Bikov faradtan leereszkedett a forrosagot araszto, osszeturt foldre, s kezet arcahoz emelte. Ujjal beleutkoztek a sisak sima rostelyaba…
Johanicsot odavonszoltak a Fiuhoz, s kenyelmesebben leultettek. Bikovnak jo nehany percebe kerult, amig magahoz teritette Jurkovszkijt. A geologus egyre a halott jarmu korul korozott, se latott, se hallott, s semmire nem felelt. Bikov vallon ragadta, eroteljesen megrazta, erre tarsa magahoz tert, s engedelmesen kovette.
Dauge meg mindig nem tert magahoz. Nem volt gyogyszer, kotszer.
Nem volt mivel betakarni tarsuk osszeegett labat. A sisakot sem lehetett lehuzni rola, hogy megitassak vizzel — a robbanas utan meg tulsagosan magas volt a homerseklet, tobb mint 80 fok.
Jurkovszkij es Alekszej Petrovics ovatosan leraktak Johanicsot, turkaltak hatizsakjaikban, rongyokkal csavartak be sebesult labat. Probaltak mesterseges legzesben reszesiteni, de maguk sem tudtak, miert teszik, s ruhaja rongyaival igyekeztek betakarni meztelen testet az egeto szel elol. Bikov percenkent megnezte kezi homerojet, a homerseklet azonban csak lassan csokkent.
— Meg fog halni — szolalt meg Jurkovszkij. — Masodfoku egesi serulesei vannak. Rosszul all a szenaja…
— Hallgass! — uvoltott ra duhbe gurulva Bikov.
— Alekszej! Kuszik — dunnyogte Jurkovszkij mintegy felalomban. — Nezd, kuszik!
— Micsoda? — Alekszej Petrovics korbepillantott, s rogton megertette.
A Fiu korul lassan, de eszrevehetoen osszezarult a voros hartya kore. A biborszinu massza minden oldalrol kozeledett, eljutott a szornyu fold alatti robbanas centrumahoz, amely felgyujtotta a Fiut, s ahol most hatalmas, helyukbol kiforditott es megolvadt kotombok emelkedtek. A mely, fekete tolcser felett fustfelhok tortek a magasba.
— Ellep — folytatta Jurkovszkij. — osszegyur, szettapos… El kell menni.
— Hova? — Bikov korbepillantott a latohataron: a malnaszinu hartya mindenfelol kozeledett.
Jurkovszkij nagy nehezen felegyenesedett, Daugehoz hajolt, s ovatosan hona ala nyult.
— Fogd, Alekszej! Bezarkozunk a Fiuba. Lehet, hogy ott ki tudjuk varni…
Johanics panaszosan felnyogott, amikor atpreseltek a szuk nyilason. A zsilipkamraban meg borzasztoan meleg volt, melegebb, mint kint.
— Uramisten! — allapitotta meg ketsegbeesetten Alekszej Petrovics, amikor a homerore pillantott. — Kilencven fok!
Leheveredett a felizzott padlora, s Dauget magara huzta. Jurkovszkij sietve megprobalta bezarni a nyilast. Ez azonban nem sikerult: mind a nyilas, mind a fedolemez elveszitettek eredeti alakjukat.
Valahogy megis rogzitette a nagydarab, forro muanyag lemezt, majd kinezett a resen.
— Mindjart felmaszik a terepjarora… Nem keruli ki az akadalyokat, felmaszik rajuk… Majd meglatjuk.
Ellepett a restol, s leult a sotetben. Alekszej Petrovics hallgatott, a kinti zajokat s Dauge horgeset figyelte, erezte, ahogy az elviselhetetlen forrosag a hatat nyaldossa. Halalra vannak itelve. A Fiu elpusztul, nincs elelmuk, oxigenuk, vizuk… Johanics rosszul van, borzasztoan rosszul. Mit tehetnenek erte? Legalabb valamit, az sem baj, ha nem lesz hasznara, de legalabb tegyenek valamit, ha mas nem maradt hatra…
A Fiu osszerezzent, a resen attoro voros feny erosodott.
Csikorgas, recseges hallatszott — a voros hartya felkuszott a megnyomoritott terepjarora.
Felora mulva a homerseklet hatvan fokra csokkent, Alekszej Petrovics ovatosan lehuzta Daugerol a sima sisakot, s felig nyitott ajkai koze ontott egy korty narancslevet. Johanics felrenyelt, kinyitotta szemet, tekintete tele volt szenvedessel. Bikov megsimogatta baratja borostas arcat, s ismet visszatette a sisakot fejere.
— Hol vagyunk?
— A Fiuban, Johanics baratom… Megsebesultel.
— Ugy faj… A labam… Mi tortent, miert van sotet? Miert nem haladunk?
— Robbanas tortent, Johanics — felelte Jurkovszkij, s elhallgatott, nem volt eleg ereje, hogy vegigmondja, amit akart.
— Igen… robbanas… Emlekszem. A foldhoz vagott es osszeegetett…
Vlagyimir, te erted, Mi ez?…
A fold alatt felrobbant egy atommaglya… Emlekszel… vitatkoztunk rajta… Nem volt szerencsenk… Eppen alattunk…
Dauge szaporan, szaggatottan lelegzett. Alekszej Petrovics teljesen kinyitotta az oxigencsapot.
— Jo, jo… Meg… — Dauge melyeket es mohon lelegzett. — Hol van Jermakov? Miert hallgattok? Alekszej! Mi tortent?…
— Grisa, a Fiu elpusztult… — Jurkovszkij hallgatott egy darabig, majd lassan vegigmondta: — Jermakov is meghalt…
Dauge hangja elcsuklott, s a geologus ismet elveszitette eszmeletet. A Fiu remegett… valami megcsikordult a pancelon, a rosszul zart ajto resein voros feny vetodott be. Jurkovszkij hirtelen halkan megszolalt: — Griska, Griska, terj magadhoz! Elmegyunk innet… Karon viszunk magunkkal! Grisa!
Dauge reszketve, felalomban hivogatta Masat, es sirt.
Bikov tenyerebe fogta bajtarsa sulyos, sisakos fejet, s magahoz szoritotta. Dauge elhallgatott.
— Meghalt? — kerdezte idegen hangon Jurkovszkij.
Bikov megcsikorgatta a fogait.
— Nem. Dauge nem halt meg. Magunkkal visszuk, vilagos? Amig elunk…
— Magunkkal visszuk…
Jurkovszkij a nyilashoz lepett, ratamaszkodott, s alig hallhatoan mondta: — Hat ev egyutt… A Hold, a Mars pusztasagai…
Varatlanul eroteljes, hatarozott mozdulattal kinyitotta az ajtot. Koros-korul ejszaka volt, sotetseg… Messze-messze, sajat erejetol reszketve, duborgott az Uran Goikonda, s a latohatar folott fustos, tuzzel atitatott hajnalpir terjedt szet…
Szazotvenezer lepes
Harman maradtak.
Dauge nem tert magahoz. Bikov es Jurkovszkij nagy nehezen kicipeltek a szabadba, s egy ideig mozdulatlanul alltak, keptelenek voltak elhagyni a szornyu helyet. A fold valtozatlanul remegett. A voros hartya eltunt. Meg lathattak a voros szonyeg maradvanyait a fold alatti robbanas kivajta tolcser felett, ugy husz meterre a fiutol; a hartya mohon es sietve huzodott vissza a feneketlen resbe, s lassan kihunyt a Iila ragyogas. Sotetebb lett.
Bikov mar emelte volna a geppisztolyat, hogy bucsuzoul egy sorozatot engedjen el, de meggondolta magat, s visszaejtette. Mindossze egyetlen nyomjelzovel teletoltott tar maradt — hatvan loszer —, elottuk pedig vagy szaz kilometer ut a homoksivatagban, szurdokban, mocsarban… Szaz kilometer, szazezer meter, szazotvenezer lepes, s mindegyik valami ismeretlennel fenyeget.
— Disztuz! — kovetelte rekedten Jurkovszkij, es Bikov geppisztolyat felkapva rovid, fukar sorozatot engedett a magasba…
A zsilipkamraban talalt szelen-cerium szovetbol valami hordagyszeru alkalmatossagot ugyeskedtek ossze, s rafektettek Dauget. Tartos es jo anyag, meg arra is jutott belole, hogy tetotol talpig becsavarjak vele Johanicsot.
Az eros szellel szemben lepdeltek a vaksotetben, melyet csak ritkan vilagitottak at a hideg, kek felvillanasok.
Ezekben a pillanatokban Bikov maga elott latta Dauge himbalodzo sisakjat a hordagyon, Jurkovszkij imbolygo, fekete hatat, a halott homoksivatagot, a vilagos fenycsikokkal vegyesen, alacsonyan szallo, sulyos felhoket.
A ragyogas lassan hunyt ki, s ismet sotetseg koszontott be, labuk homokba suppedt, szel suvitett a fulhallgatojukban…
Nem beszelgettek egymassal. Nehezen kaptak levegot, mert takarekoskodtak a folyekony oxigennel, s a kulso levegot szivtak be, ami oxigenszuron keresztul jutott hozzajuk. Ez a levego forro volt, es alig volt
