Az urhajo beuszott a Fold nagy arnyekkupjaba; a csillogo sarlo elkeskenyedett, ego tuzivve zsugorodott, majd vegkepp kihunyt. Sotet volt odalent, ejszaka. A vilag aludt.
Jan ekkor vette eszre, hogy hol hibadzik a dolog. Odalent szarazfold volt — de hova tuntek a csillogo fenyfuzerek, az ember varosait jelzo sziporkazo fenyfoltok? Sehol az egesz arnyekba borult felgombon egyetlen szikra sem probalta visszaszoritani az ejszakat. Nyomtalanul eltuntek a kilowattmilliok, melyek egykor vigan szortak a fenyuket fol, a csillagok fele. Az a Fold, amelyre most letekintett, olyan volt, mint egykor, az ember eljovetele elott.
Nem igy kepzelte a hazaerkezeset. Csak figyelni tudott, mast nem tehetett, s kozben notton-nott benne az ismeretlentol valo felelem. Valami tortent — valami felfoghatatlan dolog. A hajo azonban celtudatosan ereszkedett lefele egy hosszu gorbe menten, mely visszavitte a napsutotte feltekere.
Magabol a foldet eresbol semmit sem latott, mert a kepernyorol varatlanul eltunt a Fold, hogy helyet adjon annak az ertelmetlen, vonalakbol es fenyekbol allo mintanak. Amikor visszatert a kep, mar lent voltak a talajon.
A tavolban hatalmas epuleteket, mozgo gepeket s az azokat figyelo fokormanyzok egy csoportjat latta.
A levego tompa robajlassal valaszolt a hajo nyomaskiegyenlito manoverere, majd hallhatova valt, ahogy megnyilnak a nagy ajtok. Jan nem vart tovabb; a nema oriasok elnezoen vagy kozonyosen tekintettek ra, ahogy kirohant a vezerloterembol.
Itthon volt: ujra belenezhetett a sajat, ismeros napja tundoklo fenyebe, beszivhatta a levegot, amely vegre atmosta a tudejet. A pallot mar leengedtek, csak egy kicsit kellett meg varnia, nehogy elvakitsa a kinti ragyogas.
Tarsaitol kicsit tavolabb, egy nagy, ladakkal megrakott teherauto mellett Karellen allt. Jan meg csak el sem csodalkozott azon, hogy folismerte a felugyelot, s azon sem lepodott meg, hogy Karellen semmit sem valtozott.
Majdhogynem ez volt az egyetlen jelenet, amely ugy jatszodott le, ahogy elkepzelte. — Mar vartalak — mondta Karellen.
— Eleinte biztonsagban mozoghattunk kozottuk — meselte Karellen. — De akkor mar nem volt szukseguk rank; miutan osszegyujtottuk oket, es rendelkezesukre bocsatottunk egy szarazfoldet, tobb dolgunk nem volt veluk.
Figyeld!
A fal eltunt Jan elol. Most tobb szaz meteres magassagbol nezett le egy erdos-ligetes videkre. Oly tokeletes volt az illuzio, hogy egy pillanatig szedules kornyekezte.
— Amit latsz, az a masodik szakasz kezdete utan ot evvel tortent. Odalent alakok mozogtak, s a kamera ugy csapott le rajuk, mint valami ragadozo madar.
— El fog szomoritani — mondta Karellen. — De ne felejtsd el, hogy a te szabalyaid itt nem ervenyesek. Mar nem embergyerekeket latsz magad elott.
Pedig Jannek ez volt a benyomasa, es ezt semmifele eszervekkel nem tudta eloszlatni. Azok ott lent olyanok voltak, mint a vadak, ahogy belemerultek valami bonyolult ritualis tancba: meztelenek, mocskosak, csapzott hajuk a szemukbe logott. Amennyire meg tudta allapitani, ottol tizenot evesig mindenfele koru akadt koztuk, megis mindnyajan egyforma gyorsan, azonos pontossaggal es a kornyezet iranti tokeletes kozonnyel mozogtak.
Es Jan akkor meglatta az arcukat. Nagyot nyelt, es minden erejet osszeszedte, hogy ne forduljon el. Ezek az arcok uresebbek voltak, mint a holtake, mert meg egy halott arcara is ravesett valamit az ido, hogy beszeljenek a vonasok, ha mar az ajkak elnemultak. De ezeken az arcokon nem latszott tobb erzelem vagy erzes, mint egy kigyo vagy egy rovar arcan. Meg a fokormanyzok is emberibbek voltak naluk.
— Te valami tobbe nem letezo dolgot keresel rajtuk — szolt Karellen. — Emlekezz csak… nincs tobb azonossagtudatuk, mint a testedet alkoto sejteknek. De igy egyutt valami sokkal nagyobbat alkotnak, mint ami te vagy.
— Miert mozognak igy?
— Mi a Hosszu Tanc nevet adtuk neki — valaszolta Karellen. Tudod, ok sohasem alszanak, es ez majdnem egy evig tartott. Haromszaz-millioan vesznek reszt ebben a kotott mozgasformaban az egesz kontinensen. Veg nelkul elemeztuk a felepiteset, de nem jelent semmit… talan mert mi csak a fizikai reszet latjuk, azt a kis reszt, ami itt jelenik meg, a Foldon. Lehet, hogy az, amit mi Foertelemnek nevezunk, azota is gyakoroltatja oket, mintegy egyseget olvasztva beloluk, hogy vegul az o lenyebe szivodhassanak fel.
— De hogy gondoskodtak a taplalekukrol? Es mi tortent, amikor akadalyba, peldaul fatorzsbe, sziklaba vagy vizbe utkoztek?
— A viz nem szamitott: nem tudtak megfulladni. Ha nekimentek valaminek, neha felsebeztek magukat, de eszre sem vettek. Ami pedig az ennivalot illette, nos, szereztek maguknak mindenfele gyumolcsot es vadhust.
De mar ezekre sincs szukseguk, mint oly sok masra sem. Mert az etel elsosorban energiaforras, es mara megtanultak, hogy meritsenek nagyobb forrasokbol.
A kep megremegett, mintha felforrosodott volna folotte a levego. Amikor ujra kitisztult, odalent mar megszunt a mozgas.
— Megint figyelj jol! — mondta Karellen. — A jelenet harom evvel kesobbi.
A kicsiny alakok, melyek gyamoltalannak, mar-mar szanalmasnak latszottak, ha az ember nem tudta roluk az igazsagot, mozdulatlanul alltak erdoben, tisztason es sikon. A kamera szuntelenul egyikrol a masikra vandorolt; mar az arcuk is beleolvadt egy kozos ontoformaba, gondolta Jan. Egyszer latott olyan fenykepeket, melyeket tucatnyi masolat egymasra illesztesevel keszitettek, ily modon nyerve egyfajta „atlag” arckepet. Az eredmeny pontosan egy ilyen ures, jellegtelen arc lett, mint itt ezek.
Ugy tunt, mintha aludnanak vagy transzban volnanak. A szemuket szorosan lehunytak, es nem mutattak tobb erdeklodest a kornyezetuk irant, mint a fak, amelyek alatt alldogaltak. Vajon mifele gondolatok visszhangoztak at ama bonyolult halozaton — toprengett Jan —, melyben az o elmejuk immar nem volt tobb, s meg nem volt kevesebb, mint egy jokora takaroban az egymastol elkulonulo szalak? S ez a takaro, dobbent ra hirtelen Jan, barmennyi vilagot es fajt boritson is be, egyre csak no tovabb.
Oly gyorsan tortent, hogy belekaprazott a szem, s belekabult az agy. Jan az egyik pillanatban egy csodaszep, termekeny videkre nezett le, ahol nem volt semmi figyelemre melto, kiveve azt a rengeteg kicsiny szobrot, melyek szetszortan, ambar korantsem veletlenszeruen alldogaltak szelteben-hosszaban — majd a kovetkezo szempillantasban fak es novenyek s minden eloleny, amely e foldon elt, egy villanassal eltunt a vilagbol. Nem maradt mas, csak a mozdulatlan, nema tavak, a kanyargo folyok, a hullamzo, barna dombok, immar megfosztva zold takarojuktol — es a nema, kozonyos alakok, akik e rombolast veghezvittek.
— Miert tettek? — kapkodott levego utan Jan.
— Talan zavarta oket a masfajta ertelmek jelenlete, meg ha azok fejletlen novenyi es allati ertelmek voltak is.
Ugy gondoljuk, hogy egy napon eppilyen zavaronak talaljak majd az anyagi vilagot is. Es akkor ki tudja, mi fog tortenni? Ugye, erted mar, miert vonultunk vissza, miutan megtettuk a kotelessegunket? Mind a mai napig probaljuk tanulmanyozni oket, de sohasem lepunk a foldjukre, meg a muszereinket sem kuldjuk oda. Mar csak az urbol merjuk figyelni a tevekenyseguket. — Ez sok evvel ezelott tortent — mondta Jan. — Es azota?
— Keves dolog tortent. Azota meg sem mozdultak, arrol sem vettek tudomast, nappal van-e, vagy ejszaka, tel-e, vagy nyar. Azota is az erejuket probalgatjak; nehany folyo megvaltoztatta a folyasiranyat, sot van egy, amelyik folfele folyik. De semmi olyat nem tettek, ami mogott barmifele ertelmes szandekot fol lehetne fedezni.
— Es rolatok sem vesznek tudomast?
— Nem, de ez igazan nem meglepo. Az az… entitas, amelynek a reszeive lettek, mindent tud rolunk. Ugy tunik, nem zavarja, hogy tanulmanyozni probaljuk ot. Ha majd ugy dont, hogy el kell mennunk, vagy uj feladatot talal a szamunkra valahol masutt, azt nagyon vilagosan a tudomasunkra fogja hozni. Addig itt maradunk, hogy tudosaink osszegyujthessek mindazt a tudast, amit lehet.
Ez hat az emberiseg vege, gondolta Jan olyasfele belenyugvassal, amely tul volt minden szomorusagon.
Olyan veg volt ez, amit egyetlen profeta sem latott elore — veg, amelyhez nem fert sem optimizmus, sem pesszimizmus.
De illo veg volt: rendelkezett az igazi muveszi alkotasok folenyes elkerulhetetlensegevel. Jannek volt mar
