fenye meg-megcsillant rajta, ahol valami folkavarta a vizet. Minden olyan bekes volt; az ember szuletesekor lehetett ilyen a vilag, mint most, amikor orokre halni keszul.
Ki tudja, hany millio kilometerre, odakint az urben, Karellen varakozik. Egesz kulonosnek tunt a gondolat, hogy a fokormanyzok hajoja majdnem olyan gyorsan tavolodik a Foldtol, amilyen sebesseggel az o jelzese szaguld utana. Majdnem — de nem egeszen. Hosszadalmas vadaszat lesz, de vegul a szavai utolerik majd a felugyelot, es akkor visszafizetheti az adossagot, amivel tartozik neki.
Vajon mennyi ebbol az, amit Karellen elore kitervelt; es mennyi a mesteri rogtonzes? — toprengett Jan.
Szantszandekkal hagyta-e a felugyelo csaknem egy evszazaddal ezelott, hogy o kiszokjon az urbe, s majdan visszaterve eljatssza azt a szerepet, amire epp most keszul? Nem, ez tul fantasztikusan hangzott. De abban most egeszen biztos volt, hogy Karellen valami nagyszabasu es bonyolult terv reszese — hogy szolgalja, de ugyanakkor minden rendelkezesre allo muszerevel meg is figyeli a Foertelmet. Jan azt is gyanitotta, hogy a Felugyelot nemcsak tudomanyos kivancsisaga osztokeli erre… Meglehet, a fokormanyzok arrol almodoznak, hogy egy napon megszabadulhatnak kulonos beklyoiktol, s ez a nap akkor kovetkezik be, amikor eleg tapasztalatot gyujtenek ossze ama erokrol, melyeket szolgalnak.
Jan nem nagyon hitt benne, hogy azzal, amit most tesz, hozzajarulhat e tapasztalatok megszerzesehez.
„Meseld el, amit latsz — mondta akkor Rashaverak. — A kameraink majd megkettozik az altalad latott kepet. De lehet, hogy az agyadba eljuto uzenet egeszen mas lesz, es az nagyon sok mindent elmondhat nekunk.” Nos, o megteszi, ami rajta mulik.
— Meg semmi jelentenivalo — kezdte. — Nehany perce lattam, ahogy a hajotok nyomvonala eltunik az egen.
Epp most mulik el a telehold, az ismeros oldal felig mar el is fordult a Foldtol, de gondolom, ezt mar tudjatok.
Jan elhallgatott. Kicsit elszegyellte magat. Volt abban valami illetlen, sot abszurd, amit most muvelt. Most, amikor maga a tortenelem ert a csucspontjara, o ugy ul itt, mint egy loverseny vagy egy bokszmeccs radiokozvetitoje. Aztan egy vallranditassal elhessegette a gondolatot. Tartott tole, hogy nincs olyan emelkedett pillanat, amely mellett ott ne olalkodna a lapos hetkoznapisag, s hogy itt is jelen van, azt csak o erzi egyedul. — Az elmult oraban harom enyhe razkodast eszleltem — folytatta. — Remekul iranyithatjak a Fold forgasat, de ez meg nem a tokely… Tudod, Karellen, aligha mondok majd barmi olyasmit, amit nem olvashattatok mar le a muszereitekrol. Segitett volna, ha nagyjabol elmondod, mire kell szamitanom, s felkeszitesz ra, hogy mennyi lehet az az ido, amit varakozassal kell eltoltenem. Ha nem tortenik semmi, hat ora mulva ujra jelentkezem, ahogy megbeszeltuk.
— Hallo! Nyilvan csak arra vartak, hogy ti elmenjetek. Valami elkezdodott. A csillagok halvanyulnak.
Mintha egy nagy felho uszott volna elejuk, rettenetes sebesseggel, s szetterult volna az egesz egbolton. A valosagban ez persze nem felho. Mintha volna valami szerkezete… latok benne valami egesz halvany vonal— es savhalozatot, amely szakadatlanul valtoztatja a helyzetet. Ahhoz tudnam hasonlitani, mintha a csillagok belegabalyodtak volna valami kiserteties pokhaloba.
Most fenyleni kezd a halo… egyre fenyesedik, s kozben luktet, egeszen ugy, mintha elne. Szerintem el is; vagy olyasmi lenne ez, ami epp annyira van tul az eleten, mint az a szervetlen vilagon?
A feny most mintha az egbolt tulso resze fele mozdulna el — varj, atmegyek a masik ablakhoz.
Igen… gondolhattam volna. Egy hatalmas tuzoszlop van ott. Mint valami ego fa, magasodik a nyugati latohatar fole. Nagyon messze van, a vilag tuloldalan. Tudom mar, honnan szarmazik: ok azok — vegre elindultak, hogy beleolvadjanak a Foertelembe. A probaido letelt; maguk mogott hagyhatjak az anyag utolso maradvanyait is.
A Foldrol folfele aramlo tuz fenyeben latom, hogy a halo egyre erosebb, s mind kevesbe homalyos.
Helyenkent mar-mar szilardnak hat — de azert tovabbra is atvilagitanak rajta halvanyan a csillagok.
Csak most jovok ra, ha nem is egeszen ugyanaz, de a valami, amit lattam felroppenni a ti vilagotok fole, nagyon hasonlitott ehhez. Resze lenne a Foertelemnek? Gondolom, eltitkoltad elottem az igazsagot, hogy ne legyenek elozetes elkepzeleseim — vagyis hogy elfogulatlan megfigyelo lehessek. Barcsak tudnam, nektek most mit mutatnak a kameraitok, hogy osszehasonlithatnam az en agyam altal latni velt keppel!
Igy beszel hozzad, Karellen, ezekkel a szinekkel es formakkal? Emlekszem a hajotokon levo vezerlo kepernyokre, hogy hogyan futkostak rajtuk a mintak, mintha valami vizualis nyelv szolna hozzatok, amit a ti szemetek el tud olvasni.
Most pontosan olyan, mint a sarki feny, amely ott vibral es tancol a csillagok elott. No lam, hat persze hogy az egy hatalmas, eszaki feny hatasara keletkezett, magneses vihar. Ragyog a taj… fenyesebb, mint nappal…
voros es arany es zold fenyek kergetoznek az egen… o, szavakkal ki sem lehet fejezni, nem igazsag, hogy csak en lathatom egyedul… nem hittem volna, hogy ilyen szinek is leteznek…
Csillapul a vihar, de az a nagy, halvany halo meg ott van az egen. A sarki feny talan csak mellektermeke volt az ur hatarvideken felszabadulo, ki tudja, milyen energiaknak…
Varj csak… eszrevettem valamit. Csokken a sulyom. Mit jelent ez? Elejtettem egy ceruzat… lassan esik lefele. Valami tortent a gravitacioval… eros szel tamadt… latom, hogyan razzak a fak az agaikat odalent a volgyben.
Hat persze… szokik a legkor. Agak es kovek emelkednek az eg fele, mintha maga a Fold is utanuk akarna menni, fol, az urbe. Oriasi porfelho kerekedett, a viharos szel korbacsolta fel. Egyre nehezebb atlatni rajta…
talan kitisztul mindjart.
Igen… mar jobb. A szel elsoport minden mozdithatot… a porfelho eltunt. Kivancsi vagyok, meddig fog allni ez az epulet. Es egyre nehezebb lelegezni… lassabban kell beszelnem.
Most megint tisztan latok. A nagy tuzoszlop ott van meg, de egyre zsugorodik, keskenyedik — mint amikor a tornado tolcsere visszavonuloban van a felhok koze. Es… o, ezt nehez lesz leirnom, de most ugy ereztem, mintha egy hatalmas erzelemhullam soporne at rajtam. Nem orom, de nem is banat volt ez; inkabb a beteljesules, a valora valas erzese. Csak kepzeltem volna? Vagy kivulrol jott? Nem tudom.
Es most — de ez mar valoban nem a kepzelet jateka csupan mintha teljesen kiurult volna a vilag. Ures lett.
Mintha a radio, amit hallgatok, hirtelen elnemulna. S mar ujra kitisztult az eg, eltunt a kodbol szott halo. Mifele vilagra szall legkozelebb, Karellen? Es azon is ott lesztek, hogy szolgaljatok ot?
Furcsa: korulottem valtozatlan minden. Nem tudom, miert, de valahogy azt hittem, hogy…
Jan elhallgatott. Egy masodpercig meg keresgelte a szavakat, de aztan becsukta a szemet, hogy vissza tudja nyerni az onuralmat. Itt mar nem volt helye se felelemnek, se rettenetnek: az volt a kotelessege, hogy kozvetitsen — tartozott vele az embernek, s tartozott vele Karellennek.
Lassan, mintha alombol ebredne, ujra beszelni kezdett: — Az epulet korulottem… a fold… a hegyek… minden olyan, mint az uveg… atlatok rajtuk. Felbomlik a Fold… szinte mar nincs is sulyom. Igazad volt… most hagytak fol a jatszadozassal.
Mar csak pillanatok vannak hatra. Ugy tunnek el a hegyek, mint a fustfoszlanyok. Isten veletek, Karellen, Rashaverak… sajnallak benneteket. Bar nem ertettem, de lattam, mive valt a fajom. Minden, amit valaha elertunk, folszallt a csillagok koze. Talan ezt probaltak szavakba foglalni a regi vallasok. Csak eppen felreertettek az egeszet: rettento fontosnak tartottak az embert, holott mi csak egyetlen faj vagyunk — ti tudjatok, hany kozott? Most azonban valami olyasmi lett belolunk, amive ti sohasem valhattok.
Most tunnek el a folyok. Pedig az egen nincs semmi valtozas. Alig kapok levegot. Furcsa, hogy a Hold meg mindig itt fenylik felettem. Orulok, hogy meghagytak, de mostantol nagyon egyedul lesz…
A feny! Alolam… a Fold belsejebol sugarzik folfele… at a koretegeken, a talajon, mindenen… mar ugy ragyog, hogy szinte elvakit…
A Fold magja egy nema fenyrazkodassal kiokadta felhalmozott energiait. A gravitacios hullamoknak rovid idobe tellett, mig keresztul-kasul beszaguldottak a Naprendszert, eppen csak megbolygatva kicsit az egitestek korpalyajat. Aztan a Nap megmaradt gyermekei visszatalaltak regi, megszokott osvenyeikre, mint a to csendes tukren lebego uszo, melyet a toba dobott ko keltette apro hullamok meglovagoltatnak.
A Foldbol nem maradt semmi. Anyaganak legutolso atomjain is ok vitorlaztak el. Ez taplalta oket
