bezarja a nyilast. A harmadik vagy negyedik probalkozas utan a nehez fedolemez a szel nyomasara leverte ot labarol, s elveszitette eszmeletet. Felora, az is lehet, hogy egy ora mulva tert magahoz. A hurrikan lecsondesult, a zsilipkamra tele volt iszappal, a Hiusz korul kupacban allt a rothadt vizinoveny.
Masnap Jermakov kozolte vele Dauge betegseget. Az ujsag meglepte a navigatort. Ugy erezte, hogy ez az elso csapas valami rossznak az elojele. Eljott a kudarcok idoszaka. A Venusz hadba szallt a bator foldi emberekkel.
Mihail Antonovics nehany orat fekudt agyaban, s bamulta a muanyag szivacsboritasu, sarga mennyezetet. Eszebe jutottak Tahmaszib onkivuletben mondott, kulonos szavai.
A navigatort a hideg razta. A lazmero 39 fokot mutatott, annyit, mint a beteg Daugenak. Krutyikov lerazta a homerot, felult agyan, s vegkepp megzavarodva forgatta fogai kozott ures pipajanak szopokajat. Mi lehet ez? Lehet, hogy a betegseg mar itt van benne, megbujt, s var… tarsai ures, kihalt urhajohoz ternek vissza, s meg csak be sem juthatnak a raketaba. Biztos, ami biztos, nyitva kell tartani a bejarati nyilast. Igen, de mi lesz, ha valami szornyeteg bekuszik a zsilipkamraba — hiszen aligha tudod onnan kikergetni…
Mihail Antonovics sohajtozva szivta ures pipajat. Azutan maganya ota eloszor bement a fegyvertar helyisegebe, s megvizsgalta a jelzoraketakat. Ket felmeteres acelszivar, melyet vastag zsirreteg boritott, s mellejuk a startszerkezet — nehez, haromlabu allvany egy ruddal. A raketat a rudra kell illeszteni, be kell kapcsolni a kis muszert a stabilizator mellett, s a raketa indulasra kesz… Itt van a taviranyitasos indito-szerkezet… Mindezt nem lesz nehez megtenni. A navigator megprobalta felemelni a raketat, erot gyujtott — igen, nem kulonosebben nehez, egyedul is elbirja… Ha eros rohamok tornek ra, s az elso utan elve marad, fel kell engedni a raketat. A Hiusz ideje szerint husz ora nulla nullakor, igy egyeztek meg Jermakovval. Azutan pedig lesz, ami lesz — kinyitja a kulso bejarati nyilast, es var. Mihail Antonovics felallitotta a haromlabu allvanyt, majd alaposan megizzadva rahelyezte a raketakat, s elgyonyorkodott munkajaban. Egyszerre konnyebb lett a lelke.
Elmult a hosszu venuszi nap, bekoszontott az ejszaka. A mocsar folott ismet kodos sotetseg terpeszkedett. A Fiu bizonyara mar a vege fele jar utjanak. Felallitjak a jelzoallomasokat az uj leszalloteren, begyujtik az utolso mintakat. Mihail Antonovics nemsokara a levegobe emeli a Hiuszt, az iranyjelzok adta iranyba repul, s nemsokara talalkoznak! Azutan visszarepulnek a Ciolkovszkijhoz, s megint talalkozas! Onnan pedig a Foldre — s ismet talalkozasok, a legoromtelibbek!
Mihail Antonovics felidezi legelso visszatereset a vilagurbol. Viragok, zene, tomeg s kozottuk Zoja. Egeszen fiatal meg, Krajuhin intezetenek vezeto laboransa. “Vezeto laborans” — trefalodzott rajta Mihail Antonovics, s allandoan ezzel nyaggatta: “Ha te vezeto laborans vagy, milyenek lehetnek a vezetettek?” Szep, de szep evek voltak — a nuklearis impulzivraketak felviragzasanak aranykora, a kor, mely olyan nagyszeru emberket dobott a felszinre, mint Krajuhin, Privalov, Szokolovszkij… A kor, amikor az oreg Schreiber Novoszibirszkben kifejlesztette az “abszolut tukor” elmeletet — ezt a csodalatos talalmanyt. Istenem, hogyan fogadtak otletet! “Orult oreg! Sotet alkimista! Idealista! Fantaszta!” Felrevonulva sugdoloztak: “Hi-hi! Abszolut tukor — ez olyan, mint a falra hanyt borso?”
“Ostobak, sokkal rosszabb!” — mondta nekik akkor a megduhodott Krajuhin. Iszonyatos harc volt. Krajuhint majdnem levaltottak eroszakossagaert.
S vegeredmenykent megszuletett az “abszolut tukor”. ”Hiusz versus Venus!” (Mihail Antonovics kimeritette latintudasa ketharmadat, es vidaman dorzsolte a kezet.) Egyelore minden jol megy! Pfuj, nehogy elkiabaljam!
A Fiu tavozasa utani tizenkilencedik nap Mihail Antonovics rosszul lett. Ismeretlen hangra ebredt, felpattant agyarol, sokaig furkeszte a kajut felhomalyat, mig vegre radobbent, a sajat hangja volt az. A feje iszonyatosan nehez volt, ujjanak hegyet ezer es ezer tu szurkalta. Ismet le akart fekudni, rovid idore elszunditott, majd amikor felebredt, a lazmerot kereste. Megmerte homersekletet. Normalis volt.
— “Fel, dolgozo nep…” — enekelte hamisan, s egyszerre raebredt, hogy reggelente mindig akkor enekli ezt a dalt, ha rosszul van, hogy becsapja felesege eberseget, s eszebe jutott, hogy az expediciok soran ezt a dalt meg sohasem enekelte. Mi lehet rosszabb ennel, teljes maganyban, ures urhajoban megbetegedni?
Arra kenyszeritette magat, hogy felkeljen, a folyoso acelfogodzkodoiba kapaszkodva felment a parancsnoki fulkebe, s leult a radiokeszulek melle.
A Fiu nem valaszolt.
— Ki kell szelloztetni a fejem — jegyezte meg hangosan Mihail Antonovics. — Beteg vagyok, ki kell szelloztetni a fejem.
Bizonytalan leptekkel vegigment a folyoson, s megallt a kajut elott, ahol a szkafandereket taroltak. Korulnezett: a kerek, tompa fenyu lampaburak lagy vilagossagot arasztottak, a nehezfem falakon meg itt-ott barna foltok sotetlettek, a rozsdaszinu penesz nyomai, mely harom hete hatolt be az urhajoba. Mihail Antonovics egyszerre szinte fizikailag erzekelte a nyomaszto csendet, mely az ures folyosokon es a kihalt kajutokben megbujt — varakozas, a magany csondjet.
— Kifele, kifele! Hadd szelloztessem ki a fejem! — dunnyogte a navigator, mikozben szkafanderet magara huzta.
Nagy nehezen jutott fel a felso zsilipkamraig. A sisak szokatlan sullyal nyomta a vallat, keze csak nagy erofeszitessel nyitotta ki a bejarati ajtot. A nyilas kitarult, s Mihail Antonovics inkabb razuhant, mintsem rakonyokolt a szeles res peremere.
Nem volt kod. A feje felett athatolhatatlan sotetseg terpeszkedett, koros-korul pedig, ameddig ellatott, gyonge fenyben uszo siksag terult el.
Szethajtotta a hajot korbefono moszatok ragados szarait, haragosan szaggatta oket — zavartak a latasban. Sotetseg, kihalt pusztasag…
— Pusztasag — suttogta a navigator.
Hirtelen biborszinu fenyt pillantott meg a latohataron.
Kozeledett, gyarapodott, felfalta a fekete sotetseget. Mihail Antonovics felkialtott, kozvetlen az orra elott homoksivatagot ismert fel. A szeltol bekeritett siksag kozepen gigaszi legtolcser allt — abszolut mozdulatlanul, s fenyegeton kavargott. Ott agaskodott a tornado a hatrahokkeno navigator elott, majd megingott, rebegni kezdett, s egy szempillantas alatt eltunt. Csak messze, a biborszinbe valtott hegyek hatan tul gyult fel, majd hunyt ki egy fenyfolt.
…A mocsar felett ismet biborszin feny ragyogott. Mihail Antonovics hatralt. A vilagito kodben most egy hatalmas szikla korvonalai tortek az eg fele, csucsa vakiton, feheren csillogott. “Ho lenne? Szaz fok melegben?” A szikla labanal voroses, szokatlan lapos koronaju fak alltak mozdulatlanul — sok, nagyon sok fa, egesz erdo… A hegyek oldalat is beboritottak.. Csodaszep volt…
A navigator hunyoritott, majd lassan ismet kinyitotta szemet. Sotetseg.
Pusztasag. “Delibab? — gondolta. — Delibab, vagy hallucinalok…”
Mihail Antonovics nem emlekezett ra, hogyan ereszkedett vissza a lakohelyisegekhez. A feje vilagosabb lett. “Delibab vagy hallucinacio?” Fogta a filmfelvevot, es felemelkedett a felso zsilipkamraba. A kulonos latvany ismet ott rebegett a nyilas elott, s o nehany tucatnyi meter filmszalagot pazarolva ra, lefotozta.
A filmet habozas nelkul elohivta. A szupererzekeny filmszalagon vilagosan kirajzolodtak a fak koronai, a szikla… Igen, eszebe jutott: a foldi delibabokat is filmre lehet venni. Tehat nem csak undorito mocsarak es fekete sivatagok vannak ezen a bolygon.
Mihail Antonovics visszaereszkedett szekebe, s sokaig ult, mereven maga ele meredve. Athato csongetestol rezzent ossze: a baratai! A radio-adovevohoz rohant.
Jermakov kimert hangja, mint mindig, jokedvre deritette. Jobb, ha hallgat ezekrol a nyugtalansagairol. A delibab legyen delibab, ma azonban ebredes utan gyengenek erezte magat. Ki tudja, milyen is ez a betegseg… Talan megiscsak figyelmeztesse Jermakovot, kerje tanacsat? Vegul megsem kert tole tanacsot. Bogdanra terelodott a szo, megint nem tud a keszulekhez jonni — micsoda balszerencse! Mellesleg nemsokara veget er utjuk… S a tovabbi tervek? A legjobb az lenne…
Ebben a pillanatban a navigator laba alatt megmozdult s kicsuszott a padlo, vekony, futyulo hang hallatszott. Mihail Antonovics felkialthatott, mert Jermakov megkerdezte, mit mond. A hangszoroban szirena uvoltott rekedten, hadarva… Mihail Antonovics megprobalt felkelni a karosszekbol, de a masodik lokes leverte a labarol. Esteben a radiokeszulek szelebe kapaszkodott, magaval rantotta — valami megcsorrent, lerepult s osszetort… Foldrenges! A navigator felallt, beleszolt Jermakov mikrofonjaba. Valaszul recseges, ropogas, visitas… Megmozdultak, felredultek a falak… A navigator legyintett, ismet a foldhoz csapodott, egy darabig csuszott rajta, amig hataval oda nem ert az iranyitopult hideg femehez. Az eles, elnyujtott futtyszo oblos, basszus hangu zugasba ment at, majd tompa csattanas hallatszott, es a futty abbamaradt.
