akadalyozni. Nehany pillanatig erelyesen, de nem nagy erovel ellenallt. Amikor abbahagyta a vergodest, elengedtem, es felsegitettem a padlorol. Es ekkor a leheto legkulonosebb dolog tortent: a leny a szemembe nezett, es ereztem, hogy szamomra idegen gondolatok formalodnak bennem.
Valoszinuleg tudod, hogy milyen szerepet jatszottam abban a vitaban, amely nehany evvel ezelott e megye orvosait szembeallitotta egy sarlatannal, aki azt hangoztatta, hogy meg tudja gyogyitani az elmebetegeket, mert agyukat gondolatatvitellel atneveli. E kerdesrol ket vagy harom, altalam lenyegesnek itelt cikket irtam, egyszer s mindenkorra rendezve a problemat, visszavetve a megalapozatlan ostobasagok szintjere. Be kell vallanom, hogy meghokkenesembe most nemi csalodas is vegyult, es gondolatban nehany masodpercig a pokolba kivantam az elottem allo lenyt, aki, ime, bebizonyitotta tevedesem. Nyilvan megertette, hogy mi jar az eszemben, mert mintha felelem kifejezese suhant volna at mozgekony arcan. Igyekeztem megnyugtatni, es fennhangon bizonygattam, hogy semmifele rossz szandekot nem taplalok iranta.
A leny ekkor fejet elforditva megpillantotta sebesult tarsat, hozzasietett, majd egy tehetetlen mozdulat utan ismet ram nezett, es megkerdezte, nem tehetnek-e valamit erte. Egyetlen szot sem ejtett ki, de bensomben zongetlen, hangsulytalan hangokat hallottam. A sebesulthoz leptem, a zsebembol elovettem egy zsinort meg egy tiszta zsebkendot, es ezek segitsegevel szoritokotest keszitettem. A zold ver csopogese elallt. Ezutan igyekeztem megtudni, hogy a szemelyzet tagjai kozott van-e orvos. Az idegen leny csak akkor ertette meg kerdesemet, amikor gondolatomban az orvos szot az «apolo» szoval helyettesitettem.
— Attol tartok, hogy meghalt — ereztem a zold boru leny gondolatat.
Kiment, hogy megkeresse az orvost, de nelkule jott vissza. Jelezte, hogy tobb tarsa megsebesult a szomszed helyisegekben. Mikozben azon tanakodtam, hogy mitevo legyek, az iment bekotozott leny magahoz tert, utana a tarsa is, mig vegul a mi vilagunkban teljesen idegen harom teremtmeny vett korul.
Miutan az elso sietve elmagyarazta a tobbieknek a tortenteket, nem tanusitottak fenyegeto magatartast. Ekkor ertettem meg, hogy ha nem neznek egymas szemebe, vagy ha kisse eltavolodnak egymastol, a gondolatatvitel nem jon letre. Ilyenkor beszelnek. Nyelvuk gyors, dallamos, sziszego hangok sorozata.
Az a leny, akit magahoz teritettem, es akit francia nyelven Souiliknak lehetne nevezni, a folyosorol behozta a fedelzeti orvos holttestet.
Micsoda kulonos ejszakat toltottem ott! Hajnalig kotoztem az ismeretlen lenyeket. A ket halottat nem szamitva, tizen voltak. Kozottuk ket «no». Hogyan irhatnam le e teremtmenyek szepseget? A szem igen gyorsan hozzaszokott boruk sajatos szinehez, hogy aztan mar csak a formak kecsesseget es a mozdulatok ruganyossagat lassa. Mellettuk a legpompasabb atleta is merevnek, a legszebb lany is esetlennek tunt volna. Ket kartoresen es a zuzodasokon kivul tobb olyan seb akadt, amelyet mintha granatszilankok okoztak volna. A ket no segitsegevel tolem telhetoen ellattam a sebesulteket. Ugyanakkor megismertem tortenetuk egy reszet, amelyet most nem foglalok ossze, mivel azota alkalmam nyilt joval tobbet megtudni roluk!
Nyirkos hajnalra virradt. A borult egbol csakhamar megeredt az eso, es surun patakzott a furcsa masina domboru panceljan. Amikor kisse lecsendesult az ido, kimentem, es koruljartam a gepet. A teljesen sima oriaslencse festetlen, kisse kekes szinu, fenyes fembol keszult. Ablaknyilasokat nem lattam rajta. A bejarattal szemben levo otdalan ket roncsolt szelu, korulbelul harminc centimeter atmeroju nyilas tatongott. Konnyu lepteket hallottam, es megfordultam: Souilik kozeledett ket tarsaval egyutt. Egy sarga femcsovet es nehany badoglemezt hoztak.
A javitast gyorsan elvegeztek. Souilik a burkolat roncsolasait korultapogatta a sarga femcsovel. Semmifele lang nem csapott ki belole, s a fem megis gyorsan megolvadt. Amikor a lyukak peremet kiegyengettek, egy-egy badoglapot helyeztek rajuk majd a sarga csovet, miutan modositottak a beallitasat, ismet korbe setaltattak a lemezen. Az igy kezelt badoglap meglagyult, a burkolathoz tapadt, oly modon takarva a lyukakat, hogy semmifele forrasztasi nyomot nem fedeztem fel rajtuk.
Souilikkal egyutt ismet a gepezet belsejebe, a burkolat megrongalt resze alatt levo helyisegbe mentunk. A belso kettos boritast kijavitottak, de a berendezes meg siralmas allapotban volt. A helyiseget bizonyara laboratoriumnak hasznaltak, kozepen egy hosszu asztal allt, meg most is uvegcserepekkel, ossszekuszalt huzalokkal es haromnegyed reszben osszetort, bonyolult keszulekekkel boritva. Az asztal fole hajolva egy magas termetu leny probalta helyreallitani a kapcsolasokat.
Souilik felem fordult, es ereztem, hogy gondolatai elarasztanak.
— Miert tamadtak meg bennunket ennek a bolygonak a lakoi? Mi nem bantottuk oket, csupan kapcsolatot akartunk teremteni veluk, mint ahogy azt mar szamos mas vilaggal tettuk. Mindeddig csak az Elatkozott Galaktikaban talalkoztunk ilyen ellenseges magatartassal. Kettot megoltek a mieink kozul, es kenytelenek voltunk megsemmisiteni a bennunket megtamado gepet. Ksillunk megrongalodott, es tul gyorsan kellett leszallnunk, ami ujabb karokat es sebeket eredmenyezett. Es meg azt sem tudjuk, hogy el tudunk-e ujra indulni!
— Higgye el, vegtelenul sajnalom a tortenteket. De a Fold nagy resze jelenleg ket versengo nagyhatalom kezeben van, es minden ismeretlen eszkozt konnyen ellensegnek velhetnek. Hol tamadtak meg onoket? Az orszag keleti vagy nyugati reszen?
— Nyugaton. De onok meg ma is az egyetlen bolygon viselt haboru korszakaban elnek?
— Sajnos, igen. Nehany eve egy ilyen haboru meg verbe boritotta csaknem az egesz vilagot.
A magas termetu «ferfi» nehany kurta mondatot ejtett ki.
— Ket napnal elobb nem fogunk tudni elrepulni — forditotta le szavait gondolatokra Souilik. — On elmehet, es kozolje e bolygo lakoival, hogy bar bekepartiak vagyunk, vannak eszkozeink a vedekezesre.
— Most valoban elmegyek — mondtam. — De nem hiszem, hogy ezen a videken veszely fenyegetne onoket. Megis, hogy elkeruljuk a kellemetlensegeket, senkinek nem fogom emliteni ittletuket. Ebben az evszakban honapszam nem jar erre ember. Ha megengedik, ma este ismet meglatogatom onoket.
Santikalva indultam el az esoben. Mikozben az erdo mocsaras reszein ballagtam, az arcomat csapkodo nedves lombok alatt, a valoszinutlen kalandon jart az eszem. Elhataroztam, hogy amint besotetedik, visszajovok.
Megtalaltam a kocsim, es visszamentem a faluba. Amikor oreg dajkam megpillantott, hangos jajveszekelesbe tort ki: a fejboromon mely vagas huzodott, es fekete hajam alvadt ver boritotta. Zavaros historiaba kezdtem holmi balesetrol, mikozben bekotoztem a sebet es rendbe hoztam magam, vegul igen jo etvaggyal megebedeltem. Szornyen hosszunak talaltam a napot, es mar szurkuletkor elokeszitettem a kocsit. Megis megvartam az est bealltat, mielott kerulo utakon elindultam volna.
A kocsit az erdo surujeben allitottam le, nem akartam feltunest kelteni azzal, hogy az uton hagyom, majd a fak alatt megindultam a Magnou-tisztas fele. Amikor mar elegge messze jartam az uttol, meggyujtottam a zseblampam, s igy tobbe-kevesbe sikerult elkerulnom a sunzanatok szuros tuskeit. Szerencsesen eljutottam a tisztasig, ahonnan egesz halvany, zoldes feny aradt, hasonlo egy vilagito ora szamlapjanak a foszforeszkalasahoz. Meg nehany lepest tettem, megbotlottam egy gyokerben, es nagy puffanassal hasra estem. Az elottem allo bokrok es rekettyek susogva-zizegve hajoltak felem, es amikor feltapaszkodtam, keptelen voltam tovabbmenni.
Mintha valamilyen falat eszleltem volna magam elott. Pedig nem fal volt az. Csupan egy bizonyos hatarvonaltol kezdve, amelyet a kifele hajlo novenyzet savja jelzett, a levego elobb mintha nyulossa, majd csakhamar tomorre valt volna. Ez a hatarvonal azonban nem volt elesen elhatarolhato vagy valtozatlan. Olykor nehany decimeternyit sikerult elobbre jutnom, aztan mintha valami gyengeden hatrataszitott volna. Egyebkent semmifele legzesi zavar nem kinzott. Mindez olyan volt, mintha a repulo cseszealj altal elfoglalt terulet kozeppontjabol taszito hullamok sorozata indult volna ki. Tizpercnyi makacs probalkozas utan radobbentem, hogy keptelen vagyok athatolni a buvos koron, Tokeletesen megertem, mennyire megremulhetett masnap Bousquet, akinek historiajat elmeselem.
Vegul kialtozni kezdtem, de nem tul hasngosan. A cseszealjbol vakito sugar csapott ki, es az agakon keresztulhatolva, valosaggal beburkolt fenyevel. Ugyanakkor a rugalmas fal mintha engedett volna, es korulbelul ketmeternyivel jutottam elobbre. A fal ezutan ismet megszilardult, de ez alkalommal egy koron belul kerultem: sem elore, sem hatra nem mehettem. A vakito sugar ram szegezodott, es megallapodott rajtam. Kaprazva forditottam el a fejem, es a szam is tatva maradt a meglepetestol: a fenycsova, mintha csak elvagtak volna, egy meterrel a hatam mogott hirtelen veget ert, megszunt, es tavolabbra nem vilagitott. Bizonyosra vettem, hogy ha valaki ott allna azon az uton, amelyen idaig jottem, de nehany centimeterrel tul ezen a ponton, egyaltalan nem erzekelne a fenyt. Azota az Ellan mar egyeb csodakat is lattam, de akkor pillanatnyilag ugy tunt, hogy ez a jelenseg teljesen valoszerutlen es ellenkezik a jozan esszel.
Valami megerintette a vallam, es ismet a tisztas fele fordultam. A «nok» egyike allt elottem. Nem erzekeltem a gondolatatvitelt, megis azonnal tudtam, hogy Essine-nek hivjak, s hogy ertem jott. Legnagyobb
