Mihail Antonovics, miutan elbucsuzott tarsaitol, meg sokaig alldogalt a zsilipkamraban, konyokevel a nyitott ajto keretere tamaszkodott, s nezte, hogyan tunnek el a gomolygo kodben a Fiu hatso jelzolampai, mikozben a jarmu belemerult az Ingovany dzsungelebe. A tenyek eltuntek, s tustent sotetebb lett — a Hiusz navigatora magara maradt.
Elmult egy nap, s a mocsar felett tompa, nappali feny gyult ki. A felhomaly rozsaszinbe oltozott. A mocsar viszont valtozatlanul eregette gozeit. A tapados, erezhetoen suru kod puha, nesztelen hullamokban emelkedett az iszapgejzir fortyogo felulete fole, nehez fuggonykent lebegett az urraketa folott, suru gomolyagokkal vonta be a gigaszi novenyek feheres torzset, a halovany szinu gombakat, a fazosan reszketo harmatfuveket s meg valamilyen szintelen, kulonosen torz es osszetort novenyeket. A voroses felhomalyban torzseik hol elotuntek, hol eltuntek, s mintegy alomnak latszott, ahogy egyre csak usznak es usznak, de sehogy sem tudnak eluszni es eltunni. Neha meleg eso szemerkelt, a sotetseg surubb lett, s a forro forrasok acsarkodo bugyborekolasat elnyomta a lehullo esocseppek egyhangu susogasa.
Mihail Antonovics vegigjarta az urhajot, kicserelt nehany, leszallas kozben megserult muszert, ellenorizte a radio mukodeset, s gondosan kitakaritotta tarsai kajutjeit. Dauge parnaja alol kihullott egy csomag kekesfeher lap voros szegellyel — irogeppel Irt levelek voltak, Maria Szergejevna levelei. Mihail Antonovics gondosan osszerakta oket, s elrejtette a kis szekrenyben. Jurkovszkij kajutjeben vastag, fekete borkotesu fuzet hevert. Mihail Antonovics megismerte — Vologya immar jo nehany eve ide irogatta verseit. A telefirkalt oldalakat fregattok rajzai s buszke ferfiak profilbol keszult, kivetel nelkul gorbe orru arckepei diszitettek. Az utolso vers Igy kezdodott: O, kedvesem! Megszurkult oszom utitarsa!
Te nem feledsz? Te emlekszel? Te varsz?
S noha mind a negy strofa (ugyanebben a szellemben) vastagon at volt huzva, s a szerzo hatarozott megjegyzeseitol tarkallott (a kommentarok kozott a legkorrektebb kifejezes az volt, hogy “ocskasag, nyalas vacak”), Mihail Antonovics sohajtott, leult az agy szelere, vegigszaladt nehany soron, s kezeslabasa zsebebe dugta a fuzetet — jo lesz alvas elotti olvasmanynak. Jurkovszkij sohasem csinalt titkot belole, hogy verseket ir, fokent nem kozeli baratai elott.
Az elso nap az osszekottetes rossz volt, a keszulek hallgatott, s Mihail Antonovics hiaba uldogelt orakon at a mikrofon elott, hiaba csavargatta az allomasbeallitot, s dunnyogte remenykedve: — Fiu, Fiu… Itt a Hiusz! Valaszoljatok! Miert nem valaszoltok? Fiu, Fiu, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket…
A Fiu nem felelt, az eter viszont egyszer titokzatos jeleket sodort a Hiuszhoz: harom pont, vonas, pont, harom pont, vonas, pont… A meglepodott navigator hasztalan probalt kapcsolatba lepni az ismeretlen balesetet szenvedettel, s csak nehany nappal kesobb Jermakov magyarazta meg neki, hogy a hosi halalt halt Bondepadhaj urhajojanak az iranyjelzese volt ez.
Amikor zizeges, suvites es recseges kozepette az eterben felcsendult Jermakov nyugodt es kimert hangja, Mihail Antonovics ujjongott, akar egy kisgyerek. Ettol a pillanattol kezdve a kapcsolat helyreallt. A parancsnok kozolte, hogy minden rendben. A celt elertek. A Golkonda osszes pokoli eszkozevel ellenall, a kutatasok megis sikeresen folynak. A geologusok egesz nap dolgoznak, sok anyagot gyujtottek, Szpicin es Bikov a segitsegukre van.
— Ugy-ugy — mondta Mihail Antonovics, s vidaman bologatott. — Udvozlom oket, Anatolij Boriszovics, adja at nekik udvozletemet!
A Fiu legenyseget most annyira lekoti a kutatomunka, hogy tobbnyire Jermakov fog beszelni Mihail Antonoviccsal. Kisse megserult a laba — ezert nem vehet reszt a szabadban zajlo munkakban.
— Ajajaj! — nyugtalankodott Mihail Antonovics. — Hogyan tortenhetett ez? Hogy lehet ilyen vigyazatlan!
Neha Alekszej Petrovics beszelgetett a navigatorral. Szavai szerint Bogdan keptelen volt ugyeleteit a Hiusz jelentkezesehez igazitani. Micsoda balszerencse! Mihail Antonovics kesergett, kerte, hogy adjak at neki kulon udvozletet, nagyon kedvelte Bogdant, a tobbieknel is jobban. Regi baratok! Tizenot esztendo — nem trefadolog!
Az eter azonban gyakran hallgatott, csak elektromos kisulesek recsegtek a nyugtalan legkorben. A banat es a magany nyomasztotta Krutyikovot.
Nagyon rossz, ha nincs kivel beszelgetni, nevetgelni, vitatkozni. Meg ebedelni is unalmas egymagadban — valahogy nem megy le a falat a torkodon. Mihail Antonovics megprobalt dolgozni, de egy sort sem tudott papirra vetni. Olvasni probalt. Kezdetben vonzotta ez, a Hiusz konyvtaraban sok jo konyv volt, s Mihail Antonovics az utobb idoben ritkan olvasott szepirodalmat — a munka lefoglalta minden percet, meg szabadidejet is. Ez a lelkesedese azonban nem tartott sokaig: zavartak allandoan a tarsai es csalad korul forgo gondolatai…
Az unalom kihajtotta az urhajobol. Egyszer, amikor megsertette a parancsnok szigoru parancsat, aki megtiltotta, hogy kulonosebb indok nelkul elhagyja az urhajot, fogta a geppisztolyat, s kilepett a bejarati nyilason a gomolygo kodbe. Tobb mint egy oraig bolyongott zsurlok dzsungeleben, az ingovany minden nyogesere remulten korbepillantott, szedett a gyujtokontenerbe nehany erdekes peldanyt a helyi novenyvilagbol — feheres vizinovenyek maradvanyait, fiatal gombak kerek, foszforeszkalo sapkait, s egy kulonleges dobozba probat vett az undorito iszapbol. Majd amikor az ingovanyba suppedve s a gigaszi novenyek torekeny, sikos szaraiba kapaszkodva megprobalt kiszabadulni, mindezt elveszitette. Mikozben kimaszott, a geppisztolyat is ott hagyta! A voroses kodben sokaig kereste fegyvertelenul az elvesztett urrepulot.
Ezutan megfogadta, hogy tobbe nem hagyja el biztonsagos menedekhelyet, s beerte azzal, amit a Hiusz kuszoberol lathatott es hallhatott. S az igazat megvallva, igy sem szukolkodott uj elmenyekben…
Egyszer egy hatalmas leny, bore tompan csillogott, rekedtes hangon nagyokat fujtatva kikuszott az ingovanybol, rut, halyogos szemevel a dermedten allo navigatorra meredt. Mihail Antonovics magahoz terve fegyvere utan nyult, a kulonos vendeg azonban mar eltunt, elveszett a kodben. Hatalmas, lilas csigak kusztak az urhajo feluleten, melyeket sohajtoztak, nehezkesen lezuhantak, s beastak magukat az iszapba. A voroses felhomalyban neha szeles arnyekok lebegtek a feje felett. Egy husevo noveny darabokra szaggatott egy ketsegbeesetten vergodo, gigaszi hernyot; a homalyban valami rekedt, megfeszitett hangon kiabalt; a kodben egymasba kapaszkodo, szoros gomolyagok sora uszott el — rebego, tapado fonalak hajladoztak, az oriasi lancnak se vege, se hossza nem volt.
Mihail Antonovics bezarta a bejarati nyilast, es aludni tert, nem tudta kivarni a szornyeteg veget. Egyszer, amikor a muszertabla elott szendergett, az urhajo konnyeden megingott. Felebredt, es kimaszott a nyilason, hogy korulnezzen. Az urhajo mellett szeles, ovalis godrok sotetlettek: a zavaros iszap gyorsan megtoltotte oket, nyilvan egy szornyeteg haladt el mellettuk, meglokte az urhajot, ezeket a nyomokat hagyta maga utan, es szeles csapast vagott a novenyek dzsungeleben.
Miutan a zsilipkamraba bevezette a radiokeszulek jelzorendszeret, nehogy elszalassza tarsai jelentkezeset, Mihail Antonovics orakig uldogelt ott, ujjat a geppisztoly ravaszan tartva, szemlelodott es hallgatozott. A Hiusz korul az aszfaltos teret gyorsan feheres hinar notte be. A elso napokban Mihail Antonovics figyelte, hogyan szorul osszebb a bozot gyuruje. Kesobb, mielott elkezdte megfigyeleset, minden alkalommal ablakot kellett vagnia a Hiusz testet beburkolo novenyi falba. Az ingovanyba melyen belemerult urhajot a bolygo kulonos es szornyu vilaga vette korul, mely csupan tevedesbol viselte a szerelem es szepseg istennojenek nevet. A szendioxidbol, ozonbol es forro kodbol allo legkor, a merges nehezviz, mely nagy mennyisegben tartalmazott deuteriumot es tritionvizet, a nedves forrosag, mely a szaz Celsius-fokot is elerte; a flora es fauna, melynek mar a latvanya is kizarta, hogy elelemkent fel lehet hasznalni…
— Jo, hogy a ti Golkondatok nem hasonlit erre az ingovanyra — mondta Mihail Antonovics Jermakovnak.
Jermakov valaszul csupan kohintett.
A venuszi nap forro felhomalyaban vakitoan felvillano, tavoli tuzecskek bolyongtak, melyeket sohajtott a mocsar, sikos, csillogo sporaesot lovellve, nagy dorrenessel robbant szet a mesebe illo, hatalmas gombak szara. Lehet, hogy nem is sporak voltak, Mihail Antonovics azonban a sajat szemevel latta, ahogy ezek a rugalmas, oklomnyi nagysagu, lila gombok a mocsarba zuhanva feher csapokat eresztettek ki magukbol. A szel fenyesen csillogo kodot sodort magaval — halott-keken gomolygo fellegei ranehezedtek a bozotra. Egyszer zivatar tort ki. A kodot rebego, zoldes felvillanasok toltottek meg, a mennydorgesek egybefuggo duborgesse olvadtak, a lekokadt novenyszarak kozott gombhullamok tuzet okado, kekes golyobisai ugrandoztak, forrosag aradt, s hirtelen izzo vihar tamadt. A Hiusz himbalodzni kezdett. Mihail Antonovics a nyilas keretebe fogodzkodva, meglepodve tapasztalta, hogy a homero mutatoja sebesen emelkedni kezdett, s mar a ketszaz fokon is tul lendult. Az iszaphullam nekivagodott az urhajo oldalanak, s a navigator elrepult a nyilastol. A suru latyakban forgolodva sokaig nem tudott felallni, laba meg-megcsuszott az iszapban, s amikor vegre feltapaszkodott, nem volt hozza eleg ereje, hogy
