Arthur C. Clarke
A gyermekkor vege
I. A FOLD ES A FOKORMANYZOK
A tuzhanyo, amely a Csendes-ocean melyebol Taratuat kiemelte, immar felmillio esztendeje aludt. Es megis, gondolta Reinhold, olyan tuz fog itt hamarosan follobbanni, amilyet meg szuletesekor sem latott ez a sziget.
Elnezett a kilovoallomas fele, tekintete folkuszott a Columbust korulvevo allvanyzat piramisan. Ketszaz lab magasan, a hajo orran megcsillantak a lemeno nap utolso sugarai. Az egyik utolso ejszaka lesz ez a hajo eleteben; nemsokara odafont lebeg majd az orokke napfenyes urben.
Idelent, a palmak alatt, a sziget sziklas gerincenek a tetejen csend honolt. A letesitmenybol nem hallatszott mas zaj, mint idokent egy legsurito panaszos bugasa vagy valamely munkas halk kialtasa. Reinhold megszokta, megszerette e csoportosan alldogalo palmafakat, szinte minden este kisetalt ide, hogy megszemlelje kicsiny birodalmat. Elszomoritotta a gondolat, hogyan fognak atomjaikra szetforgacsolodni, amikor a tombolo langok kozepette a Columbus folemelkedik a csillagok fele.
A zatony mogott egy merfolddel kigyulladtak a James Forrestal fenyszoroi, es vegigsoportek a sotet viztukron. A nap ebben a pillanatban legordult az egrol, es kelet felol szaguldva nyomult be a tropusi ejszaka.
„Csak nem vakmero orosz tengeralattjarokat keres az anyahajo ily kozel a partokhoz?” — tette fel magaban a kisse gunyos kerdest Reinhold.
Oroszorszagrol most is, mint mindig, Konrad jutott az eszebe, es az a bizonyos reggel 1945 kataklizmaszeru tavaszan. Tobb mint harminc ev telt el azota, de ama utolso napok emleke, amikor a Birodalom osszeroppant a Keletrol es Nyugatrol jovo hullok erejetol, nem homalyosult el. Ma is maga elott latja Konrad kek szemenek faradt pillantasat, az allan kiutkozo aranyszinu borostat, ahogy kezet fognak, es elvalnak abban a szetdult porosz faluban, ott, a menekulok szakadatlan aradatanak kozepette. Az o elvalasukban oltott testet mindaz, ami azota tortent a vilagban — a szakadas a Kelet es a Nyugat kozott. Mert Konrad a Moszkvaba vivo utat valasztotta, amiert Reinhold akkor bolondnak tartotta, de ma mar nem volt olyan biztos a dolgaban.
Harminc evig abban a hitben elt, hogy Konrad halott. Alig egy hete hozta meg a hirt Sandmeyer, az Ipari Hirszerzes ezredese. Nem kedvelte Sandmeyert, es biztos volt benne, hogy az erzes kolcsonos kozottuk. De egyikojuk sem engedhette meg, hogy a dolog befolyasolja a hivatalos kapcsolatukat.
— Hoffmann ur — kezdte az ezredes a legtokeletesebben hivatalos modoraban —, ijeszto hirt kaptam az iment Washingtonbol. Mondanom sem kell, hogy a legszigorubban bizalmas, de ugy dontottunk, hogy a muszaki allomany kedveert megszegjuk a tilalmat, hogy belassak, milyen rendkivul fontos a gyorsasag. — Hatasszunetet tartott, de Reinholdnal nem ert vele celt; o szinte mar tudta, mi kovetkezik. — Az oroszok kis hijan egy szinten allnak velunk. Van valami automata vezerlesuk… konnyen lehet, hogy a mienknel is hatekonyabb, es a Bajkal— to partjan mar epitik is a hajojukat. Nem tudjuk, meddig jutottak el vele, de a Titkosszolgalat szerint meg az iden felbocsathatjak. On nagyon jol tudja, mit jelent ez.
Igen, gondolta Reinhold, tudom. Megkezdodott a verseny — es nem biztos, hogy mi nyerjuk meg.
— Tudja, hogy ki vezeti a csapatukat? — kerdezte, bar valojaban nem remelt ra valaszt. Meglepetesere Sandmeyer ezredes egy gepelt papirlapot tolt elebe — es a lap tetejen ez a nev allt: Konrad Schneider.
— Sokukat ismerte Peenemunden, igaz? — erdeklodott az ezredes. — Ily modon esetleg betekintest nyerhetnenk a modszereikbe. Szeretnem, ha mindazokrol, akikrol tud, feljegyzest keszitene a szamomra: hogy mi volt a szakteruletuk, a legragyogobb otletuk es igy tovabb. Tudom, hogy ez tul nagy keres ennyi ido utan, de azert kerem, tegyen meg mindent, amit tud.
— Egyedul Konrad Schneider szamit — valaszolta Reinhold. Ragyogo koponya volt… a tobbiek mindossze kivalo mernokok. Csak a jo eg tudja, mire jutott harminc ev alatt. Egyet ne felejtsen el: lehet, hogy o latta mindazt, amit mi letrehoztunk, mi viszont semmit sem tudunk az o eredmenyeirol. O tehat joval elonyosebb helyzetben lehet.
Ezt nem a Hirszerzes kritikajanak szanta, de egy pillanatig ugy tunt, mintha Sandmeyer meg akarna sertodni.
Ide aztan az ezredes megvonta a vallat.
— Ez oda-vissza igaz lehet, epp maga mondta. A mi szabad informacioaramlasunk gyorsabb haladast tesz lehetove, meg akkor is, ha kozben elarulunk egy-ket titkot. Az orosz kutatohelyek minden bizonnyal felig sincsenek tisztaban azzal, hogy min dolgoznak a sajat embereik. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy a demokracia elsokent eri el a holdat.
Demokracia… marhasag, gondolta Reinhold, de persze, hangosan nem mondta ki. Az egy Konrad Schneider neve millio masikkal folerne egy valasztasi jegyzeken. Es mit erhetett el mostanara Konrad, a Szovjetunio osszes energiaforrasaval a hata mogott? Lehet, hogy az o hajoja epp ezekben a percekben lep ki a Fold vonzasterebol…
A nap, amely az iment mondott bucsut Taratuanak, meg magasan allt a Bajkal-to felett, amikor Konrad Schneider es a nuklearis tudomanyagak helyettes nepbiztosa lassan elindultak visszafele a motorproba vegrehajtasa utan. Meg kellemetlenul Csengett a fuluk, pedig a dorgo visszhang mar tiz perce elenyeszett a viztukor folott.
— Miert vag ilyen banatos kepet? — kerdezte varatlanul Grigorjevics. — Most igazan orulnie kene. Meg egy honap, es indulhatunk, a jenkiket pedig megutheti a guta.
— Maga optimista, mint mindig — felelte Schneider. — Nem ilyen egyszeru ez, meg akkor sem, ha a motor mukodik. Igaz, hogy most nem latok semmi komoly akadalyt, de aggasztanak a Taratuarol erkezo hirek. En megmondtam maganak, hogy az a Hoffmann rendkivuli ficko, es dollarmilliardok allnak mogotte. A hajojarol keszult fotok nem tul elesek, de nagyon ugy nez ki, hogy mar nincs sok hatra a befejezesig. Es tudjuk, hogy ot hete csinalta meg a motorprobat.
— Ne aggodjon — nevetett Grigorjevics —, ok lesznek a legjobban meglepve. Emlekezzen csak… semmit sem tudnak rolunk. Schneider ugyan nem volt meggyozodve arrol, hogy ez valoban igy van, de jobbnak latta, ha nem ad hangot a ketsegeinek. Csak azt erne el vele, hogy Grigorjevics gondolatai elindulnanak mindenfele girbegurba osvenyen, es ha valamit nem talalna rendjen valonak, igencsak nehezen tudna tisztara mosni magat.
Az or tisztelgett, amikor ujra beleptek az irodaepuletbe. Majdnem annyi itt a katona, mint a muszaki, allapitotta meg magaban komoran. De az oroszoknal ez volt a szokas, es mindaddig, amig megtartottak a tisztes tavolsagot, nem volt oka panaszra. Mindent osszeveve — eltekintve a bosszanto kivetelektol — az esemenyek nagyjabol ugy alakultak, ahogy varta. Es hogy o vagy Reinhold valasztott-e okosabban, azt majd csak a jovo mondja meg.
Mar hozzafogott az utolso jelentes megirasahoz, amikor meghallotta a kialtozast. Egy pillanatig mozdulatlanna merevedve ult az iroasztalanal, s el nem tudta kepzelni, mifele esemeny zokkenthette ki a tabort szigoru fegyelmebol. Aztan odalepett az ablakhoz — es eleteben eloszor ketsegbeesett.
Mikozben Reinhold lefele ereszkedett a kis dombrol, mindenfelol korulvettek a csillagok. Kint a tengeren a Forrestal fenyujjai faradhatatlanul gereblyeztek a vizet, s a parton tavolabb a Columbust korulvevo allvanyok ugy festettek, mint valami kivilagitott karacsonyfa. Csak a hajo kinyulo orra terult sotet arnyekkent a csillagokra.
A szallasok felol tanczene harsogott valamelyik radiobol, es Reinhold leptei akaratlanul is felgyorsultak a ritmusara. Mar csaknem elerte a homokos tengerpart szelen halado keskeny utat, amikor megtorpanasra kesztette valami eloerzet, valami eppen csak megsejtett mozgas. Zavartan bamult ki a tengerre, majd vissza, a sziget belseje fele; beletelt nehany masodpercbe, mire eszebe jutott, hogy folnezzen az egre.
Es akkor — csakugy, mint ugyanebben a pillanatban Konrad Schneider is — Reinhold Hoffmann megertette, hogy elveszitette a versenyt. Megertette azt is, hogy nem hetekkel, honapokkal maradt le, ahogy tartott tole, hanem evezredekkel. A csillagok kozott neman uszo hatalmas arnyak, melyek magasabban voltak, semhogy
