szolgaltam. Ott leptem be a partba. Mi kell meg? Azt hiszem, eleg is ennyi.
— Eleg. — Ertett egyet Bikovval Krajuhin. — Egyszeru eletrajza van. Tehat harmincharom eves?
— Egy honap mulva toltom a harmincnegyediket.
— S termeszetesen notlen?
Fonokenek ez a megjegyzese meglehetosen tapintatlannak tunt Bikov szamara. A mernok nem szerette, ha a kulsejere celozgattak. Kulonben is megmondhatna ennek a medvenek, hogy volt mar egy no az eleteben, akit nem zavart napegette arca, papucs formaju orra s vorhenyes, kemeny haja.
— Azt akartam mondani — folytatta Krajuhin —, hogy ha jol tudom, fel eve meg notlen volt.
— Igen — felelte szarazon Bikov —, most is az vagyok.
Egyelore…
Hirtelen radobbent, hogy Krajuhin sokat tud rola, s nem azert tesz fel kerdeseket, mert erdeklik a valaszok, hanem azert, hogy “szemelyes benyomast” szerezzen rola, vagy valami egeszen mas a celja. Ez kellemetlenul erintette, es ovatossagra intette.
— Egyelore notlen vagyok — ismetelte meg.
— Kovetkezeskepp — jegyezte meg Krajuhin —, nincsenek kozeli hozzatartozoi.
— Kovetkezeskepp nincsenek.
— Tehat, hogy ugy mondjam, maga teljesen egyedulallo es fuggetlen…
— Igen, egyedulallo. Egyelore az.
— Mit mondott, hol szolgalt az utobbi idoben?
— A Gobiban…
— Regota?
— Harom eve…
— Harom eve! S folyton a sivatagban?
— Igen. Persze voltak kisebb szunetek. Kikuldetesek, tovabbkepzesek…
De tobbsegeben a sivatagban toltottem.
— Nem unta meg?
Bikov toprengett egy kicsit.
— Eloszor nehez volt — kezdte ovatosan. — Kesobb megszoktam. Persze nem konnyu ott a szolgalat. — Maga elott latta a langolo egboltot es a fekete koveket… — De hiszen a sivatagot is meg lehet szeretni…
— Vagy ugy! — csodalkozott Krajuhin. — Megszeretni a sivatagot? Es maga szereti?
— Termeszetesen megszoktam.
— Mi volt az utolso beosztasa?
— A Gobi sivatagi expedicios tabor atomterepjaro osztaganak vezetoje voltam.
— Tehat jol ismeri a gepeket?
— Attol fugg, milyeneket…
— Legalabbis ezeket az atomterepjarokat.
Bikov a kerdest teljesen ertelmetlennek talalta, es azert nem is valaszolt ra.
— Mondja, maga volt az, aki tavaly a Dauge-expedicio megmenteset iranyitotta?
— En.
— Derek dolog, remekul megoldotta! Ha maga nincsen, bizonyara ott pusztulnak. — Bikov vallat vont.
— Feszitett tempoju menet volt. Semmi tobb.
Krajuhin osszehuzta szemet.
— Hiszen a maga emberei is megserultek, ha az emlekezetem nem csal.
Bikov elvorosodott, az o arcszine mellett ez ijesztonek tunt, s duhosen kifakadt: — Tombolt a fekete szelvesz! Ezt nem dicsekvesbol mondom, Krajuhin elvtars. Diadalmenet zeneszoval csak a diszszemleken letezik. A homoksivatagban ez azert egy kisse bonyolultabb.
Kenyelmetlenul erezte magat, es bosszankodott. Krajuhin gyenged mosollyal meregette Bikovot.
— Ugy-ugy… Bonyolultabb… harom ev a homoksivatagban. Ez nem keves. Ez derek. Mondja, Bikov elvtars, van maganak valamilyen szenvedelye? Ugy ertem, a munkan kivul.
Bikov gondterhelten meredt a ferfira.
— Hogyan erti?
— Mivel foglalkozik a szabadidejeben?
— Hm… Termeszetesen sokat olvasok. Sakkozok is.
— Ha jol tudom, van nehany tudomanyos munkaja?
— Igen, van.
— Sok?
— Nem, nem sok. Ket cikk a Lanctalpas kozlekedes cimu szaklapban.
— Mirol szolnak?
— A reaktormotorok javitasa tabori viszonyok kozott. Szemelyes tapasztalataim.
— A reaktormotorok javitasa… Nagyon erdekes. Mellesleg meg milyen sportot uz a jeghokin kivul?
— Szambot. Dzsudooktato is vagyok.
— Ez jo. Ugy. Az asztronomia irant sohasem erdeklodott?
Bikov ugy erezte, hogy Krajuhin gunyolodik rajta, igy valaszolt: — Nem, az asztronomia sohasem erdekelt.
— Kar!
— Lehetseges…
— Arrol van ugyanis szo, Alekszej Petrovics, hogy a munkaja nalunk, egy bizonyos ertelemben, hogy is mondjam, osszefuggesben van ezzel a tudomannyal.
A mernok osszerancolta a homlokat.
— Megbocsasson, de nem teljesen ertem…
— Mit mondtak maganak, amikor hozzank iranyitottak?
— Azt mondtak, targyalni fognak velem arrol, hogy vegyek reszt egy tudomanyos expedicioban. Egy idore…
— Azt, hogy milyen expedicioban, nem mondtak?
— Valahova a sivatagba indul, ritka ercek felkutatasara.
Krajuhin megropogtatta sapadt ujjait, s tenyeret az asztal lapjara fektette.
— Igen, magatol ertetodik — dunnyogte. — Nagyon is termeszetes. Errol nincs tudomasuk. Tehat, Alekszej Petrovics — kezdte mely sohajjal —, magatol ertetodik, hogy az asztronomiahoz a dolognak semmi koze. Nem fontos, hogy korabban nem erdekelte az asztronomia. Aligha lesz ra szuksege.
A legrosszabb esetben egyet s mast elolvas, nehany dolgot pedig elmondanak maganak. Arrol van azonban szo, hogy nem itt kell dolgoznia.
Hogy ugy mondjam, nem a Foldon.
Bikov nyugtalanul pislogott. Ismet rosszul erezte magat, mint feloraval ezelott, amikor atlepte ennek a szobanak a kuszobet.
— Felek, hogy… nem ertem, mit mond — szolalt meg rovid habozas utan.
— Nem a Foldon? Talan a Holdon?
— Nem, nem a Holdon. Joval tavolabb.
Furcsa alomnak tunt az egesz. Krajuhin allat osszefont ujjaira helyezve folytatta: — Miert csodalkozik igy, Alekszej Petrovics? Az emberiseg immar harminc esztendeje repul mas bolygokra. Talan azt hiszi, hogy ezek valamifele mas, kulonleges emberek? Szo sincs rola. Ugyanolyan kozonseges emberek, mint maga. A legkulonbozobb foglalkozasuak. En peldaul meg vagyok rola gyozodve, hogy magabol elsorendu urhajos valna. Mellesleg, jo nehany urhajos, hogy ugy mondjam, mas cegtol jott hozzank, peldaul a repulestol. Megertem, hogy magaban, egy olyan mernokben, akinek a szakmaja kizarolagosan “foldi”, a lehetosege sem merult fel annak, hogy reszt vehet egy ilyen dologban. A korulmenyek azonban ugy alakultak, hogy expediciot kuldunk a Venuszra, s szuksegunk van egy olyan emberre, aki remekul ismeri a sivatagi felteteleket. Az ottani homoksivatagok aligha kulonboznek lenyegesen a maga kedves Gobijatol. Csak egy kisse nehezebb dolog lesz…
Bikov hirtelen eszbe kapott.
— Az Uran Golkonda!
Krajuhin gyors, figyelmes pillantast vetett ra.
