valami kepe a Vilagegyetemrol, annak ijeszto hatartalansagarol, igy hat tudta, hogy az nem embernek valo hely.
Vegre raeszmelt arra is, hogy vegso soron csak egy hiu alom volt az, ami felcsalta ot a csillagok koze.
Mert a csillagokhoz vezeto ut ketagu volt, es egyik ag sem vezetett el oda, ahol valamit is szamitottak volna az emberi remenyek vagy felelmek.
Az egyik osveny vegen a fokormanyzok voltak. Ok megoriztek az egyeniseguket, sajat, fuggetlen enjuket; volt ontudatuk, s az „en” nevmasnak volt jelentese a nyelvukben. Voltak erzelmeik, melyek kozul egy-ketto akar emberi erzelem is lehetett volna. De Jan mar tudta, hogy ok csapdaba estek, hogy a zsakutcabol, ahova kerultek, tobbe mar nincs menekves. Az ertelmuk tizszer, talan szazszor folulmulta az embereket, de a vegso elszamolasnal ez mit sem szamitott. Oket egyarant elcsuggesztette, megrenditette egy szazezermillio napot szamlalo Galaxis elkepzelhetetlen bonyolultsaga, es egy Kozmosz, amelyben szazezermillio Galaxis talalhato.
Es a masik osveny vegen? Ott volt a Foertelem, lett legyen barmi — de kozte es az ember kozott olyan volt a viszony, amilyen az ember es az amoba kozott. E potencialisan vegtelen, halalon tuli valami vajon miota szivta mar magaba egyik fajt a masik utan, s terjedt egyre szet, szet a csillagok kozott? Voltak-e vagyai, voltak-e celjai neki is, melyeket csak felig-meddig erzett, de el soha nem erhetett? Most bekebelezett mindent, amit az emberiseg valaha is elert. Nem tragedia volt ez, hanem beteljesules. Nem pislakol tobbe szentjanosbogarkent az ejszakaban a tudatossag milliardnyi tunekeny szikraja — maga az emberiseg. De az emberek megsem eltek hiaba.
Jan tudta, hogy meg hatravan az utolso aktus. Lehet, hogy holnap kerul ra sor, lehet, hogy evszazadok mulva. Ezt meg a fokormanyzok sem tudhattak.
Mar ertette, mi vezerli oket, hogy mit tettek az emberrel, s hogy miert idoznek tovabbra is a Foldon. Elfogta irantuk az alazat, mint ahogy csodalatot erzett megingathatatlan turelmuk irant is, amely megkonnyitette hosszas varakozasukat.
Teljesen sohasem ismerhette meg ama kulonos szimbiozis tortenetet, amelyben a Foertelem es szolgai eltek.
Rashaverak szerint fajanak tortenelmeben nem letezett olyan idoszak, amelyben ne lett volna jelen a Foertelem, noha mindaddig nem igenyelte a szolgalatukat, amig a tudomanyos civilizaltsag fokara jutva ki nem szabadultak az urbe, ahol mar teljesiteni tudtak a parancsait.
— De miert van egyaltalan szuksege ratok? — faggatozott Jan. Amilyen szornyu hatalma van, bizonyara mindent megtehet, amit csak akar.
— Nem — felelte Rashaverak. — Neki is vannak korlatjai. Tudunk rola, hogy a multban megprobalt kozvetlenul hatni mas fajok elmeire, hogy befolyast gyakoroljon kulturalis fejlodesukre. Mindig kudarcot vallott vele, talan mert tul nagy volt a folenye. Mi vagyunk a tolmacsok, az orzok. Mi muveljuk a foldet, amig a termes beerik, hogy kolcsonvegyem az egyik metaforatokat. A Foertelem learatja, mi pedig tovabbmegyunk, uj feladatok utan.
A tietek az otodik faj, melynek megdicsouleset vegigneztuk. Minden alkalommal egy kicsivel tobbet sikerul megtanulnunk.
— Es nem nehezteltek azert, hogy a Foertelem eszkozkent hasznal benneteket?
— Ebben a felallasban akadnak elonyok is; egyebkent ertelmes leny nem neheztelhet azert, ami elkerulhetetlen.
Ezt a tetelt az emberiseg soha nem fogadta el igazan, gondolta Jan fanyarul. Voltak olyan, az esszeruseget meghalado dolgok, amiket a fokormanyzok egyszeruen fol sem tudtak fogni.
— Kulonos — folytatta Jan —, hogy a Foertelem benneteket valasztott ki az o munkaja elvegzesere, ha nalatok nyomokban sem mutathato ki az a parafizikai ero, ami rejtve ott lappang az emberisegben. Hogyan letesit kapcsolatot veletek, es hogyan kozli a kivansagait?
— Ez az egyetlen kerdes, amire nem valaszolhatok, es meg csak meg sem mondhatom, miert kell eltitkolnom a valaszt eloled. Egy napon talan te is megtudsz valamit az igazsagbol.
Jant kicsit zavarba hozta a valasz, de tudta, csak az idejet vesztegetne, ha ebbe az iranyba kerdezoskodne tovabb. Temat kell valtoztatnia, s kozben remenykedhet, hogy kesobb ujra folveheti az elejtett fonalat. — Akkor beszelj nekem masrol, valami olyasmirol, amit meg sohasem magyaraztal el! — kerte. — Milyen hiba tortent abban a tavoli multban, amikor a fajod eloszor tette a labat a Foldre? Miert lettetek szamunkra ti a felelem es a gonoszsag jelkepei?
Rashaverak elmosolyodott. Nem ertett hozza olyan jol, mint Karellen, de azert ugyes utanzas volt.
— Nem sejtette soha senki, es most te is meg fogod erteni, miert nem mondhattuk el neked sem. Egyetlen esemeny volt csak, ami ilyen hatassal lehetett az emberisegre. Ez az esemeny pedig nem a tortenelem hajnalan, hanem annak legvegen kovetkezett be.
— Mire gondolsz? — kerdezte Jan.
— Masfel evszazada leptek be a hajoink eloszor a legkorotokbe: ez volt az elso talalkozasunk veletek, noha messzirol termeszetesen mar regota tanulmanyoztunk benneteket. Ti megis feltetek tolunk, s ahogy elore tudtuk, rank ismertetek. Nem mintha valodi emlekkepetek lett volna rolunk… Szamodra mar bizonyitott teny, hogy az ido bonyolultabb annal, ahogy azt a tudomanyotok valaha is elkepzelte. Ez az emlek ugyanis nem a multbol jott, hanem a jovobol — ama utolso esztendokbol, amikor a fajod mar tudta, hogy mindennek vege. Mi mindent megtettunk, ami rajtunk mult, de azert nem volt ez konnyu veg, es mert jelen voltunk a fajod halalanal, egyszersmind azonosultunk is vele. Igen, azonositottatok a faj halalaval, meg akkor is, amikor tizezer evnyi jovo allt elottetek! Olyan volt ez, mintha az ido zart koreben egy torz visszhang verodott volna a jovobol vissza a multba. Ne emleknek nevezd, inkabb eloerzetnek.
Nehez volt megragadni a gondolatot, Jannek is harcolnia kellett vele egy nema pillanatig. Pedig felkeszulhetett volna ra, hiszen eleg bizonysagat latta mar, hogy ok es okozat folcserelheti a megszokott sorrendet.
Kell lennie olyasminek, hogy fajemlekezet, es ez az emlekezet valami modon fuggetlen az idotol. Jovo es mult neki egyet jelent.
Ezert van az, hogy az emberek felelemtol es rettegestol elhomalyosult szeme elott mar evezredekkel ezelott megjelent egy-egy pillanatra a fokormanyzok torz kepmasa.
— Ertem mar — mondta a legutolso ember.
A Legutolso Ember! Jantol komoly erofeszitest igenyelt az, hogy igy gondoljon magara. Amikor elindult az urbe, s ezzel elfogadta azt a lehetoseget, hogy orokre szamuzetik az emberek kozul, nem erezte ezt a maganyossagot. Az evek mulasaval novekedhetett s vegul tularadhatott benne a sovar vagy egy masik ember latasa utan, de ami a jelent illette, a fokormanyzok tarsasaga megovta attol, hogy teljesen egyedul erezze magat.
Eltek meg emberek a Foldon, ha nem is tobben, mint tiz evvel ezelott, de leven elkorcsosult tulelok, Jan nem vesztett semmit, ha nem talalkozott veluk. Az elveszettek potlasara nem szulettek gyerekek, amire a fokormanyzok nem talaltak magyarazatot, Jan azonban gyanitotta, hogy az okok psziches eredetuek lehetnek. A Homo sapiens kihalt.
Lehet, hogy a faj utolso napjai fel voltak jegyezve egy kesoi gibbon kezirataban, amely ott kallodott valamelyik, meg erintetlen varosban — de Jan maga sem tudta, el akarna-e olvasni; Rashaverak mindenrol beszamolt, amit tudni akart.
Azok, akik nem oltek meg magukat, a feledest egyre lazasabb tevekenysegekben, vad es ongyilkos sportokban kerestek, amelyek beillettek volna kisebbfajta haboruknak is. A nepesseg rohamos csokkenesevel az oregek mind osszebb huzodtak, mint a megvert sereg, amely a vegso visszavonulas elott utoljara meg egyszer rendezi a sorait.
A vegso jelenetet, mielott orokre lehullott volna a fuggony, a hosiesseg es onfelaldozas langjai vilagithattak meg, eppugy, ahogy a vadsag es onzes borithatott ra sotetseget. Hogy a jelenet vegen a ketsegbeeses vagy a belenyugvas kerekedett-e felul, Jan sohasem fogja megtudni.
Akadt szamtalan dolog, amivel elfoglalhatta az elmejet. A fokormanyzok tamaszpontja korulbelul egy kilometerre volt egy elhagyott villatol, es Jan honapokat toltott azzal, hogy a hazat folszerelte mindazokkal a berendezesekkel, amelyeket a korulbelul harminc kilometerre levo legkozelebbi varosbol hordott ossze.
Rashaverak repitette oda, akinek a baratsaga, sejtese szerint, nem volt teljesen onzetlen. A fokormanyzo— pszichologus eloszeretettel tanulmanyozta a Homo sapiens utolso peldanyat.
A varosbol nyilvan elmenekultek az emberek, mielott bekovetkezett volna a veg, mert a hazak, de meg a
