valami idegen fajokkal foglalkozo szakember, s o majd gondjat viseli! Vagy annyira erdektelen volna a szemelye, hogy fol sem kelti a figyelmuket?
Arra nem volt mod, hogy kijusson az epuletbol, mert a nagy ajtokon nem volt semmifele lathato nyitoszerkezet. Ha egy fokormanyzo indult el felejuk, egyszeruen kinyiltak. Jan is megprobalta ezt a trukkot; aztan mindenfele targyakat lobalt magasan a levegoben, hogy megszakitson valamifele vezerlo sugarat, es sorra vett minden elkepzelheto fortelyt — hiaba. Raeszmelt, hogy egy kokorszaki ember lehetne hozza hasonloan remenytelen helyzetben, ha betevedne egy modern, nagyvarosi epuletbe. Egyszer megprobalt kisetalni az egyik kifele tarto fokormanyzoval, de szeliden elhessegettek. Nem ellenkezett, mert nagyon igyekezett, hogy ne boszitse magara a vendeglatoit.
Mielott vegkepp elcsuggedt volna, eljott hozza Vindarten. A fokormanyzo nagyon rosszul beszelt a nyelven, hadart is, de meglepo gyorsasaggal javult a kiejtese. Egy-ket nap mulva szinte mar gondtalanul beszelhettek minden olyan temarol, amelyhez nem kellett holmi sajatos szokincs.
Attol kezdve, hogy Vindarten az oltalmaba vette, Jannek nem kellett tobbe aggodnia. Meg arra sem volt lehetosege, hogy azt tegye, amit szeretne, mert szinte allandoan korulvettek tudos fokormanyzok, es nagy buzgalommal vegeztettek vele mindenfele erthetetlen kiserletet a bonyolult muszereikkel. Jant e gepezetek nagyon kimeritettek, es az egyik kiserlet utan, amikor valami hipnozist vegzo eszkozt vetettek be, orakig tarto, hasogato fejfajas kinozta. Habozas nelkul hajlando volt mindenfele egyuttmukodesre, de abban mar nem volt biztos, hogy azok, akik ot tanulmanyozzak, tudataban vannak-e, mik a szellemi es fizikai korlatai. Mindenesetre sokaig tartott, mire meg tudta gyozni oket, hogy neki szabalyos idokozonkent aludnia kell.
A vizsgalatok szuneteben sikerult pillanatnyi benyomasokat szereznie a varosrol, es megertette, mennyire nehez — es veszelyes vallalkozasba fogna, ha csak ugy, kedvere akarna ide-oda utazgatni benne. Utcak gyakorlatilag nem leteztek, es nyoma sem volt felszini kozlekedesnek. Itt olyan lenyek eltek, akik tudtak repulni, es nem feltek a gravitaciotol. Itt nem jelentett semmit, ha valaki egyetlen figyelmezteto szo nelkul belevetette magat egy tobb szaz meteres szedito melysegbe, vagy ha egy helyisegbe csak magasan a falba vagott nyilason at lehetett bejutni. Jan szazfele jelbol kezdett radobbenni arra, hogy egy szarnyas faj lelkivilaga alapjaiban kulonbozhet a foldhoz kotott fajoketol.
Kulonos latvany volt, ahogy a fokormanyzok mint oriasi madarak lassu, eroteljes szarnycsapasokkal ropkodtek varosuk tornyai kozott. Es akadt itt egy tudomanyos problema is. Ez a bolygo nagy volt — nagyobb, mint a Fold —, a gravitacioja megis alacsony volt, es Jan azt sem ertette, hogy miert olyan suru a legkore.
Megkerdezte Vindartent, s meg is kapta a felig-meddig elore sejtett valaszt, miszerint ez nem a fokormanyzok eredeti bolygoja. Ok egy sokkal kisebb vilagon fejlodtek ki, s kesobb, amikor meghoditottak ezt a bolygot, nemcsak a legkoret, hanem a gravitaciojat is megvaltoztattak.
A fokormanyzok epiteszete meroben funkcionalis volt; Jan nem latott diszitmenyeket, nem latott semmi olyasmit, aminek ne lett volna valami hatarozott celja, meg akkor is, ha az a cel meghaladta az o felfogokepesseget. Egy kozepkori ember e voros fenyben uszo varos es a benne kozlekedo lenyek lattan minden bizonnyal a Pokolban erezte volna magat. Neha — minden kivancsisaga es tudomanyos elfogulatlansaga ellenere — meg Jant is megkornyekezte valami megmagyarazhatatlan rettenet. Mert meg a legjozanabb, legtisztabb elmekre is csuggesztoen hat, ha nem talalnak legalabb egy ismeros viszonyitasi pontot. Es bizony akadt itt sok minden, amit nem ertett, es amit Vindarten sem tudott — vagy akart — megmagyarazni neki. Mik voltak azok a felvillano fenyek, valtozo formak, egyszoval azok a valamik, amik oly sebesen cikaztak at a levegon, hogy vegul maga sem tudta, latta-e oket egyaltalan? Lehet, hogy bamulattal vegyes iszonyatot kellett volna kelteniuk benne — de lehet, hogy csak latvanyos, de jelentektelen dolgok voltak, mint peldaul a hajdani Broadway neonreklamjai.
Jan azt is erezte, hogy a fokormanyzok vilaga telis-tele van altala nem hallott hangokkal. Neha elertek hozza olyan bonyolult ritmuskepletek, melyek fol-le szaguldoztak a hallhato spektrumban, majd hirtelen kileptek a folso vagy az also hallaskuszobon tulra. Ugy latszott, mintha Vindarten nem ertene, mit jelent Jan szamara a zene fogalma, igy aztan nem is tudta kielegitoen megmagyarazni a jelenseget.
A varos nem volt tul nagy; a fenykorat elo Londonnal vagy New Yorknal feltetlenul sokkal kisebb lehetett.
Vindarten szerint ezrevel akadtak ilyen varosok a bolygon, s mind valami sajatos cellal epult. Az o varosukhoz foldi fogalmak szerint leginkabb az egyetemi varosok hasonlitottak — kiveve, hogy itt sokkal eroteljesebb volt a szakosodas merteke. Mint Jan nemsokara rajott, ezt a varost az idegen kulturak tanulmanyozasanak szenteltek.
Amikor kikerult a sivar cellabol, az egyik legelso utja, Vindarten kisereteben, egy muzeumba vezetett. Mar nagyon kellett neki az a lelektani lokes, amit attol kapott, hogy vegre olyan helyen jart, melynek a rendelteteset tokeletesen ertette. A muzeum — eltekintve a mereteitol — akar a Foldon is allhatott volna. Hogy megerkezzenek, sokaig kellett egyenletesen zuhanniuk lefele egy nagy platon, amely dugattyukent mozgott egy ismeretlen hosszusagu fuggoleges hengerben. Semmifele iranyitoszerkezetet nem latott, s a lefele iranyulo mozgas elejen es vegen hatarozottan eszlelte a gyorsulast. Ugy latszott, a fokormanyzok nem vesztegetik hazi hasznalatra a kiegyensulyozo eroterszerkezeteiket. Jannek megfordult a fejeben, vajon vilaguk egesz belsejet folastak-e keresztbe-kasba, s hogy miert korlatoztak a varos nagysagat azzal, hogy levonultak a fold ala, ahelyett hogy folfele terjeszkedtek volna? Ez is olyan rejtely volt, amit sohasem sikerult megfejtenie.
Az ember egy egesz eletet eltolthetett volna e hatalmas termek foltarasaval. Ide hordtak ossze mindazt, amit a bolygokrol zsakmanyoltak; Jan el sem tudott kepzelni annyi civilizaciot, ahanynak az eredmenyeit itt folhalmoztak. Am hosszas bameszkodasra nem volt ido. Vindarten ovatosan lerakta ot egy parkettasavra, mely elso pillantasra diszitomintanak latszott. Mire Jannek eszebe jutott, hogy ezen a vilagon nem ismerik a diszitest, valami lathatatlan ero mar meg is ragadta, s szeliden eloreloditotta. Orankent mintegy husz-harminc kilometeres sebesseggel haladt el a hatalmas kiallitasi tarlok, a soha nem kepzelt vilagok latkepei elott.
A fokormanyzok megtalaltak a muzeumi kimerultseg ellenszeret az embernek egyszeruen nem kellett jarkalnia.
Tobb kilometert megtettek mar, amikor vezetoje ismet megragadta Jant, s oriasi szarnyanak egyetlen csapasaval kiemelte az elorelendito ero hatokorebol. Egy oriasi, felig ures hallhoz ertek, mely ismeros fenyben furdott — amit Jan azota nem latott, amiota elhagytak a Foldet. Halvany volt, hogy ne bantsa a fokormanyzok erzekeny szemet, de felreismerhetetlenul napfeny volt. Jan sohasem hitte volna, hogy egy ilyen mindennapos, sot kozonseges dolog ekkora sovargast ebreszthet agysziveben.
Ez volt hat a Foldrol rendezett kiallitas. Csak meterek valasztottak el oket Parizs csodaszep makettjetol, karnyujtasnyira voltak toluk a tucatnyi evszazadbol vaktaban osszehordott, kincset ero mutargyak, egymas mellett a modern szamitogep es a kokorszaki balta, a televizios keszulek es alexandriai Heron gozturbinaja.
Akkor kinyilt elottuk egy nagy ajto, es ok beleptek a Fold Kuratoranak irodajaba.
„Vajon most eloszor lat emberi lenyt? — tunodott Jan. — Jart egyaltalan valaha is a Foldon, vagy az csupan egy volt a sok rabizott bolygo kozott, s meg azt sem igen tudta, hol helyezkedik el pontosan?” Az mindenesetre teny, hogy sem nem beszelt, sem nem ertett az o nyelven, es Vindartennek kellett tolmacsolnia.
Jan orakat toltott el itt azzal, hogy belebeszelt egy hangfelvevo keszulekbe, mikozben a fokormanyzok mindenfele foldi targyat mutogattak neki. Szegyenkezve dobbent ra, milyen sokat nem tud kozuluk azonositani.
Merhetetlenul nagy volt a tudatlansaga a sajat fajat es annak eredmenyeit illetoen, s kivancsi lett volna, vajon a fokormanyzok a maguk felsobbrendu szellemi kepessegeik birtokaban fel tudjak-e igazan fogni az emberi kultura teljesseget.
Vindarten egy masik uton vezette ki a muzeumbol. Ezuttal hatalmas, boltives folyosokon lebegtek at konnyeden, de most nem a tudatos elme, hanem a termeszet alkotasai mellett haladtak el. Sullivan, gondolta Jan, az eletet adna, csak itt lehetne, s lathatna, mifele csodakat hozott letre a fejlodes mintegy szaz vilagon.
Csakhogy Sullivan, eszmelt ra, azota mar halott lehet…
Azutan, minden elozetes figyelmeztetes nelkul leszalltak egy erkelyen, amely egy oriasi, kor alaku, talan szaz meter atmeroju terem fole nyult ki. Mint rendesen, itt sem volt vedokorlat, s Jan hirtelen nem is tudta, ki merjen-e lepni az erkely szelere. De Vindarten ott allt a peremen, s nyugodtan nezett lefele — Jan tehat ovatosan elindult feleje.
A padlo tulontul kozel volt — legfoljebb ha husz meterrel lejjebb. Jan utolag meg volt gyozodve rola, hogy kiseroje nem akarta megijeszteni, sot, hogy o hokkent meg a legjobban vedence viselkedesen. Mert Jan egy tagolatlan uvoltessel visszaugrott az erkely szelerol, mintha el akarna bujni az elol, ami odalent volt. Csak akkor szedte ossze magat, s mereszkedett ismet elore, amikor kialtasanak tompa visszhangjait vegkepp elnyelte a suru
