atmoszfera.
Persze hogy elettelen volt — csak a remulet elso pillanataban tunt ugy, mintha ontudattal birva nezne fol ra.
Szinte az egesz kor alaku helyiseget betoltotte, es kristalyos melyen hol itt, hol ott csillant meg a biborszinu feny.
Egy oriasi szem volt az.
— Miert adtad ki ezt a hangot? — erdeklodott Vindarten. — Megijedtem — vallotta be szegyenkezve Jan.
— Ugyan-miert? Csak nem gondoltad azt, hogy itt barmi veszely leselkedhet rad?
Jan arra gondolt, el tudja-e magyarazni, mi az a reflexszeru cselekves, aztan ugy dontott, hogy inkabb meg sem kiserli.
— Minden ijeszto, ami teljesen varatlanul eri az embert. Amig nem elemeztunk egy uj helyzetet, a biztonsag kedveert a legrosszabbra kell felkeszulnunk.
A szive meg akkor is hevesen vert, amikor masodszor is lebamult abba a rettenetes szembe. Termeszetesen oriasira folnagyitott modell is lehetett, akarcsak a foldi muzeumokban lathato mikrobak es rovarok. De mar amikor kimondta a kerdest, emelyito bizonyossaggal tudta, hogy nem nagyobb az eletnagysagunal.
Vindarten keveset tudott rola mondani; nem leven az o szakterulete, kulonosebben nem is volt ra kivancsi. A fokormanyzo leirasa alapjan Jan megrajzolta maganak ama egyszemu orias kepet, aki egy tavoli csillag aszteroidatormelekei kozott el, gravitacio nem korlatozza a novekedeset, ami pedig az elelmet, tehat az eletet illeti, ala van rendelve egyetlen szeme latotavolsaganak es felbontokepessegenek.
Ugy latszott, nincs hatara annak, amit a Termeszet megtehet, ha ra van kenyszeritve, es Jant valami megmagyarazhatatlan oromi fogta el attol a felfedezestol, hogy mi az, amire a fokormanyzok nem torekedtek. A Foldrol elhoztak egy teljesen kifejlett cethalat — de ez volt az a hatar, ahol meghuztak a vonalat.
Es eljott az az ido, amikor folfele mozgott, egyre csak fol, mignem a lift falainak attetszosege beleolvadt a kristalyos atlatszosagba. Olyan volt, mintha minden alatamasztas nelkul allna a varos legmagasabb csucsai kozott, s nem volna semmi, ami megvedene a melysegtol. De mar nem szedult jobban, mint amikor repulogepen ult, mert itt sem erzett olyasmit, hogy kapcsolatba kerulhet azzal a tavoli folddel.
A felhok folott allt; osztozott az egbolton azzal a nehany fem vagy kotoronnyal. Alatta rozsas szinu tengerkent hompolygott lassudan a felhoreteg. Ket sapadt, apro holdacska mutatta magat az egen, nem messzire a sotet napkorongtol. A puffedt, voros tanyer kozepe tajan kicsiny, sotet, tokeletesen kor alaku arnyekot lehetett latni: talan napfolt volt, talan egy atvonuloban levo masik hold.
Jan lassan korbehordozta a tekintetet a latohatar menten. A felhotakaro tisztan, kivehetoen huzodott e hatalmas vilag peremeig, de az egyik iranyban, meg nem hatarozhato messzesegben, tiri-tarka foltot — talan egy masik varos tornyait — lehetett latni. Elnezte egy ideig, majd folytatta figyelmes vizsgalodasat.
Amikor a felkor vegere ert, meglatta a hegyet. Nem a latohataron emelkedett, hanem azon tul — maganyos, csipkes szelu hegycsucs, ott maszott folfele a vilag vegen, mikozben volgynek szalado lejtoi ugy elbujtak, mint a jeghegy tomege a vizvonal alatt. Jan megprobalta folbecsulni a meretet, de teljes kudarcot vallott. Meg egy effele alacsony gravitacioju vilagon is szinte hihetetlennek tunt, hogy ilyen hegyek letezhetnek. Elmelazott rajta, hogy vajon a fokormanyzok kulonfele sportokat uznek-e a lejtoin, es sasokkent koroznek-e ama irdatlan csucsok korul…
Es akkor a hegy lassan valtozni kezdett. Az elejen tompa, mar-mar baljosan voros volt, az orom kozeleben nehany halvany, alig kiveheto mintaval, s most, amikor megprobalt osszpontositani rajuk, eszre kellett vennie, hogy a mintak mozognak…
Eleinte nem hitt a szemenek. Aztan parancsolo erovel emlekeztette magat, hogy itt minden eloitelet ertelmetlen, hogy nem utasithat vissza semmifele uzenetet, amit az erzekszervei bejuttatnak az agy rejtett kamrajaba. Nem szabad megertesre torekednie — most csak az a dolga, hogy megfigyeljen. A megertes majd kesobb jon vagy nem jon egyaltalan.
A hegy — tovabbra is igy gondolt ra, mert nem volt mas, odaillo szo — elolenynek latszott. Eszebe jutott a fold alatti barlangjaban levo, iszonyatosan nagy szem — de nem, ez elkepzelhetetlen volt. Amit most nezett, az nem szerves elet volt, es gyanitotta, hogy meg csak nem is az altala ismert anyag.
A sotetvoros szin elenkebb, haragosabb arnyalatura valtott. Amikor megjelentek a vilagitoan sarga csikok, Jan egy pillanatig azt hitte, tuzhanyot nez, amelybol lavapatakok folynak az alanti siksagra. Csakhogy ezek a patakok, ahogy az itt-ott felbukkano pettyekbol, foltokbol meg tudta allapitani, folfele mozogtak…
Es most valami mas is kiemelkedett a hegy labat korulvevo rubinvoros felhokbol. Egy oriasi gyuru — tokeletesen vizszintes, tokeletesen kor alaku, a szine pedig mindarra emlekeztette Jant, amit oly messze maga mogott hagyott, mert maga a Fold egboltja sem lehetett olyan mesebelien kek, mint ez. A fokormanyzok vilagan sehol masutt nem latta meg ezt a szinarnyalatot; a szive megtelt vaggyal, s a maganyossagtol elszorult a torka.
Ahogy foljebb es foljebb maszott, a gyuru egyre nagyobb lett. Mar magasabban volt, mint a hegy, es innenso ive sebesen kozeledett Jan fele. Valami orveny lehet, gondolta, egy sok kilometerre kiszelesedo fustkarika. De egyaltalan nem forgott, ahogy varta, es a novekedesevel parhuzamosan nem tunt kevesbe tomornek.
Az arnyeka hamar elszaguldott mellette, s maga a gyuru csak ezutan vonult el folotte meltosagteljesen, egyre emelkedve az eg fele. Jan nezte, csak nezte, amig mar keskeny, kek csiknal nem latszott tobbnek, melyet nehezen kovetett a szem az egbolt mindent elnyelo voroseben. Es amikor eltunt, mar sok ezer kilometerre nohetett az atmeroje. Es meg egyre nott, novekedett.
Jan visszanezett a hegyre. Most aranyszinu volt, s a mintak eltuntek rola. Talan csak kepzelte — mar barmit el tudott volna hinni —, de mintha magasabb es keskenyebb lett volna, es forogni latszott, mint a ciklon tolcsere. E felig dermedt, szinte onkivuleti allapotban egyszer csak eszebe jutott a fenykepezogepe. A szemehez emelte, es celba vette e hihetetlen, eszbontoan rejtelyes valamit.
Vindarten alakja bukkant fol hirtelen a latotereben. A hatalmas kezek ellentmondast nem turoen eltakartak a lencset, es arra kenyszeritettek, hogy leengedje a kamerat. Jan meg sem probalt ellenallni, annyira hiabavalo lett volna, de az is igaz, hogy halalosan megremult ama vilagszeli dologtol, es most mar nem is kert belole tobbet.
Utazasai soran nem is akadt mas, amit ne engedtek volna lefenykepezni, es magyarazatot sem kapott Vindartentol. Am ezentul tobb idot szant ra, hogy Jannel a legaprobb reszletekig leirassa mindazt, amit lat.
Jan ekkor eszmelt ra, hogy Vindarten szeme valami egeszen mast latott — es ez keltette fol benne a gyanut, hogy a fokormanyzok folott is vannak hatalmassagok.
Most hazafele tartott, maga mogott hagyva csodakat, felelmeket es rejtelyeket. A hajo ugyanaz lehet, gondolta, de a legenyseg nyilvan kicserelodott. Akarmilyen hosszu is az eletuk, csak nem hihette, hogy szantszandekkal szakitjak el magukat az otthonuktol a csillagkozi utazas evtizedeket felemeszto idejere.
Termeszetesen a relativitas idotagulasi effektusa mindket iranyban mukodott. A fokormanyzok csak negy honapot oregedtek az oda-vissza uton, de amikor visszatertek, a barataik nyolcvan evvel idosebbek voltak.
Ha akarja, Jan bizonyara naluk maradhat elete vegeig. De Vindarten figyelmeztette, hogy ezutan evekig nem indul hajo a Foldre, es azt tanacsolta, hogy ragadja meg az alkalmat. Meglehet, a fokormanyzok rajottek, hogy az agya, meg e viszonylag rovid ido alatt is, csaknem kimeritette az erotartalekait — vagy csak kenyelmetlen teherre valt, es tudtak, hogy a jovoben keptelenek tobb idot raszanni.
Ennek azonban mar semmi jelentosege nem volt, hiszen itt latta maga elott a Foldet. Mar szazszor is megjelent elotte ez a latvany, de mindig a tevekamera gepszemen keresztul. Most azonban o maga, szemelyesen figyelte idekintrol az urbol, ahogy kitarul elotte alma utolso jelenete, s a Fold porogve-forogva jarja alatta orokos utjat.
A hatalmas, kekeszold sarlo az elso negyedeben volt; a lathato korong nagyobbik felet meg sotetseg boritotta. Nem volt sok felho — mindossze nehany sav tarkallott a passzatszelek utvonalaban. Az Eszaki-sark sapkaja fenyesen csillogott, de meg ezt a ragyogast is felulmulta az eszaki Csendes-oceanban visszatukrozodo vakito napfeny.
Az ember azt hihette volna, hogy ezen a vilagon minden csupa viz: az egesz felgombon joforman nem is lehetett szarazfoldet latni. Az egyetlen lathato kontinens, Ausztralia, amolyan sotetebb kodfoltkent mutatkozott abban az atmoszferikus paraban, amely a bolygotanyer pereme menten huzodott.
