— Igen, igen, elismerem. Es akkor most mi van?
A madar hangja egyre elettelibbe kezdett valni, intonacioja is arnyaltabb lett.
Velhetoen nagyon hosszu ideig nem gyakorolta magat a beszedben.
— Egyelore nincs baj. Remenykedjunk, hogy nem is lesz.
— Jelented a fonoknek a tortenteket?
— Nem. Egyelore nem. Elvegre tarsak lennenk a munkaban.
Ezzel megmelengette a lelkemet. Ha hibaztam, hat hibaztam — usse ko, a partneremmel bekovetkezett hirtelen kapcsolatjavulas miatt megerte.
— Koszonom. Mit tanacsolsz?
— Mindent a leheto legjobban teszel. Kutasd fol a nyomot!
Jobban orultem volna, ha egy kevesbe semmitmondo tanacsot kapok…
— Dologra!
Delutan ketto fele a korgyurun tul meg az egesz szurke metrovonallal is vegeztem. Meglehet, hitvany egy muveletis vagyok, amde az nem fordulhatott elo, hogy nem veszem eszre azt a nyomot, amit elozo nap magam rogzitettem. Itt biztos nem jott fol a leanyzo, aki folott ama pokoli fekete orveny porgott. Alighanem ujbol vissza kell ternem a kiinduloponthoz — ahol osszefutottunk.
A Kurszkaja allomason foljottem a metrobol, aztan egyenest holmi utcai automatabol vettem egy adag salatat muanyag dobozban, hozza egy pohar kavet. A hamburgerek es virslik latvanyara a hanyinger kerulgetett, meg akkor is, ha csupan szimbolikus mennyisegu husnemut tartalmaztak…
— Kersz valamit? — kerdeztem lathatatlan utitarsnomet.
— Nem. Koszonom.
A szallingozo hoesesben aprocska muanyag villaval turkaltam a flamoban, hozza forro kavet horpoltem. Egy hajlektalan, aki nyilvan arra szamitott, hogy majd sort is veszek es akkor neki jut az ures uveg, egy ideig a kozelemben toporgott, aztan lement a metroba melegedni. Mas nem foglalkozott velem. Az bufesno sorra kiszolgalta az ehes embereket, mikozben a jarokelok arctalan folyama egyre csak aramlott a palyaudvar kornyeken. Egy konyvesbodenal az elado unottan, mindenfele lelkesedes nelkul tukmalt alkalmi vevojere valami konyvet. A vevo hezitalt.
— Alighanem elhagyott a kozerzetem… — morogtam.
— Mert?
— Mindent sotet szinben latok. Az emberek mocskok es ostobak, a salata megfagyott, a cipom is atazott…
A vallamon ulo jomadar csufondaros vijjogast hallatott.
— Nem, Anton. Ez nem hangulat dolga. A pokol kozelletet erzekeled.
— Nem epp az erzekenysegemrol hiresultem el.
— Na latod, errol van szo.
Szetneztem. Probaltam az arcokba melyedni. Akadt olyan, aki szinten erzekelte. Azok, akik pont az emberek es a Masfelek kozt huzodo hataron allottak, feszultek es nyomottak voltak. Az okokat nem ertettek, ezert aztan kulsoleg epp ellenkezoleg — nekibatorodtak.
— Setet es Feny… Vajon mi johet meg, Olga?
— Amit csak el tudsz kepzelni. Elodaztad ugyan az attorest, ellenben amikor majd odavag, a kovetkezmenyek egyszeruen katasztrofalisak lesznek. A visszatartas effektusa.
— A fonok mit sem szolt errol.
— Miert is tette volna? Helyesen cselekedtel. Most legalabb van esely.
— Olga, hany eves vagy? — kerdeztem. Emberek kozt ez a kerdes akar serton is hangozhatott volna. Am a mi koreinkben az eletkort semmi se hatarolja be kulonosebben.
— Sok, Anton. Peldaul emlekszem a folkelesre.
— A forradalomra?
— Ja, a Szenatus teri felkelesre.[5] — A bagoly elkaccantotta magat. Elhallgattam. Meglehet, Olga meg a fonoknel is idosebb.
— Es milyen rangban vagy, en tarsnom?
— Semmilyenben. Minden jogtol megfosztattam.
— Elnezest.
— Semmi gond. Mar reg beletorodtem.
A hangja tovabbra is vidor maradt, mondhatni csufondaros. De valami azt sugta: szemernyi beletorodes sincs benne.
— Ha nem veszed tolakodasnak… Miert szamuztek ebbe a testbe?
— Nem volt mas valasztasuk. Egy farkas testeben sokkalta nehezebb letezni.
— Varjunk csak… — A felbehagyott salatat egy szemetesbe dobtam. A vallamra neztem — a baglyot persze nem lattam, leven ehhez a homalyba kellett volna atmennem. — Ki vagy te? Ha alakvalto, akkor miert a mi oldalunkon allsz? Ha pedig magus, miert e furcsa buntetes?
— Na ez az, ami mar nem tartozik a targyhoz, Anton. — Egy pillanatra mintha acelpenge villant volna a hangjaban. — De minden azzal kezdodott, hogy kompromisszumot kotottem a Setetekkel. Egy aprocska kompromisszumot. Olyba tunt nekem, hogy helyesen szamitottam ki a kovetkezmenyeket, am megis tevedtem.
Szoval igy allunk…
— Hat ezert szolaltal meg? Elhataroztad, hogy ova intesz, am elkestel?
Nema csend.
Mintha Olga immaron megbanta volna elobbi oszinteseget.
— Inkabb lassunk dologhoz! — mondtam. Es ekkor megpittyent zsebemben a telefon.
Larisza volt az. Miert is ne huzna le ket muszakot zsinorban?
— Anton, figyelem… Megtalaltuk a leanyzod nyomat. A Perovo allomason.
— Kutyafajat! — csak ennyire futotta tolem. Az alvovarosokban dolgozni: kesz gyotrelem.
— Igen — helyeselt Larisza. Alighanem muveletiskent hasznalhatatlan, ezert csung a telefonon… De eszes egy lany, meg kell hagyni. — Anton, tuzzel ki Perovoba! A mieinket mind oda vonjuk ossze, raallnak a nyomra. Es meg valami: eszleltek arrafele a Nappali Orseget is.
— Ertettem — azzal kinyomtam a telefont.
Semmit sem ertettem. Lehetseges volna, hogy a Setetek maris mindent tudnak? Es egyre csak a pokol attoreset szomjazzak? Ezek szerint engem se veletlenul allitottak volna meg…
Badarsag. Egy Moszkvaban esedekes katasztrofa nem erdeke a Setetnek. Am az is igaz, hogy a forgeteget nem fogjak megallitani: szamukra az ilyesmi egyszeruen termeszetellenes.
Vegul is hanyagoltam a metrot. Fogtam egy kocsit, ami ha nem is nagy mertekben, de megiscsak csokkentette az idoveszteseget. A sofor melle ultem — napbarnitott, ferde orru, negyvenes, ertelmisegi kinezetu ferfi. A kocsi ujnak tetszett, es maga a sofor is azt a benyomast keltette, mint akinek jol szalad a szekere. Kulonos, hogy fuvarozasra adja a fejet egy kis mellekesert.
Perovo. Hatalmas kerulet. Emberek tomkelege. Feny es Setet — egy csomoba gabalyodva. Raadaskepp nehany uzemepulet, melyek aztan Setet es Fenyes pottyokkel szorjak meg kornyezetuket. Ilyen terepen dolgozni — akarha homokszemet keresnenk egy zsufolt diszko padlojan, villogo stroboszkopok kozepette…
Momentan keves hasznomat vehetni, egesz pontosan — a semminel is kevesebbet. De ha egyszer parancsba adtak, hogy oda kell utazni — hat akkor muszaj menni. Talan a celszemely beazonositasahoz kellek.
— Pedig azt hittem valamiert, hogy szerencsenk lesz — suttogtam, mikozben elneztem az alank szalado uttestet. Elhagytuk a Loszinij-szigetet — kellemetlen egy hely —, ott szoktak tivornyara osszejarni a Setetek. Ilyenkor aztan nem igazan ugyelnek a hetkoznapi emberek jogaira. Egy evben ot ejszakan at kenytelenek vagyunk mindent elturni. Vagy legalabbis majdnem mindent.
— En is ugy gondoltam… — suttogta Olga.
— Keves vagyok en ahhoz, hogy a muveletisekkel merkozzem — csovaltam a fejem.
A sofor sanda pillantast vetett ram. Alku nelkul belementem az altala mondott arba, meg aztan nagyjabol meg utba is esett neki a cel. Am egy magaban beszelo ember mondhatni kellemetlen asszociaciokat kelt.
— Elszurtam valamit… — kozoltem sohajtva a vezetovel. — Pontosabban: rosszul teljesitettem. Azt hittem, hogy ma aztan majd kikoszorulom a csorbat, de nelkulem is boldogultak.
