Golkondat, a meses homok-siksagot, ahol a homok az aranynal, platinanal is ertekesebb…
Bikov nagy nehezen all talpra. Kinyitja az oxigencsapot: mohon nyeli a levegot, s sietve tizig szamol. Ennyire feltetlenul szuksege van, kulonben keptelen lepdelni, laba nem engedelmeskedik.
Lassan leterdel, s kohecselve a vallara donti Dauge ernyedt testet.
Jurkovszkij tovabb ul a homokban — a szel nehany ora alatt apro toltest fujt koreje.
— Tudod, Bikov, ez nem jarja — jelentette ki rekedt, de nyugodt hangon. — Erre nem vagyok hajlando…
Bikov legszivesebben darabokra tepne, de nincs ereje, s ezert csak ijesztoen rekedt s rozsdas hangon ennyit mond: — Eleg a fecsegesbol!.. Felallni!
— Hagyj itt minket. Miert kinzod magad? Te is elpusztulsz, es…
— Nem a te dolgod! Felallni! Elore! Jurkovszkij habozik.
— Mi az? Tan a hosok baberkoszorujara ahitozol?… A martirera? Te, holyag! Magam elott foglak hajtani, amig magam is ossze nem esem! Ha pedig osszeesem, te magad kuszol tovabb! Megertetted?! Felallni!
S Jurkovszkij felall. Remek, nagyszeru ficko! Igazi szovjet ember, meg ha egy kicsit… Az otodik kilometer utan Bikov mar tobbe nem gyuloli, a tizedik utan pedig mint testveret szereti. Hallgat a csibesz, se szo, se panasz nem hagyja el ajkat, pedig a haja hullik, bore repedezik, s arca feketebb, mint a sivatag. Imbolyog… Kedves baratom, eljutunk, feltetlenul eljutunk oda! Nezd csak, mar tiz kilometert vegigtapodtunk. Elore! Elore!.. Egy lepes, meg egy, a harmadik…
Jurkovszkij ezt dunnyogi: — Ide suss, Alekszej… Arra az esetre, ha megsem jutnek el… Ami a Tahmaszib- rejtelyt, a Voros Kort illeti… Azt hiszem… biztos vagyok benne… Ezek bakteriumok. Bakteriumtelep. De nem a mi bakteriumaink.
Masfajta elet… nem szerves. A sugarzasbol leteznek. Elnyelik a radioaktiv sugarzast, s ennek energiajabol elnek… Hallod, Bikov?
Igen-igen, hallja. “Bakteriumok es sugarzas…”
— Osszegyulnek a hely korul, ahol atomrobbanasra kerul majd sor — folytatja Jurkovszkij. — Kort alkotnak… Voros Kort… es varnak. A Fiu egy ilyen helyre kerult. S alatta vegbement a robbanas.
Foldalatti nuklearis robbanas, Ezek a bakteriumok erzik, hol tortenik majd robbanas, oda gyulekeznek es varnak… A bomlasi anyagok igen aktivak… belaknak beloluk… Hallod? Majdnem biztos vagyok benne… Igen, Bikov hallja. A sziklavonulat menten lepdel, s mindent hall. Vegul is hol van a szurdok? Valahol itt kell lennie… Viz…
— Mondd meg mindenkinek, hogy ovakodjanak a Voros Kortol. Ahol a Voros Kor, ott fold alatti robbanas lesz. Atadod? Hallod?
— Igen, igen… atadom… Te magad adod majd at!..
Egy lepes, meg egy, a tizenotodik…
A hatodik nap elertek a hasadekot. A bejaratat csak nehezen talaltak meg. Bikov Jurkovszkijt es Dauget a kofalnal hagyta, es sokaig barangolt, amig megtalalta az atjarot. A sotet nyilast benottek a szuros cserjek, s felelmetesen tatogott a langolo egbolt voros fenyeben. Bikov Jurkovszkij hoz fordult, Dauget a vallara vette, elindult a fal menten, s kozvetlen a szurdok bejaratanal a foldre zuhant. Tudata ki-kihagyott, visszajott, majd ismet eltunt, mint a szelrohamok, s a gomolygo sotetsegen keresztul hallotta, ahogy Jurkovszkij a szavakat elnyelve rekedten kialtozta: — Te galad! Meg visszajovunk… Eljovunk ide! Megfizetsz a halottainkert, szenvedesunkert! Atkozott bolygo! A hasznunkra leszel, a foldi emberek hasznara, fenyt, eletet fogsz adni… Acelba, betonba bilincselunk! Dolgozni fogsz nekunk!
— Eleg volt — allitotta meg ot Bikov, s egy rancos kore tamaszkodva felallt…
Mar keptelenek tovabbmenni. Kuszni viszont meg tudnak. Negykezlab kuszni s maguk utan vonszolni Dauget. Ez joval konnyebb, mint a hatukon cipelni. Jurkovszkij is kuszik…
Bikov megall, bekapcsolja lampajat, es korulnez, Jurkovszkij itt van.
Mogottuk mozdulatlanul hever Johanics teste, szettart konyokevel a homokba tur, sisakja vakon mered rajuk.
Hatizsakbol font szij koti oket egymashoz. Figyelni kell ezt a szijat, egyszer mar kioldodott, s Bikov messzire elorekuszott. Vissza kellett terniuk, es megkeresni Jurkovszkijt, aki tehetetlenul kerengett a szurdok kozepen. Ugy latszik, elveszitette latasat.
Amikor azonban belekapaszkodik a szijba, nem marad el…
Ime, a Fiu nyomai, megfeketedett, osszerancosodott lianok, melyek kodarabokkal egyutt szakadtak ki a sziklabol. A szurdokot Ismet benotte a cserje, de at lehet jutni. Mindossze nehany ezer lepes maradt…
Bikov leul, zsibbadt labat maga ala huzza. A bor teljesen lekopott terderol, megis valahogy nem erez fajdalmat. S nagyon jo, hogy nem erez.
— Ott a mi mocsarunk, Vologya. Alig van mar hatra. Gyerunk!
— Gyerunk! — biztatja magat Jurkovszkij.
— Nos, elore? — kerdi Bikov.
— Elore! — hagyja ra a geologus.
…Az ingovany ragyogo kodeben kulonos, feheres szinu novenyek hajladoztak. Surun benottek a mocsarat, s at kellett preselniuk magukat vastag es sikos torzseik kozt. Az ingovany cuppogott, csamcsogott, nedves, saros ajkaval beszivta oket. Az utolso, donto roham elott hosszabb pihenot tartottak, s Bikov elovette Dauge aranyat ero, feltve orzott termoszat — utolso remenyuk es tamaszuk. A termoszban kozel ket liter narancsszorp van, s Jurkovszkij hangtalanul, neman felnevetett, amikor az erdes, fekete ballon megjelent a lampa fenyeben. Bikov megengedte Jurkovszkijnak s maganak is, hogy ot korty eletet vegyenek magukhoz, s egy egesz poharral ontott Dauge szajaba is. Majd felvaltva aludtak harom-harom orat, s ittak meg ot kortyot…
A Dauget a vallan cipelo Bikovot beszippantotta a mocsar, s Jurkovszkij cibalta ki oket. S ami a legmeglepobb, rogton megtalaltak azt a helyet, ahol egy honapja a Hiusz leszallt.
A Hiusz azonban nem volt ott…
A helyen — szeles, hatvan meter atmeroju, szilard, aszfalt boritotta tisztas terult el. Kozeppontjabol hosszu repedesek futottak szerteszet, s attortek rajtuk a vastag, sikos, feher torzsu novenyek vad indai…
Hiusz versus Venus
Mihail Antonovics a vilagon azt szerette legjobban, ha altaji nyaralojanak kertjeben uldogelhetett, ahol egy nagy, suru lombu egerfa alatt kimondottan az o szamara allitottak fel egy kis asztalt, s konyvekkel korulbastyazva magat, dolgozhatott, kenyelmesen, joizuen es modszeresen. Az urhajozas egyes elmeleti kerdesei foglalkoztattak, s mar regota dedelgette magaban, hogy ir egy kisebb terjedelmu, az ezen a teruleten az utobbi husz evben elert legfontosabb eredmenyeket rendszerezo konyvet.
Kepzettseget tekintve matematikus volt, a leningradi egyetem muszaki-matematikai karat vegezte, s kezdetben az Urhajozasi Intezetben dolgozott. Nagyon szerette munkajat, oriasi elvezetet szerzett neki, tolla alol szinte mindig nagyon bonyolult, de tobbnyire elegans, szep kepletek kerultek ki, melyek tele voltak mely ertelmu gondolatokkal. Kivalo munkaero volt, ritkan tevedett.
Onmaga szamara is varatlanul merult bele az akkortajt ujdonsagnak szamito atommeghajtasu, impulziv raketak automatikus iranyitasanak matematikai problemaiba. S ez megszabta tovabbi sorsat. A celtudatos Krajuhin bevonta ot szeleskoru tevekenysegebe, ravette, hogy vegezze el az urhajos-navigatoriskolat, s elsok kozott kuldte probarepulesre az aszteroid ovezeten tulra. Ez ugy tizenot eve lehetett.
Mihail Antonovics megfordult a Holdon, a Marson, sot meg az aszteroidok ovezeteben is, kivalo navigator lett belole, tomentelen kalandot elt at, olyasmit is latott, amit az Urhajozasi Intezet alkalmazott matematikaval foglalkozo tudomanyos munkatarsa almaban sem lathat. Megis a vilagon legjobban az tetszett neki, ha terebelyes faja arnyekaban ulhetett, s zizego boritoju, vastag konyvekben lapozgathatott, a matematikai titkosiras elegans jeleivel rohatott tele feher papirlapokat, s kozben onkentelenul hallgathatta feje folott a lomb zugasat, amikor a vakito nap mozdulatlanul lebeg a tiszta kek egbolton. Gyenged, meleg szello fujdogal, az asztal alatt, egy vodorben, mesterseges jeg darabjai kozott hul egy uveg asvanyviz, a ribizkebokrok kozott felesege es lanya befoznivalot szed, a fia pedig — igazi istencsapasa a kolyok — termeszetesen egy hangyaboly mellett telepedett le, s hangos gugyogessel fejezi ki meglepodeset… Az egbolt tiszta, felhotlen kek, s egy szivarvanyos szarnyu szitakoto maszik a kek csesze peremen… Csudalatosan jo igy elni.
