Ugy volt, hogy majd senki sem tudja elore, mikor jon el az ido. Jean azonban folebredt az ejszaka csendjeben, s egy ideig csak bamulta a mennyezet kiserteties fenyet. Aztan kinyult, es megfogta George kezet.
A ferfi jo alvo volt, de most azonnal folebredt. Nem beszeltek, mert a szavak, amikre szukseguk lett volna, nem leteztek.
Jean mar nem felt, sot, szomoru sem volt. O mar kijutott a nyugalom vizere, ahol az embernek nincsenek tobbe erzelmei. Egy tennivaloja azonban hatravolt meg, es tudta, hogy alig-alig lesz ra ideje.
George szo nelkul kovette a nema hazban. Oly neman mozogtak, mint fenyben az arnyek, ahogy atvagtak azon a fenytocsan, melyet a muterem tetejen bevilagito hold festett a padlora. Aztan beleptek a gyerekszobaba.
Itt nem valtozott semmi. A falakon fenylettek a fluoreszkalo mintak, amelyeket George festett nagy gonddal, Jennifer Anne egykori csorgoje ugyanott hevert, ahova annak idejen, amikor az elmeje befordult az azota lakhelyeve valt ismeretlen messzesegbe, elhajitotta.
„Itt hagyta a jatekait — gondolta George. — A mieink azonban eljonnek velunk.” Eszebe jutottak a faraok gyermekei, akikkel otezer evvel ezelott eltemettek a babaikat meg a gyongyeiket. „Igy lesz ez most is. Soha senki nem fog gyonyorkodni a kincseinkben — gondolta. — Elvisszuk magunkkal, nem valunk meg tolunk.”
Jean lassan feleje fordult, s a fejet a vallara hajtotta. Amikor George atfogta a derekat, egyszer csak ujra megerezte azt a hajdani szerelmet — valahogy ugy, ahogy a kialtast visszhangozzak halkan, de tisztan a tavoli hegyek. Mar tul keso volt, hogy elmondja, amit meg el kellett volna mondania neki, es hogy nem is annyira az elkovetett csalasait, inkabb a multbeli kozonyosseget sajnalja. — Isten veled, dragam! — szolalt meg ekkor csendesen Jean, es meg szorosabban olelte magahoz. George-nak mar nem volt ideje valaszolni — de meg ebben a legutolso pillanatban is belevillant a dobbenet, hogy honnan tudhatta az asszony, hogy most kovetkezik el az a masodperc.
Messze, odalent a sziklaagyban az uraniumreszecskek egymashoz nyomultak, vagyva a soha be nem teljesulo egyesulesre.
A sziget pedig folemelkedett, hogy elebe menjen a hajnalnak.
A fokormanyzok urhajoja a Carina csillagkep sziven atjutva rasiklott fenylo meteorosvenyere. Mar a kulso bolygoknal veszes fekezesbe kezdett, de meg a Mars mellett elhaladtaban is megtartotta a fenysebesseg egy tekintelyes toredeket. A Nap koruli vegtelen terek sokat elvettek a lenduletebol, ugyanakkor egymillio kilometerrel a hata mogott az energiaveszteseg tuzzel festette be az eget.
Jan Rodricks, hat honappal oregebben, hazafele kozeledett arra a vilagra, amit nyolcvan esztendovel ezelott hagyott el.
Mar nem volt titkos fulkeben rejtozkodo potyautas. Ott allt a harom pilota mogott (el is toprengett azon, hogy miert kell nekik ilyen sok), s elnezte az iranyitohelyiseget uralo, hatalmas kepernyot, melyen folyton valtozott a kep. E szinek es formak szamara ertelmetlennek tuntek, de feltetelezte, hogy olyan informaciokat kozvetitenek, melyek az ember tervezte urhajokon sok-sok meternyi adatbol allnanak. Olykor azonban csillagmezok is feltuntek a kepernyon, es nemsokara, ugy remelte, meglatja rajta a Foldet is.
Boldog volt, hogy hazajohet, noha annak idejen mindent megtett a szokesert. E nehany honap alatt felnotte valt. Annyi mindent latott, oly messzire elment, hogy most majd elepedt a sajat, ismeros vilagaert. Tudta mar, miert zartak el a Foldet a csillagoktol a fokormanyzok. Most mar megertette, hogy az emberisegnek meg nagy utat kell megtennie, amig szerepet kaphat abban a civilizacioban, amelybe o bepillantast nyert.
Alakulhat ugy is — bar ezt a lehetoseget nem tudta elfogadni —, hogy az emberiseg mindorokre alacsonyabb rendu faj marad, melyet a fokormanyzok orizetere bizva, egy felreeso allatkertben fognak tartani. Lehet, hogy erre utalt Vindarten azzal a ketertelmu figyelmeztetessel, amivel utjara engedte Jant.
— Sok minden tortenhetett az ido alatt, ami kozben a bolygodon eltelt — mondta akkor a fokormanyzo. — Ha viszontlatod, meglehet, mar meg sem ismered a vilagodat.
Meglehet, gondolta Jan; nyolcvan ev nagy ido, s bar o meg fiatal es alkalmazkodokepes, megeshet, hogy nehezen fogja fel mindazon valtozasokat, amelyek bekovetkezhettek. Egy dologban azonban biztos volt — az emberek kivancsiak lesznek a tortenetere, es azt is tudni akarjak majd, hogy milyen kepet alkotott a fokormanyzok civilizaciojarol.
Jol bantak vele, ahogy azt el is varta toluk. Az odafele vezeto utrol nem tud semmit; amikor az injekcio hatasa elmult, es o elojott, a fokormanyzok hajoja mar belepett a sajat rendszerebe. Amikor elomaszott fantasztikus rejtekhelyerol, megkonnyebbulve tapasztalta, hogy nincs szuksege az oxigenkeszulekre. A levego suru volt, es nehez, de minden tovabbi nelkul belelegezheto. Ott allt a hajo hatalmas, voros fennyel megvilagitott rakodotereben, mindenfele csomagololada es egyeb malhafeleseg kozott, ami csak elkepzelheto egy ur— vagy tengerjaro hajon. Majdnem egy orajaba telt, mire megtalalta a vezerlofulkehez vezeto utat, s bemutatkozott a legenysegnek.
Zavarba ejtette, hogy meg sem lepodtek; tudta, hogy a fokormanyzokon ritkan latszik meg barmifele erzelem, de valami fogadtatasra megiscsak szamitott. Ok azonban, mintha mi sem tortent volna, csak a kepernyot figyeltek, s a vezerlopultok szamtalan gombjaval jatszadoztak. Csak abbol tudta meg, hogy leszallashoz keszulnek, hogy a kepernyon idonkent felvillant egy bolygo kepe, s minden egyes alkalommal nagyobb es nagyobb lett. Mozgast vagy gyorsulast soha egy pillanatra sem erzett, csak egy tokeletesen allando gravitaciot, melyrol ugy gondolta, hogy a foldi nehezkedes otodreszenek felelhet meg. A hajot mozgato oriasi erok ellensulyozasa rendkivuli pontossagu lehetett.
Es amikor a harom fokormanyzo egyszerre allt fol a szekrol, ebbol tudta, hogy az utazas veget ert. Nem szoltak az utasukhoz, sem egymashoz, es amikor egyikuk intett, hogy kovesse oket, Jan rajott valamire, amire eddig nem gondolt. Karellen utanpotlasi vonalanak ezen a tulso vegen minden valoszinuseg szerint senki sincs, aki ertene az o nyelven.
Mikozben moho tekintete elott kinyiltak a hatalmas ajtok, ok komoly arccal neztek ra. Eletenek donto pillanata volt ez: o az elso ember, akinek a szeme elott egy olyan vilag tarul fel, amelyikre idegen nap sut le. Az OFF 549 672 fenye bevilagitott a hajoba, es ime, itt fekszik elotte a fokormanyzok bolygoja.
Hogy mit vart tole? Maga sem tudta. Ha oriasi epuleteket, felhobe veszo tornyu varosokat, minden kepzeletet felulmulo gepezeteket lat, bizonyara nem lepodik meg. De ehelyett egy meglehetosen jellegtelen siksag nyult el elotte a szokatlanul kozeli latohatarig, s ezt az egyhangusagot csak harom masik hajo torte meg, nehany kilometerrel arrebb.
Jant egy pillanatra hatalmaba keritette a mindent elsopro csalodottsag. Aztan vallat vont, mert rajott, hogy egy ilyen tavoli es lakatlan videk nem lehet mas, mint urkikoto. Hideg volt, de nem kellemetlenul hideg. A latohatar folott fuggo nagy, voros nap fenye bosegesen eleg volt az emberi szem szamara is, de Jannek maris eszebe jutott, hogy vajon mennyi ido mulva kezdene hianyolni a zoldeket es kekeket. S akkor eszrevette a hatalmas, ostyavekony sarlot, mely ugy kapaszkodott fol az egre, mintha egy oriasi ijat tettek volna a nap melle. Csak hosszas bameszkodas utan fogta fol, hogy az utnak meg nem ert teljesen a vegere, mert az ott a fokormanyzok vilaga. Ez nyilvan csak a holdja, a tamaszpont, amely kuldi es fogadja a hajokat.
Atvittek egy masik hajoba, nem nagyobba, mint egy foldi repulogep. Amikor folmaszott az egyik nagy ulesbe, hogy a megfigyeloablakon at lathassa a kozeledo bolygot, torpenek erezte magat.
Olyan nagy sebesseggel haladtak, hogy joforman meg sem tudta figyelni az alanti, egyre nagyobbodo globusz egyes reszleteit. Bar mar kozel voltak az otthonukhoz, a fokormanyzok itt is mintha egyfajta urmeghajtast alkalmaztak volna, amitol aztan percek alatt atszaguldottak egy vastag, felhokkel tarkitott atmoszferaretegen. Amikor az ajtok kinyiltak, egy boltozatos terembe leptek ki, melynek nyilvan azonnal bezarult mogottuk a mennyezete, mert a fejuk folott nyoma sem volt semmifele nyilasnak.
Ket napba telt, mire Jan elhagyhatta ezt az epuletet. Nem vart szallitmany leven helye sem volt, ahova tegyek. S hogy meg nehezebb legyen a dolga, a fokormanyzok kozul senki sem ertette a szavat. Gyakorlatilag nem tudtak kommunikalni egymassal, es Jannek keseruen kellett radobbennie, hogy korantsem olyan konnyu kapcsolatot teremteni egy idegen fajjal, ahogy azt a regenyekben le szoktak irni. A jelbeszed, meglepo modon, kudarcot vallott, mert az alapja tulsagosan is az a gesztus-, kifejezes— es viselkedesrendszer volt, amely maskepp alakult ki az embereknel, mint a fokormanyzoknal.
Az volna csak az igazi kudarc, gondolta Jan, ha mindazok a fokormanyzok, akik beszelik a nyelvet, lent maradtak volna a Foldon. Nincs mas hatra, varnia kell, es remelni a legjobbakat. Bizonyara jonni fog valami tudos,
