mindenfele alatamasztas nelkul, mikozben Jennifer Anne, dundi ujjacskait szorosan osszekulcsolva, megelegedett, nyugodt mosollyal az arcan fekudt az agyacskajaban.
O kesobb kezdte, de gyorsabban haladt. El is hagyta a batyjat hamarosan, hiszen sokkal kevesebb dolgot kellett elfelejtenie.
— Okosan tettek, hogy nem nyultak a jatekahoz — mondta Rashaverak. — Nem hinnem, hogy meg tudtak volna mozditani. De ha sikerul, akkor meg megharagitottak volna a kislanyt. Akkor pedig nem tudom, mi tortent volna.
— Azt akarja mondani, hogy nem tehet semmit? — kerdezte George tompan.
— Nem akarom becsapni. Tanulmanyozhatjuk, megfigyelhetjuk, ahogy megtettuk eddig is, de nem avatkozhatunk be, mert nem ertjuk.
— De hat akkor mit tegyunk? Es mindez miert velunk tortenik? — Valakivel meg kellett tortennie. Nincs onokben semmi kiveteles, semmivel sem tobb, mint ama elso neutronban, amely elinditja a lancreakciot az atombombaban. Egyszeruen ugy alakult, hogy o lett az elso.
Barmelyik masik neutron is megtette volna — eppugy, ahogy Jeffrey, lehetett volna akarki mas is. Mi ezt Teljes Attoresnek nevezzuk. Mar nincs szukseg semmifele titkolozasra, aminek nagyon orulok. Erre vartunk, amiota csak megerkeztunk a Foldre. Nem tudhattuk, mikor es hol fog elkezdodni, mignem a puszta veletlennek koszonhetoen ossze nem talalkoztunk Rupert Boyce estelyen. De akkor mar szinte teljes bizonyossaggal tudtam, hogy az on felesegenek a gyermekei lesznek az elsok.
— De hiszen… mi akkor meg nem is voltunk hazasok! Meg nem is voltak…
— Igen, tudom. De Morrel kisasszony elmeje volt az a csatorna, amelyik, ha csak egy pillanatra is, de kozvetitette azt a tudast, amit akkor meg egyetlen eloleny sem birtokolhatott. Az a tudas csakis egy masik, vele kozvetlen kapcsolatot letesito elmebol szarmazhatott. Nincs jelentosege, hogy itt egy meg meg sem szuletett elmerol volt szo, mert az Ido sokkalta kulonosebb valami, mint onok kepzelik.
— Kezdem erteni. Jeff az, aki tudja ezeket a dolgokat, lat idegen vilagokat, es azt is tudja, onok honnan jottek. Jean pedig valahogy elkapta az o gondolatait, meg mielott a gyerek megszuletett volna.
— Ennel itt sokkal tobbrol van szo, de el sem tudom kepzelni, hogy valaha is kozelebb juthat az igazsaghoz.
A tortenelem kezdete ota mindig is eltek emberek, akik valami megmagyarazhatatlan ero birtokaban mintha at tudtak volna lepni a ter-ido korlatjain. Valojaban maguk sem ertettek, mirol van itt szo; szinte minden magyarazat, amivel megprobalkoztak, badarsag volt. En csak tudom, eleget olvastam roluk!
Van azonban egy analogia, amely… nos, amely segit nekunk, es megmozgatja a kepzeletunket, Ujra meg ujra felbukkan az onok irodalmaban. Kepzelje azt, hogy az emberek elmeje mind-mind egy-egy sziget a hatartalan oceanban. Maganyosnak latszik valamennyi, holott osszekapcsolja oket az a tengerfenek, melybol mindnyajan kiemelkedtek. Ha eltunne az ocean, az a szigetek veget jelentene. Egyetlen kontinens reszeive valnanak, de egyeni jelleguk megszunne.
A telepatia, ahogy onok nevezik, szinten valami ilyesmi. Ha a korulmenyek ugy hozzak, az elmek kepesek ra, hogy egyesulve megosztozzanak egymas tartalman, majd ujra szigetekke valvan visszaidezzek bizonyos tapasztalataik emleket. Ez a kepesseg a legmagasabb-rendu formajaban nincs alavetve a ter-ido megszokott korlatjainak. Ezert tudta Jean letapogatni a meg meg sem szuletett fia tudasat.
Hosszu csend tamadt, mialatt George megprobalta feldolgozni e dobbenetes gondolatokat. A kep lassan alakot oltott. Hihetetlen volt, de rendelkezett egyfajta belso logikaval. Es megmagyarazta — ha egyaltalan lehetett hasznalni ezt a szot arra, ami ennyire felfoghatatlan — mindazt, ami azota tortent, amiota Rupert Boyce hazaban vendegeskedtek. Most dobbent csak ra, hogy meg Jean termeszetfolotti dolgok iranti erdeklodesere is magyarazatot adott.
— De hat mi inditotta el? — kerdezte. — Es hova fog vezetni?
— Erre mi nem tudunk felelni. De sok-sok faj el a Vilagegyetemben, es akadnak koztuk olyanok, akik mar joval azelott felfedeztek e kepessegeket, hogy onok vagy mi megjelentunk volna a szinen. Azota varjak, hogy onok csatlakozzanak hozzajuk, es most vegre elerkezett az ido.
— Es mi itt az onok szerepe?
— A legtobb ember, mint on is, folnez rank, mint affele mesterekre. Pedig errol szo sincs. Mi sohasem voltunk tobbek orzoknel, akik egy felulrol rajuk rott kotelesseget teljesitenek. Nehezen tudnam meghatarozni, mi is ez a kotelesseg; talan az lesz a legjobb, ha babaknak tekintenek bennunket, akik egy nehez szulesnel nyujtanak segitseget. Azert jottunk, hogy a vilagra segitsunk valami ujat es gyonyorut.
Rashaverak elbizonytalanodott, mintha nem talalna a megfelelo szavakat.
— Igen — mondta aztan —, babak vagyunk. De magunk meddosegre karhoztattunk.
Ez volt az a pillanat, amikor George megertette, hogy itt egy magasabb rendu tragediarol van szo, mint az ove. Hihetetlen volt — de valahogy igazsagos is. Minden nagysaguk, minden szellemi folenyuk ellenere a fokormanyzok bennragadtak egy evolucios zsakutcaban. E nagy es nemes faj szinte minden szempontbol felulmulta az emberiseget; csak eppen jovoje nem volt, s ezt maga is tudta. E tudas fenyeben George majdhogynem csekelysegnek latta a maga gondjat-bajat.
— Most mar ertem, miert figyeltek Jeffreyt — mondta. — O volt a kiserleti nyul.
— Pontosan… ambar a kiserletet nem mi vezettuk le. Nem is mi inditottuk el… nekunk csak az a dolgunk, hogy megprobaljuk figyelemmel kiserni. Nem avatkoztunk bele, csak amikor muszaj volt.
Igen, a dagaly hullama, gondolta George. Nem nezhettek tetlenul, hogy egy ertekes peldany elpusztuljon. De el is szegyellte magat rogton: ez a keseruseg meltatlan volt a helyzethez.
— Mar csak egy kerdesem van — mondta. — Hogyan viszonyuljunk a gyerekeinkhez?
— Elvezzek oket, amig lehet — valaszolta Rashaverak szeliden. Mar nem sokaig lesz reszuk ebben az elvezetben.
Olyan tanacs volt ez, amit barmikor barmelyik szulo megkaphatott volna; de most volt benne egy eddig ismeretlen fenyegetes es remulet.
Eljott az az ido is, amikor Jeffrey szamara mar nem valt el elesen az almok vilaga es a mindennapi elet. Mar nem jart iskolaba, es Jean meg George szamara is teljesen felborult az eddig megszokott elet — ahogy nemsokara felborult az egesz vilagon.
Kerultek a barataikat, mintha mar most tudataban volnanak, hogy hamarosan senki sem lesz, aki egyutt erezne veluk. Neha, az ejszaka csendjeben, amikor mar alig-alig jarkaltak odakint, hosszu setakra indultak kettesben. Most kozelebb voltak egymashoz, mint hazassaguk kezdete ota barmikor; ujra eggye forrasztotta oket a kozelgo, meg ismeretlen tragedia, mely keszult mar, hogy lesujtson rajuk.
Eleinte buntudat gyotorte oket, amiert magukra hagyjak az alvo gyerekeket a hazban, de aztan rajottek, hogy Jeff es Jenny olyan modszerekkel tudnak vigyazni magukra, amelyekrol nekik, a szuloknek, fogalmuk sincs. Es persze a fokormanyzok is szemmel tartottak oket. Ez megnyugtato gondolat volt: ugy ereztek, nincsenek egyedul a bajban, azok a bolcs es egyutterzo szemek megosztjak veluk a virrasztas orait.
Jennifer aludt; nem lehetett mas szoval kifejezni azt az allapotot, amibe kerult. Minden kulso jel tovabbra is csecsemonek mutatta, de korulotte immar olyan ijeszto, titkos erot lehetett erezni, hogy Jean tobbe nem tudta elviselni a gyerekszoba legkoret.
De nem is kellett bemennie. Az egykor Jennifer Anne Greggson nevet viselo entitas ugyan meg nem fejlodott ki teljesen, de ebben az alvobab-allapotban is volt akkora befolyasa a kornyezetere, hogy minden szukseglete kielegulhessen. Jean csak egyszer probalta megetetni, sikertelenul. Az entitas a maga valasztotta idoben es modon ohajtotta magahoz venni a taplalekat.
A hutoszekrenybol ugyanis lassu es allando aramlasban tunt el az etel, mikozben Jennifer Anne ki sem mozdult az agyacskajabol. A csorges abbamaradt; a felrelokott jatek ott hevert a gyerekszoba padlojan, es senki sem mert hozzanyulni, hatha Jennifer Anne-nek egyszer meg szuksege lesz ra. Neha olyat tett, amitol a butorok maguktol alltak ossze valami fura elrendezodesben, es George eszrevette, hogy a fal fluoreszkalo festekmintai fenyesebben ragyognak, mint eddig.
A kislany nem okozott gondot; mar nem igenyelte a segitseguket, s nem kellett neki a szeretetuk sem. Ez az allapot nem tarthatott mar sokaig, de ok ketten addig is ketsegbeesetten csungtek Jeffen.
O is valtozason ment at, de meg ismerte oket. Az a kisfiu, akinek a novekedeset a csecsemokor alaktalan, kodos messzesege ota folyton szemmel tartottak, most orarol orara, a szemuk lattara vesztette el szemelyiseget, valt szinte „cseppfolyossa”. De neha meg ugy szolt hozzajuk, mint azelott, s ugy meselt a jatekairol, a baratairol,
