— A hagyomanyos modszerekkel nem tudtam erzekelni a vampirokat — folytattam. — Ra kellett vezetnem magam a rezonanciara. Persze nem emberverrel, csak disznoeval. Meg aztan ott vannak ezek a preparatumok… de hat biztos ismered oket…
Amikor a preparatumokhoz ertem, folkeltem, es kinyitottam egy szekrenyket a tuzhely alatt, majd elohuztam egy szorosan bedugaszolt befottesuveget. A barnas szinu rogos porbol mar alig maradt, epp csak egy keveske az uveg aljan, nem lett volna ertelme leadni az anyaggazdalkodasra. Kiszortam a port a mosdokagyloba, aztan lemostam — a konyhaban menten bodito fuszeres illat kezdett terjengeni. Kioblitettem az uveget, es a szemetesvodorbe dobtam.
— Kis hijan atleptem a hatart — jegyeztem meg. — A leheto legtermeszetesebb modon. Tegnap reggel, epp visszateroben voltam a vadaszatrol… a lepcsohazban belefutottam a szomszed leanykaba. Meg csak a koszonest sem kockaztattam, leven szemfogaim maris nyultak megfele. Es ma ejjel, amikor megereztem a fiucskat celzo Elhivast… nem sok hija volt, hogy magam is a vampirokhoz rukkoljak be.
A bagoly egyenest a szemembe nezett.
— Gondolod, hogy ezert szemelt ki engem a fonok?
Ez egy kitomott bab. Egy tollcsomo, vattaval tomott tollcsomo.
— Hogy az o szemukkel lassak?
Az eloszobaban megszolalt a csengo. Folsohajtottam, es szettartam a karom: itt nincs mit tenni, magadra vess, akarmely beszelgetotars tultesz egy ilyen unalmas madaron. Menet kozben folkapcsoltam a villanyt, az ajtohoz leptem, es kinyitottam.
A kuszobon egy vampir allt.
— Gyere be! — mondtam. — Gyere csak be, Kosztya!
Kicsit teblabolt az ajtoban, de aztan csak bejott. Lesimitotta a hajat — eszrevettem, hogy izzad a tenyere, a szemevel pedig ide-oda furkeszett.
Kosztya meg csak 17 eves. Szuletese ota vampir, egy szokvanyos, hetkoznapi varosi vampir. Nagyon kellemetlen helyzetben leledzik: a szulei vampirok, es hat ilyeten feltetelek mellett a gyermeknek mondhatni semmi eselye sincs arra, hogy normalis emberkent nojon fol.
— Elhoztam a lemezeket — dormogte Kosztya. — Nesze.
Atvettem a CD-koteget, s meg csak nem is csodalkoztam azon, hogy ilyen sokat hozott. Altalaban hosszasan kellett nyustolni, hogy visszaadja a lemezeket: remes egy srac.
— Mindet meghallgattad? — kerdeztem. — Atvetted oket?
— Jaaa… hat akkor en mennek is…
— Varjal! — Vallon ragadtam, es beloktem a szobaba. — Mi a baj?
Nem szolt semmit.
— Szoval mar ertesultel rola? — Kezdtem kapiskalni.
— Nagyon kevesen vagyunk, Anton. — Kosztya egyenest a szemembe nezett. — Es amikor valaki elmegy kozulunk, rogton megerezzuk.
— Ja, vagy ugy. Dobd le a cipod, menjunk a konyhaba! Komoly beszedem van veled.
Kosztya nem vitatkozott. En pedig lazasan agyaltam azon, mit is tegyek. Ot evvel ezelott, amikor Masfeleve valtam es a vilag foltarta homaly-oldalat, meglepo felfedezesek sokasaga vart. De hogy pont velem szemben egy egesz vampircsalad lakik — mind kozul ez volt az egyik legsokkolobb.
Ugy emlekszem, mintha tegnap tortent volna. Epp az eloadasokrol tertem haza: nem volt semmi extra bennuk, es mondhatni a nemreg befejezett foiskolara emlekeztettek. Harom masfel oras eloadas zsinorban egy eloadoval, mindez akkora hosegben, hogy a feher kopeny az izzadsagtol a testunkhoz tapadt: egy egeszsegugyi intezmenytol bereltuk az eloadotermet. Hazafele tartva elszorikazgattam a magam oromere: hol atleptem a homalyba egy kis idore — jartassagom meg nemigen volt —, hol meg a jarokeloket szondaztam. Es mar a lepcsohazban a szomszedokba botlottam.
Nagyon kedves emberek. Egyszer kolcson akartam kerni toluk a furogepet, mire Kosztya apja, Gennagyij, aki szakmajat tekintve epitomunkas, egyszeruen atjott hozzam, es jatszi konnyedseggel segitett elbanni a betonfalakkal — hiaba, no, az ertelmiseg nem lehet meg a munkasosztaly nelkul…
Es akkor hirtelen eszrevettem, hogy valojaban nem is emberek.
A fraszt hoztak ram. Barnasszurke aurajuk volt, sulyos, elnehezult. Dermedten, remulettel telten meredtem rajuk.
Polina — Kosztya anyja — arca kisse elvaltozott, a kissrac pedig megmerevedett es elfordult. A csaladfo pedig odajott hozzam, lepesenkent a homalyba veszve — azzal a kecses jarassal, mely csak a vampirok sajatja, akik egyszerre elok es holtak. Szamukra a homaly — megszokott letkozeg.
— Szervusz, Anton — mondta.
A vilag koros-korul szurke es halott volt. Magam se vettem eszre, hogy merultem nyomaban a homalyba.
— Mindig is tudtam, hogy egyszer atleped a kuszobot — mondta. — Minden rendben.
Egy lepest hatraltam — mire Gennagyij arca megrandult.
— Minden rendben — ismetelte. Szettarta az inget, es latni engedte az iktatojegyet: kekes lenyomat a szurke boron. — Mindannyian nyilvantartasba vagyunk veve. Polina! Kosztya!
A felesege szinten atjott a homalyba, es kigombolta a bluzat. A kissrac nem mozdult, es csak apja zord tekintete vette ra, hogy folmutassa a jegyet.
— Le kell ellenoriznem — suttogtam. Hipnotikus kezmozdulataim meg kidolgozatlanok voltak, ketszer is elszurtam, ugyhogy ujra kellett kezdenem. Gennagyij turelmesen varakozott. Vegre aztan a jegy visszajelzett. Allando bejelentkezes igazolasa, rendszerellenes tevekenyseg nem eszlelheto…
— Minden rendben? — kerdezte Gennagyij. — Elmehetunk?
— En…
— Semmiseg. Tudtuk, hogy egyszer meg Masfeleve leszel.
— Menjetek! — mondtam. Nem epp osszhangban a szabalyzattal, de most valahogy nem volt idegem a szabalyokhoz.
— Igen… — Mielott kilepett volna a homalybol, Gennagyij egy pillanatra meg visszamaradt. — Jartam az otthonodban… Anton, s ezennel, im, viszonzom meghivasodat…
Minden rendben volt.
Elmentek, en pedig egy padra telepedtem, a napon sutkerezo nenikek melle. Ragyujtottam, mikozben probaltam rendet teremteni a gondolataim kozt. Az egyik nenike nem birta sokaig, ram nezett, es egyszeriben megnyilatkozott:
— Hat nem kedves nepek, Arkasenyka?
Allandoan eltevesztette a nevemet. Csak ket-harom honapja maradt hatra — most mar vilagosan lattam.
— Nem egeszen… — mondtam. Elszivtam harom cigit, aztan hazakullogtam. Az ajtohoz erve elneztem, ahogy a „vampirosveny” szurke nyomvonala elhalvanyul a kuszobnel. Epp ma tanultam meg, hogyan vegyem eszre…
Estere mar rendbe is jottem. Lapozgattam a jegyzeteimet, ehhez viszont at kellett mennem a homalyba. A szokvanyos vilag szamara ezek a hetkoznapi fuzetek erintetlennek tuntek. Eloszor fol akartam hivni a csoportfelelost, vagy akar magat a fonokot — szemelyesen vallalt ertem felelosseget. De ereztem, magamnak kell meghoznom a dontest.
Amikor teljesen besotetedett, mar nem birtam tovabb. Foljebb mentem egy emelettel, becsongettem. Kosztya nyilott ajtot, s ahogy meglatott, osszerezzent. A valosagban o is, akarcsak az egesz csaladja, teljesen hetkoznapinak tunt…
— Hivd ide a szuleidet! — kertem.
— Minek? — dunnyogte.
— Szeretnelek meghivni benneteket teazni.
Gennagyij bukkant fol a fia hata mogul, a semmibol tunt elo, joval tapasztaltabb volt nalam, a Feny ujdonsult hivenel.
— Biztos vagy benne, Anton? — kerdezte ketkedon. — Egyaltalan nem szukseges. Minden rendben.
— Biztos.
Hallgatott egy sort. Aztan megvonta a vallat:
