legtobb kozszolgalati helyiseg is jo allapotban voltak. Egy kis munkaval ujraindithatta volna a generatorokat, hogy a szeles utcakon felragyoghasson az elet illuzioja. Jan el is jatszott a gondolattal, hogy aztan mint tulsagosan morbid otletet elvesse. Semmit sem utasitott el olyan hatarozottan, mint a multon valo borongast…
Itt mindene megvolt, amire elete vegeig szuksege lehetett, de leginkabb egy elektronikus zongorara es bizonyos Bach-atiratokra vagyott. Azelott sohasem aldozhatott annyi idot a zenere, amennyit szeretett volna, most viszont karpotolhatta magat. Ha nem maga jatszott, akkor leforgatta a nagy szimfoniak es concertok szalagjait — ugyhogy a villaban sohasem volt csond. Buvos ereklyekent hasznalta a zenet a maganyossag ellen, amirol tudta, hogy egy napon megiscsak felul fog kerekedni rajta. Gyakran tett hosszu setakat a hegyekben, s ilyenkor vegiggondolta mindazt, ami e nehany honap alatt tortent, amiota utoljara latta a Foldet. Amikor nyolcvan foldi evvel ezelott elbucsuzott Sullivantol, nem hitte volna, hogy az anyak mar mehukben hordozzak az emberiseg utolso nemzedeket.
Micsoda ostoba ifjonc volt! De mind a mai napig nem tudta, megbanta-e, amit tett: ha itt marad a Foldon, tanuja lett volna ama utolso eveknek, amelyek ele azota fatylat vont az ido. O azonban atugrott folottuk a jovobe, s valaszt kapott mindazon kerdesekre, melyeket rajta kivul soha senki emberfia nem fog megtudni. A kivancsisaga tehat csaknem teljesen kielegult; mar csak azon tunodott el neha, hogy mire varnak meg a fokormanyzok, s minek kell meg tortennie, hogy turelmuk vegre elnyerje a jutalmat.
Leginkabb azonban ott ult a billentyuk elott, azzal a jellegzetesen elegedett belenyugvassal, amit rendes korulmenyek kozott csak egy hosszu es munkas elet vegen erez az ember, es megtoltotte a levegot szeretett Bachjaval. Lehet, hogy becsapta magat, hogy az ertelme igy akart megkonyorulni rajta, de most ugy erezte, mintha mindig is ezt szerette volna csinalni. Olyan titkos becsvagya volt ez, amely vegre ki mert torni a tudatossag napvilagara.
Jan mindig is jo zongorista volt — es most o volt a vilagon a legjobb.
Rashaverak hozta a hirt, de o mar elobb kitalalta. Liderces alom riasztotta fol hajnalban, s aztan mar nem tudott elaludni. Nem emlekezett vissza az alomra, ami nagyon kulonos volt, mert hitt benne, hogy ha az ember kozvetlenul az ebredes utan probal minden erejevel koncentralni ra, akkor nincs olyan alom, amit vissza ne lehetne idezni. Csak annyira emlekezett belole, hogy ujra kisfiu volt, s egy szeles, puszta siksagon hallgatta, amint egy zengzetes hang valami idegen nyelven szolongatja.
Az alom felzaklatta; lehet, hogy ez volt a magany elso tamadasa az ertelme ellen? Nyugtalanul lepett ki a villabol az elhanyagolt pazsitra.
A telehold arany fenye bevilagitotta a kornyeket, s o tokeletesen latott mindent. Karellen hajoja, e roppant meretu, csillogo henger, a fokormanyzok tamaszpontjanak epuletei fole tornyosulva, azokat emberi aranyura zsugoritotta. Jan elnezte a hajot, s megprobalta feleleveniteni azokat az erzelmeket, melyeket egykor tamasztott benne: Volt ido, amikor a hajo egy elerhetetlen celt testesitett meg, mindannak a jelkepet, aminek az elereset igazabol nem is remelte. Most pedig nem jelentett semmit.
Milyen nema, milyen mozdulatlan! A fokormanyzok persze most is eppoly aktivak lehetnek, mint mindig, csak most nem adnak eletjelt magukrol. Akarha egyedul volna a Foldon — mint ahogy a szo nagyon is valodi ertelmeben egyedul is volt. Folnezett a Holdra, hatha talal rajta valami ismeros vonast, melyen megpihenhetnek a gondolatai.
Ott voltak a regi, jol ismert tengerek. Negyven fenyevnyi utat tett meg az urben, de sohasem jart meg e nema, poros siksagokon, melyek pedig meg ket fenyevnyire sem voltak tole. Egy kicsit elszorakozott azzal, hogy megtalalja-e a Tycho-kratert. De amikor sikerult, zavarba jott, mert a csillogo foltot a korong kozepso vonalatol tavolabb talalta meg, mint gondolta. Es csak ekkor dobbent ra, hogy a Mare Crisium sotet ovalisa teljesen eltunt.
A Hold most nem azt az arcat forditotta a Fold fele, amellyel az elet hajnala ota lenezett ra. A Hold forogni kezdett a tengelye korul.
Ez csak egy dolgot jelenthetett. A Fold tuloldalan, ott, azon a kontinensen, melyet egyik pillanatrol a masikra megfosztottak minden elettol, ok lassan ocsudni kezdtek hosszu onkivuleti allapotukbol. Az ebredezo gyermek tarja ki igy a karjat, hogy koszontse a napot, ahogy ok probalgattak az izmaikat, s ismerkedtek vadonatuj erejukkel…
— Jol sejtetted — mondta Rashaverak. — A maradas szamunkra mar nem biztonsagos. Lehet, hogy ezentul sem vesznek rolunk tudomast, de nem vallalhatjuk a kockazatot. Mihelyt berakodtunk, indulunk, ugy ket-harom oran belul.
Jan folnezett az egre, mintha tartana tole, hogy valami uj csoda ragyog fol rajta. De minden bekes volt: a Hold mar lenyugodott, csak nehany felho szaguldozott odafont, a nyugati szel hatan.
— Az meg hagyjan, ha a Holdat babraljak — folytatta Rashaverak —, de mi lesz, ha sort keritenek a Napra is?
Termeszetesen itt kell hagynunk nehany muszert, hogy megtudhassuk, mi tortenik.
— En maradok — jelentette ki hirtelen Jan. — Mar eleget lattam a Vilagegyetembol. Ma mar csak egy dologra vagyok kivancsi, a sajat bolygom sorsara.
A talpuk alatt szeliden megremegett a fold.
— Szamitottam ra — jegyezte meg Jan. — Ha megvaltoztattak a Hold forgasat, az impulzusnyomateknak tavoznia kellett valahova. Vagyis a Fold lelassul. Nem is tudom, mi a nagyobb rejtely elottem: hogy hogyan csinaljak, vagy hogy miert. — Most meg csak jatszanak — felelte Rashaverak. — Mifele logikat lehet folfedezni egy gyerek tenykedeseben?
Marpedig az az entitas, amive a te fajod valt, sok tekintetben gyerek meg. Eretlen a Foertelemmel valo egyesulesre. De nagyon hamar fol fog ra keszulni, es akkor rad marad az egesz Fold.
Elhallgatott, s Jan fejezte be helyette a gondolatot. — Felteve persze, hogy meglesz meg a Fold.
— Tehat szamolsz a veszellyel, es megis maradnal?
— Igen. Immar ot — vagy hat? — eve itthon vagyok. Barmi tortenjek is, nincs okom panaszra.
— Remenykedtunk, hogy a maradast valasztod — mondta lassan, unnepelyesen Rashaverak. — Van itt valami, amit megtehetnel ertunk…
A Csillaghajo fenye elhomalyosult, s valahol odakint, a Mars palyajan tul, ki is hunyt. Jannek eszebe jutott, hogy a Foldon elt es meghalt emberi lenyek milliardjai kozul egyedul o tette meg ezt az utat — es ezutan sem fogja megtenni soha senki.
A vilag immar az ove volt. Minden, amire csak szuksege lehetett — mindazok az anyagi javak, amikre ember valaha is vagyhatott —, arra vart, hogy o birtokba vegye. De ot ezek a dolgok mar nem erdekeltek. Mar nem felt az elhagyott bolygo maganyossagatol, sem attol, ami meg jelen volt ezekben az utolso pillanatokban is, mielott utnak indult volna, hogy felkutassa ismeretlen orokseget. Jan nem is remelte, hogy o es a problemai meg sokaig eletben maradhatnak eme indulas felfoghatatlan farhullamaiban.
Igy volt ez jol. Megtette mindazt, amit meg akart tenni, es elviselhetetlenul megalazo lett volna, ha egy ures vilagon, ertelmetlenul kell tovabb tengetnie az eletet. Elmehetett volna a fokormanyzokkal, de mi vegre? O tudta, mit elotte soha senki meg, hogy Karellen igazat szolt, amikor azt mondta: „A csillagok nem az emberert vannak.”
Hatat forditott az ejszakanak, es beballagott a fokormanyzok tamaszpontjanak jokora kapujan. E meretek mar a legkevesbe sem voltak hatassal ra; ertelme mar nem hodolt be a puszta nagysag elott.
A vorosen ego fenyeket olyan energiak taplaltak, melyek foldkorszakokon at taplalhatjak oket tovabb. A ketoldalt allo gepek titkat nem fogja megtudni soha, mert ezeket az eltavozott fokormanyzok hagytak hatra.
Elhaladt mellettuk, es esetlenul folkapaszkodott a vezerloterembe vivo nagy lepcsokon: Meg itt lengedezett a fokormanyzok szelleme; meg eltek a gepeik, engedelmeskedtek az azota mar messze jaro gazdaik utasitasainak. E gepek minden informaciot folkuldenek az urbe, mi az hat, tunodott Jan, amit o hozzatehet meg?
Felmaszott a hatalmas szekbe, s amilyen kenyelmesen csak tudott, elhelyezkedett benne. A mikrofon elt, mar vart ra, s minden bizonnyal egy tevekameranak megfelelo szerkezet is figyelte, csak eppen o nem latta, hogy honnan.
Az ismeretlen rendeltetesu vezerlogombokkal telezsufolt asztalon tul szeles ablakok nyiltak a csillagos ejszakara, s a domboru Hold alatt alvo volgy mogotti, tavoli hegylancra. Egy folyo kanyargott a volgyben, a hold
