celunkat.
Az orzoitek vagyunk — semmi mas. Nyilvan gyakran eltoprengtetek azon, hogy az en fajom milyen helyet foglalhat el a Vilagegyetem hierarchiajaban, Eppugy, ahogy mi folottetek allunk, folottunk is van valami, ami a maga celjaira hasznal bennunket. Hogy mi az, arra sohasem jottunk ra, pedig eszkoze voltunk hosszu korokon at, es soha nem mertunk ellenszegulni neki. Ujra es ujra megkaptuk az utasitasokat, elmentunk valamely vilagra, ahol eppen viragzasnak indult a civilizacio, es vegigkisertuk azon az uton, amelyre mi sohasem lephettunk ra — az uton, melyen most ti haladtok.
Ujra es ujra megfigyeltuk a folyamatot, amelynek istapolasara elkuldtek bennunket, hatha sikerul megtanulnunk, hogyan szabaduljunk meg sajat korlatjainktol. De az igazsag halvany korvonalai eppen csak megcsillantak elottunk. Ti fokormanyzoknak hivtok bennunket, s nem tudjatok, mennyi ironiat rejt ez a cim.
Nevezzuk hat a folottunk levot Foertelemnek, amely olyan eszkoznek tekint bennunket, mint a fazekas a korongjat.
A ti fajotok pedig az agyag, amely format nyer ezen a korongon. Mi ugy gondoljuk — de ez csak egy elmelet —, hogy a Foertelem novelni akarja a vilagegyetemrol szerzett tudomasat, ki akarja terjeszteni folotte a hatalmat.
Az idok soran sok faj osszegezodhetett benne, es mar reges-regen maga mogott hagyta az anyag zsarnoksagat.
Tudomassal bir a mindenutt jelen levo ertelemrol. Amikor raeszmelt, hogy ti csaknem keszen vagytok mar, idekuldott minket, hogy parancsa szerint keszitsunk fel benneteket az immar kuszobon allo atalakulasra.
Minden korabbi valtozas, amit ateltetek, korszakok sokasagat vette igenybe. Most azonban az ertelem alakul at, nem pedig a test. Az evolucios szabalyszerusegek kovetkezteben ez vilagraszolo katasztrofa lesz — egy pillanat alatt fog bekovetkezni. Mar el is kezdodott. Szembe kell neznetek a tennyel: ti vagytok a Homo sapiens utolso nemzedeke.
Ami e valtozas termeszetet illeti, arrol nagyon keveset mondhatunk nektek. Nem tudjuk, hogyan jatszodik le… hogy mifele ravaszt huz meg a Foertelem, ha elerkezettnek latja a pillanatot. Mindossze annyit sikerult megtudnunk, hogy egyetlen individuummal kezdodik — minden esetben gyermekkel —, majd rohamosan terjed, ahogy a kristalyok alakulnak ki az elso mag korul a telitett oldatban. A felnottekre nincs hatassal, mert az o elmejuk mar bekerult egy megvaltoztathatatlan ontoformaba.
Az egesz folyamat mindossze nehany evig tart, es a vegen az emberi faj ketteoszlik. Visszaut nincs, es a vilagnak, ugy, ahogy ti megismertetek, tobbe nincs jovoje. Most er veget emberfajotok minden remenye es alma. Eletet adtatok az utodaitoknak, es bekovetkezik szamotokra az a tragedia, hogy soha nem fogjatok oket megerteni, nem tudtok erintkezni az elmejukkel. Valojaban nem is lesz agyuk, ha az altalatok ismert szervre gondolunk. Egy egyeduli entitas lesznek, ugy, ahogy ti magatok szamtalan sejtjeitek osszegzese vagytok. Ti oket nem fogjatok emberi lenyeknek tekinteni, es igazatok lesz.
Azert mondtam el mindezt, hogy tudjatok, mi var ratok. Meg nehany ora, es elerkezik a valsagos pillanat.
Nekem az a feladatom — es kotelessegem —, hogy megvedjem oket, akiknek az orzesere iderendeltek. Ebredo erejuk ellenere elpusztithatja oket a korulottuk levo sokasag — igen, akar a sajat szuleik is, ha radobbennek az igazsagra. El kell vinnem, el kell kulonitenem oket, a sajat es a ti erdeketekben. A hajoim holnap megkezdik az evakualast. Nem foglak hibaztatni benneteket, ha megprobaltok beavatkozni, de hiabavalosag lesz. Az enyemnel nagyobb erok ebredeznek most; en is csak eszkoz lehetek szamukra.
Es aztan… mit teszek majd veletek, a tulelokkel, ha mar betoltottetek a rendelteteseteket? Talan az lenne a legegyszerubb es legkonyoruletesebb, ha elpusztitanalak benneteket, ahogy ti is elpusztitjatok kedvenc allatotokat, ha halalos seb eri. De en ezt nem tudnam megtenni. Nektek, magatoknak kell megvalasztani a jovotoket a meg hatralevo esztendoitekre. En azt remelem, hogy az emberiseg bekeben es annak tudataban fogja eltolteni maradek idejet, hogy nem elt hiaba.
Mert az, amit ti a vilagra hoztatok, lehet, hogy teljesen idegen, hogy ra egyaltalan nem vonatkoznak a remenyeitek es a vagyaitok, hogy gyerekes jatszadozasnak tekinti a legnagyszerubb teljesitmenyeiteket — es megis, az valami csodalatos dolog, amit ti teremtettetek meg.
Amikor az en fajom mar vegkepp feledve lesz, beloletek egy resz meg akkor is elni fog. Ne iteljetek hat el minket azert, amit meg kellett tennunk. Es ne felejtsetek el — eletunk vegeig irigyelni fogunk benneteket.
Jean azelott sirt, de ma mar azt sem tud. A szivtelen; erzeketlen nap aranyfenybe vonta a szigetet, amikor a hajo korvonalai kibontakoztak Sparta ikercsucsai folott. E sziklas szigeten tortent nemregiben, hogy a fiat megmentette a halaltol egy csoda, ma mar nagyon is tudja, hogy mifele. Neha eltunodott azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a fokormanyzok elforditjak a fejuket, es sorsara hagyjak a fiat. A halallal szembe tudott volna nezni, ahogy azelott is szembenezett vele; a halal a dolgok termeszetes rendjehez tartozott. De ez idegenebb volt, mint a halal — es veglegesebb. Eddig ugy volt, hogy az emberek meghaltak, de a faj elt tovabb.
A gyerekek felol sem zaj, sem mozgas nem hallatszott. Csoportokra szakadozva alltak a homokos parton, egymas irant se mutatva tobb erdeklodest, mint orokre elhagyott otthonaik irant. Sokan kisbabat tartottak a karjukban, olyanokat, akik meg jarni sem tudtak — vagy egyszeruen nem igenyeltek azt az erot, amely a foloslegesnek itelt jarashoz kellett volna. Mert hiszen — tunodott George —, ha a holt anyagot meg tudjak mozgatni, akkor megtehetnek ugyanezt a sajat testukkel is. Igaz is: miert gyujtik ossze oket egyaltalan a fokormanyzo hajoi?
A dolognak nem volt jelentosege: elmennek, es ehhez ezt a format valasztottak. Es George akkor rajott, mi az a kinzo emlekkep, ami nem hagyja nyugodni. Egyszer regen latott egy hasonlo exodusrol keszult szazeves filmhiradot. Az elso vilaghaboru kezdeten lehetett — vagy a masodiken. Hosszu vonatsorokat mutattak, zsufolasig megtoltve gyerekekkel, amint lassan kigordulnek a veszely fenyegette varosokbol, hogy az otthon hagyott szulok kozul sokakat soha viszont ne lathassanak. Voltak, akik sirtak, masok zavartan szorongattak keveske cokmokjukat, a legtobbjukon azonban latszott, hogy lelkes varakozassal neznek elebe a Nagy Kalandnak.
Pedig hamis volt a hasonlosag. A Tortenelem sohasem ismetelte magat. Ok, a most elmenni keszulok, lehettek akarmik, de az biztos, hogy mar nem voltak gyermekek. Es ezuttal nem lesz viszontlatas.
A hajo a vizparton ert foldet, s melyen besuppedt a lagy homokba. Tokeletes osszhangban siklottak felre a nagy, ivelt panelek, es a feljarok orias femnyelvekkent nyultak ki a part fele. A szetszortan alldogalo, elmondhatatlanul maganyos alakok mindinkabb osszetomorultek, lassankent tomegge surusodtek, pontosan ugy, mint akarmely emberi sokasag.
Maganyos alakok? Miert latta igy, tunodott George. Hiszen eppen ilyenek nem lehetnek soha tobbe. Csak egyenek lehetnek maganyosak — csak emberi lenyek. A vegen, amikor leomlanak a korlatok, a szemelyiseg feloldodasaval eltunik a maganyossag is. A szamtalan csepp beleolvad az oceanba.
Erezte, hogy Jean, hirtelen erzelmi felindulasaban megszoritja a kezet.
— Nezd — sugta az asszony —, ott van Jeff! A masodik ajtonal. Nagyon messze volt, igazabol nem is biztos, hogy o volt. Nehezen lattak a szemuk ele ereszkedo homalytol is. De megis: Jeff volt az, egeszen biztos. George folismerte a fiat, ahogy ott allt, fel labbal mar a fempallon allva.
Es akkor Jeff megfordult, es visszanezett. Az arca csak egy feher folt; ilyen messzirol nem latszott, hogy atfutott-e rajta valami felismeres, valamifele visszaidezese mindannak, amit most vegkepp maga mogott hagy.
George azt sem fogja megtudni soha, hogy Jeff mero veletlensegbol fordult-e felejuk — vagy ezekben a legeslegutolso pillanatokban, amikor meg az o fiuk volt, tudta, hogy ott allnak, hogy figyelik, hogyan lep be abba a vilagba, ahova ok nem kovethetik soha.
Lassankent bezarultak a nagy ajtok. Es ebben a pillanatban Fey egnek emelte az orrat, es hosszan, keservesen felvonitott. Gyonyoru, tiszta tekintetevel George-ra nezett, es o megertette, hogy a kutya most veszitette el a gazdajat. George-nak immar nem volt tobbe vetelytarsa.
Sokfele ut, de csak egy vegcel kinalkozott mindazoknak, akik itt maradtak. Voltak, akik igy beszeltek: „A vilag meg igy is gyonyoru; egy napon itt kell hagynunk, de miert kellene ezt a napot siettetnunk?”
Masok viszont, akik szamara becsesebb volt a jovo, mint a mult, s most elvesztettek mindent, amiert erdemes volt elniuk, nem akartak maradni. Ok bucsut mondtak a vilagnak, ki-ki a maga termeszete szerint egyedul vagy baratokkal.
Igy gondoltak az atheniak is. A sziget tuzben szuletett, tehat tuzben akart meghalni is. Akik el akartak menni, elmentek, a tobbseg azonban ott maradt, hogy almai szettort cserepei kozott varja be a veget.
