iszonyatos idogyorsulas. Nem tudom pontosan azonositani, de meg leginkabb a Rhamsandron felel meg a leirasnak.
Esetleg a Pharanidon 12.
— Akarmelyik is — valaszolta Karellen —, mar messze jar az otthonatol.
— Nagyon messze — mondta Rashaverak.) Lehetett volna a Fold is. Sarga nap fuggott a kek egen, melyet szelvihar uzte felhok tarkaztak. A domb szeliden lejtett az ocean fele, mely tajtekot vetett a zabolatlan szelben. Pedig nem mozdult semmi: a megfagyott jelenetet mintha villamfenynel orokitettek volna meg. Es messze, a tavoli horizonton volt valami, ami nem a Foldrol szarmazott — egy sor homalyos, fokozatosan elkeskenyedo oszlop, amint kiroppentek a tengerbol, es eltuntek a felhok kozott. Hajszalra egyenlo tavolsagra sorakoztak a bolygo peremen — ahhoz tul nagyok, hogy mestersegesek, de tul szabalyosak, hogy termeszetesek lehessenek.
(— Sideneus 4 es a Hajnal Oszlopai — sugta ahitatosan Rashaverak. — Elerte a Vilagegyetem kozeppontjat.
— Es meg csak most indult utnak — felelte Karellen.)
A bolygo teljesen sik volt. Tuzes ifjusaganak hegyeit az oriasi gravitacio mar reges-reg egyformara gyalulta — az egykori fenseges csucsok sem nyultak soha nehany meternel magasabbra. Elet azonban itt is volt: a felszint szamtalan izgo-mozgo, szinet valtoztato mertani forma boritotta. Ketdimenzios vilag volt ez: olyan lenyek laktak, melyek vastagsaga legfeljebb toredek centimeterekben volt kifejezheto.
Az egbolton pedig olyan nap jart, amilyet meg a legvadabb almaban sem kepzelhetne el egyetlen opiumszivo sem. Forrosaga tullepte a feherizzast, az ibolyantuli hatarvidekein koborlo perzselo kisertetkent egette a bolygot sugaraival, melyek egy pillanat alatt kipusztitottak volna minden foldi letformat. Koros-korul sok millio kilometerre terjedtek ki az ibolyantuli robbanasok szaggatta, tarka szinekben fluoreszkalo, hatalmas gaz— es porfelhok. E csillag mellett a Fold sapadt napja csak olyan lett volna, mint fenyes delben a szentjanosbogar.
(— Semmi mas nem lehet az ismert vilagmindensegben, mint a Hexanerax 2 — szogezte le Rashaverak. — Eddig meg csak maroknyi hajonk jutott el odaig… de a leszallast sohasem mertek megkockaztatni, mert hiszen ki hitte volna, hogy meg egy ilyen bolygon is letezhet elet.
— Ugy latszik, hogy ti, tudosok, megsem voltatok olyan alaposak, mint hittetek — valaszolta Karellen. — Ha azok a… mintak… ertelmesek, erdekes problemat vet majd fol a veluk valo kommunikacio. Kivancsi volnek, tudnak-e a harmadik dimenziorol…)
Olyan vilag volt ez, amelyik nem ismerte az ejszakak es nappalok, az evek vagy evszakok jelenteset. Hat szines nap osztozott az egboltjan, igy aztan legfoljebb szinvaltozas kovetkezhetett be, sotetseg azonban soha.
Az egymashoz utkozo gravitacios mezok huztak-vontak a bolygot elkepesztoen bonyolult palyaja megannyi hurokjan-gorbuleten vegig, sohasem erintve ugyanazt az osvenyt ketszer. Itt minden perc megismetelhetetlen volt; a vegtelennek ezen a tajan meg egyszer nem jelenhet meg ugyanaz az alakzat, amit epp e pillanatban a hat nap felrajzol az egre.
Es az elet meg itt is jelen volt. Johetett kor, amikor a bolygot folperzseltek a kozponti tuzek, johetett egy masik, amikor jegge dermesztettek a kulso aramlatok, de igy is otthont nyujtott az ertelmes eletnek. A nagy, soklapu kristalyok bonyolult mertani mintakat alkotva, mozdulatlanul bujtak ossze a hideg korszakokban, es csak lassan indultak novekedesnek az asvanyi erek menten, amikor a vilag ujra melegedni kezdett. Nekik mindegy volt, ha ezer evbe telt, mire egy gondolatnak a vegere ertek. A Vilagmindenseg fiatal volt meg, s az Ido a vegtelenbe nyulva terult el elottuk…
— Atneztem az osszes feljegyzesunket — jelentette Rashaverak. Nem ismerunk ilyen vilagot, sem ilyen napkombinaciot. Ha a mi Vilagegyetemunkon belul volna, a csillagaszok meg akkor is eszleltek volna, ha kivul esik a hajoink utvonalan.
— Ezek szerint elhagyta a Galaxist.
— Igen. Vagyis mar nem lehet messze az ido.
— Ki tudja? Hiszen csak almodik. Ha ebren van, most is ugyanolyan, mint regen. Ez meg csak az elso szakasz. Idejeben meg fogjuk tudni, ha kezdetet veszi a valtozas.)
— Egyszer mar talalkoztunk, Greggson ur — szolt a fokormanyzo unnepelyesen. — A nevem Rashaverak. Nem ketseges, hogy emlekszik ram.
— Igen — felelte George. — Azon az estelyen, Rupert Boyce-nal. Termeszetesen nem felejtettem el. Es ugy gondoltam, ujra talalkoznunk kellene.
— Mondja el… miert kerte ezt a kihallgatast?
— Azt gondolom, on is tudja.
— Talan… de mindkettonknek segitene, ha elmondana a sajat szavaival. Lehet, hogy ez folottebb meglepi ont, de en is igyekszem felfogni a tortenteket, s nemely vonatkozasban eppoly tudatlan vagyok, mint on. George dobbenten bamult a fokormanyzora. Ez a gondolat soha meg csak meg sem fordult a fejeben. Tudat alatt meg volt gyozodve rola, hogy a fokormanyzoke minden tudas es minden hatalom, s hogy ok ertik, s talan felelosek is mindazert, ami Jeffel tortenik.
— Ugy velem — folytatta George —, hogy onok is lattak azokat a beszamolokat, amelyeket a sziget pszichologusanak kuldtem, vagyis tudnak az almokrol.
— Igen, — tudunk roluk.
— Egy percig sem hittem, hogy ezek csak amolyan gyermeki kepzelodesek. Olyan hihetetlenek voltak, hogy — tudom, nevetsegesen hangzik — kell lennie valosagalapjuknak.
George nyugtalan pillantast vetett Rashaverakra, mert maga sem tudta, megerosito vagy tagado valaszt szeretne-e hallani. A fokormanyzo egy szot sem szolt, csak nezett ra szenvtelen, nagy szemevel. Majdnem szemtol szemben ultek egymassal, mert a — nyilvan effele kihallgatasok szamara kialakitott — szoba ketszintes volt; a fokormanyzo massziv szeket egy jo meterrel lejjebb helyeztek el, mint George-et. Baratsagos gesztus volt ez, megnyugtatta azokat az embereket, akik e talalkozasokat kerven ritkan voltak valami kellemes hangulatban.
— Aggodtunk, de eloszor meg nem ijedtunk meg igazan. Jeff ebren tokeletesen normalisnak latszott, szemmel lathatoan nem zavartak meg az almai. Aztan egy ejszaka… — George elbizonytalanodva, vedekezoen pillantott a fokormanyzora. — En sohasem hittem a termeszetfolotti dolgokban; nem vagyok tudos, de ugy gondolom, hogy mindenre van esszeru magyarazat.
— Van — szogezte le Rashaverak. — Tudom, mit latott; en is vegigneztem.
— Kezdettol fogva gyanitottam. Pedig Karellen megigerte, hogy nem fognak kemkedni utanunk a muszereikkel. Miert szegte meg az igeretet?
— Nem szegtem meg. A felugyelo azt mondta, hogy az emberi fajt nem tartjuk tobbe megfigyeles alatt. Ezt az igeretet be is tartottuk. En csak a gyerekeit figyeltem, nem magat.
Jo nehany masodpercbe telt, mire George raeszmelt, mifele burkolt celzast rejtenek Rashaverak szavai.
Akkor lassan kifutott a ver az arcabol.
— Ugy erti?… — Elvekonyodo hanggal kapott levego utan, s ujra kellett kezdenie a mondatot. — Az Isten szerelmere, hat mik az en gyerekeim?
— Eppen ezt probaljuk kideriteni — felelte Rashaverak unnepelyesen.
Jennifer Anne Greggson, aki ujabban Baba nevre hallgatott, szorosan lehunyt szemmel fekudt a hatan. Mar regota nem nyitotta ki a szemet, s nem is fogja tobbe, mert a latvany immar oly folosleges a szamara, mint a fenytelen oceanmelysegek sok erzekszervu teremtmenyeinek. Tudott az ot korulvevo vilagrol, s ami azt illeti, ennel sokkal tobb dologrol is tudott.
A fejlodes valami megmagyarazhatatlan trukkjebol kifolyolag egyetlen reflexet azert megorzott kurta csecsemokorabol. A csorgo, amely egykor ugy felviditotta, most szunet nelkul, de egyfajta bonyolult, mindig valtozo ritmus szerint szolt a kisagyaban. E fura szinkopalas riasztotta fol Jeant az almabol, s uzte at a gyerekszobaba. De abban mar nemcsak a hang volt a ludas, hogy sikoltozva szolongatta George-ot.
A latvany tette, ahogy e kozonseges, tarka szinekben pompazo csorgo rangatozott allhatatosan a levegoben,
