapjak a fiuk, es meg a kissrac is eletben maradt.
Ennek fog csak igazan orulni a fonok!
2. FEJEZET
— KONTARMUNKA!
Igyekeztem nemi ellenvetessel elni, de a rakovetkezo replika ugy csattant, akar egy frasz, ugyhogy befogtam a szamat.
— Bovli!
— De…
— Legalabb folfogtad, mifele hibakat vetettel?
A fonok visszavett egy kicsit az elanbol, mire batorkodtam folpillantani padlora szegezett szememmel. Ovatosan szolaltam meg:
— De mintha…
Alapjaban veve szeretem ezt a dolgozoszobat. Valami gyermeki erzes omlik el ilyenkor a lelkemen, amint vegignezek ama bajos csecsebecsek soran, melyek a golyoallo uveggel vedett polcokon sorakoznak, a falakon fuggenek, avagy hanyagul odavetve hevernek az asztalon, floppykkal es uzleti szerzodesekkel vegyesen. Mindegyik targyhoz — az osi japan legyezotol kezdve egeszen a cakkos szelu femdarabig, melyre egy szarvast erositettek es egy autogyar emblemaja — egy konkret tortenet kotheto. Amikor a fonok epp jo hangulataban van, hat nagyon de nagyon lebilincselo elbeszeleseket lehet hallani tole.
Csak hat eleg ritkan lelem ilyen hangulatban.
— Rendben. — A fonok folhagyott a fol-ala jarkalassal, borfoteljebe telepedett, es ragyujtott. — Halljuk, magyarazd a bizonyitvanyod!
Megjelenesehez passzolo, gyakorlatias hangot utott meg. Emberi kinezetre vagy negyveneves lehetett, es a kozepes volumenu uzletemberek ama szuk korehez tartozott, akikre a hatalom emberei remenyteljesen szeretnek hagyatkozni.
— Mit magyarazzak? — kockaztattam meg a kerdest egy ujabb targyilagos ertekeles remenyeben.
— A hibakat. A hibaidat.
Tehat igy allunk… Rendben.
— Elso hibam az volt, Borisz Ignatyjevics — kezdtem a leheto legartatlanabbul —, hogy tevesen ertelmeztem a feladatot.
— Csak nem? — erdeklodott a fonok.
— Hat en azt folteteleztem, hogy a celfeladatom… egy olyan vampir folkutatasa, aki Moszkvaban aktivizalta magat, holmi vadaszat celjabol. Hogy folkutassam, es ooo… artalmatlanitsam.
— Igen, igen… — szolt batoritoan a fonok.
— Valojaban pedig az alapveto cel abban ragadhato meg, hogy visszaigazolast nyerjen az operativ feladatok ellatasara valo alkalmassagom a terepmunka soran. Mindezt a celfeladat hibas ertelmezesebol fakadoan, egesz
