oxigentartalma, fojtogatta oket, gorcsosen asitottak tole, s kozben mohon tatogattak cserepes ajkukkal…
Szomjusag! Mintha homokkal es porral lenne tele torkuk, nyelvuk pedig nehez, szaraz, alig forgo ko. S itt, kozvetlenul a szajuknal — eleg ha csak kinyujtja ajkat — ott a hideg citromle… savanykas, illatos… Csak egy kicsit le kell hozza hajtani a fejuket… s kiszaradt ajkaik koze venni a huvos ebonitcsovecsket… s egy jot szivni belole… Bikov mar erzi, hogyan szoritjak ossze fogai a sima ebonitcsovet… Csak egy picit… Egy kortyot, csak egy kortyot… Csak megnedvesiteni a nyelvet…
Nem szabad! Meg kell tenniuk szazotvenezer lepest. Meg legalabb szazezer hatramaradt… es Grisa… Bikov ajkat nyalogatja. Arcatol ot centimeterre ott a fekete, huvos csovecske…
Voltakepp mi szukseguk erre? Arra, hogy menjenek es kinlodjanak… A maguket megtettek. Messze mogottuk ott tancol a Golkonda fenye az iranyjelzo tornyok sima acelfalan. Hamarosan, lehet, hogy nagyon hamar, urraketak szallnak le itt, s jokedvu es vidam emberek kezdik meg az igazi ostromot. Erosek, egeszsegesek, es korlatlanul sok, friss, huvos citromlet isznak majd. S a Golkonda megadja magat. Ennek mar semmi koze a ket elcsigazott arnyekhoz a szilikatoltozekben. Mi az, ami meggatolja, hogy a foldre rogyjanak, hogy kedvukre teleigyak magukat a huvos itallal, s elaludjanak a homokban?
Ez igy igaz… Jo lenne elheveredni, kinyujtani erotlen labukat, teleinni magukat s elaludni. Hadd emeljen folejuk homokdombot a fekete szel… Eloszor azonban le kell venni nyakukbol a geppisztolyt.
Ugyan, pokolba vele! Mi szukseg van ra itt, a halott homoksivatagban!
Itt mar regen minden kihalt: mindenki szamara vilagos, hogy ebben a sivatagban a legjobb az lenne, ha lefekudnenek, teleinnak magukat — tobb mint fel liter van meg a termoszban! — s megvarnak, amig a homok betemeti oket.
Igaz, ott var meg rajuk a mocsar, ahol fegyver nelkul nem boldogulnak. S ott ul a Hiuszban Mihail Antonovics.
Varja oket, almatlansag kinozza, orakon at ul a radional.
Nelkuluk nem repul el, nem repul el, amig nem kap valamilyen hirt feloluk… lehet, hogy o maga indul a keresesukre, megsertve ezzel minden utasitast. Hiszen nem tudja, nem tudja, hogy keptelenseg Itt elni, ha nem all rendelkezesedre oriasi, oriasi mennyisegu friss, huvos viz tartalekban…
Nem szabad lefekudni! Grisat oda kell vinni. Mihail Antonovics var. S Krajuhin is. Mahov is, az a hidegveru mernok a Ciolkovszkijrol, az a lany Ashabadban… Minden ember, az egesz kedves bolygo var. Nagyon rossz lesz, ha Itt leheverednek es elalszanak… El lehet odaig jutni, el lehet jutni…
“Bar nincs kedvedre — megis kell!” mondogatta Johanics.
…Mar tobb mint egy napja jarjak a suppedos homoksivatagot, s a szel akkora erovel fuj, hogy csak nagy nehezen tudnak allva maradni… Az utobbi napokban csak egyszer ettek. S inni is csak egyszer ittak. Jurkovszkij elzuhan, elejti Dauget. Bikov megprobal segiteni neki. “A pokolba!” — horgi rekedten a geologus. Hogyan juthatnanak a “pokolba”, ha keptelenek a raketaig eljutni? Mindossze szazezer lepes maradt, vagy egy kicsivel tobb…
Bikov leul Jurkovszkij melle, es var. Varni azonban nem szabad! Az ido — viz, a viz pedig — elet. Bikov lokdosi Jurkovszkijt. A geologus csak nyoszorog.
— Menjunk, menjunk, Vlagyimir Szergejevics! Alig maradt mar hatra.
Jurkovszkij valaszul csak nyog, de nem mozdul. Ekkor Bikov foleje hajot, kitapogatja az oxigencsapot, s nehany masodpercre kinyitja. Jurkovszkij mohon kapkodja a levegot, majd lassan, imbolyogva felall. Alekszej Petrovics segit neki…
Mar negyedik napja uton vannak. Az elso nap sivatag volt — Jurkovszkij ekkor zuhant el eloszor, s nem akart felallni.
Bikov oxigent adott neki. A masodik nap… hm… a masodik nap? Igen, majdnem belezuhant egy futohomokba vajt melyedesbe, s Jurkovszkij csak nagy nehezen huzta ki. Meg sokaig, vagy egy oraig pihentek ott, s citromlet ittak. Grisa is mintha konnyebben vette volna a levegot, bar nem tert magahoz… Jo kis nap volt… Na es, milyen volt a harmadik nap? Igen, amikor karjuk elzsibbadt, erotlen, erzeketlen lett. Sem felemelni, sem megtartani nem tudtak a hordagyat. Grisa haromszor, otszor olyan neheznek tunt, mint addig. Hurkot kotottek, s a nyakukba vettek a sebesultet a hordagyon. Azutan amig aludtak, homokdunet fujt korejuk a szel. S ma, amikor elkezdtek a menetelest, megint csak befutta oket. Alig tudta kiasni Jurkovszkijt es Dauget… Ugy bizony, harmadik napja mennek! S naponta atlagban harmincezer lepest tesznek meg. Bikovnak van egy lepesszamlaloja. Mar szazezret megtettek — s az egesz tavolsag lehet vagy szazotvenezer. Tehat meg otvenezer lepes maradt.
Megneztek Dauge egesi sebeit — bore lehamlott, fekelyei vereznek… Bikov, ahogy tole telik, bekotozi a labat… Majd leveszi Jurkovszkijrol a hatizsakot, abban vannak Dauge termoszai. Ugy tunik, mintha Jurkovszkij titokban ketszer ivott volna belole.
Otvenezer lepes…
Bikov cipel mindent. Jurkovszkij ismet elzuhant — a kekes villodzas bizonytalan, remego fenyt araszt sotet, elnyulo testere.
— Allj fel!
— Nem…
— Allj fel, ha mondom!
— Nem tudok!..
— Allj fel, kulonben megollek! — uvolti hangjat megfeszitve Bikov.
— Hagyj itt engem es Grisat! — horgi haragosan Jurkovszkij. — Menj egyedul.
Vegul megis felall.
Bikov a faradtsagtol felig lehunyt szemhejain at latja hosszu es esetlen arnyekat — az arnyek imbolyog es rangatozik. A szel iranyt valtoztat — most a hatukba fuj, segit nekik a haladasban, de amikor elcsendesul, testuk elviselhetetlenul neheznek tunik. Meg jo, hogy nincs fekete vihar… Jurkovszkij megint osszerogy, mozdulatlanul fekszik, ujjai a nagy szemu homokba turnak.
Eszak fele lassan olvad el a hajnal.
— Felallni!
Az egyik piheno alatt az elcsigazott es erejet vesztett Bikov elaludt, s meghagyta Jurkovszkijnak, hogy orkodjek. A negyedik napon nem tobbet mint tizenketezer lepest tettek meg. Amig Bikov aludt, Jurkovszkij levette magarol a kakaos es citromleves termoszokat, lehuzta vallarol az oxigenes palackot, mindezt gondosan a felig ures zsakra rakta a hordagy melle, majd a sisakot valahogy a fejere rakva, ejszaka elkuszott a homoksivatagba, hogy meghaljon. Bikov eppen idoben ebredt fel. Abban a pillanatban akadt a geologusra, amikor az, erezve, hogy nincs mar ereje tovabbkuszni, lefele cibalta fejerol a sisakot, ami azonban beleakadt valamibe. Bikov a vallara vette Jurkovszkijt — egyikojuk sem szolt egy szot sem —, s visszavitte a pihenohelyre. Segitett neki felerositeni sisakjat, visszailleszteni a ballonokat, majd igy szolt: — Aludni akarok, szornyen elfaradtam. Add a szavadat, hogy amig alszom, nem szoksz el…
Jurkovszkij hallgatott.
— Rettentoen szeretnek aludni, rettentoen… Miattad nem tudok elaludni, Vologya…
Jurkovszkij makacsul hallgatott, s gyulolkodve szipogott bele a mikrofonba.
— Engedd, hogy aludjak egyet, Vologya!.. Ha felebredek, majd megbeszelunk mindent. Kerem, Vlagyimir Szergejevics…
— Rendben — egyezett bele hirtelen Jurkovszkij. — Aludj csak, Alekszej, minden rendben.
Bikov meg akart mondani valami biztatot, de mar nem volt hozza ereje, alomba zuhant…
Ismet biborszinu felhok boritjak be az eget. Vad szel fuj eszak felol, segiti haladasukat. A felhok a Golkonda felol erkeztek, amig Bikov aludt. A latohataron forgoszelek kigyoszeru szalagjai imbolyognak — minden olyan, mint harom hettel azelott, amikor a Fiu sebesen szaguldott a szellel szemben az Uran Golkonda, a pusztulasa fele. A Fiu most mar halotti mozdulatlansagba dermedt, beleolvadt a meguvegesedett homokba, hatalmas es felelmetes panceldarab, a Nagy Ut bekormozodott emlekmuve.
Parancsnoka orok alomra hajtotta fejet, valahol a sziklak kozott lelte furcsa halalat Bogdan Szpicin… Az expedicio azonban meg nem ert veget. Nem ert veget!
Bikov valahanyszor felebredt kinzo almabol, iszonyatos gyuloletet erzett Jurkovszkij irant. A geologus keptelen volt cipelni a hordagyat. Gyakran el-elzuhant, s elejtette Dauget, Meg egyszer megkiserelt elmenekulni a homoksivatagba. Jurkovszkijt azonban nem hagyhatja el!
Vele egyutt elvesznenek a draga ismeretek, annak az embernek az ismeretei, aki tanulmanyozta a Golkonda videket. Ez a vakmero ficko, kolto es “szepfiu” el kell, hogy jusson a raketaig, O majd atadja az embereknek a
