Attol kezdve, hogy az urhajo leszallaskor reaktorgyuruivel melyen belesuppedt a tapados, iszapos talajba, a vizzel atitatott iszap rugalmas retegei allandoan osszepreselodtek s meghajlottak a raketa sulya alatt. Az iszap mikronrol mikronra, centimeterrol centimeterre hatralt, s vegul nem birta ki. A Hiusz hatalmas torzse ekkor majd nehezkesen eldol, s beleborul a feneketlen iszapgodorbe…Visszatero tarsai hasztalan fogjak keresni…
Csupan fekete, kopar teret talalnak ott, ahol most az urrepulo allt… Viz. oxigen, elelem nelkul elpusztulnak. S ami a legfontosabb, nem lesz jelzoeszkozuk… Keptelenek lesznek segitseget hivni a Ciolkovszkijrol.
Mihail Antonovics belekapaszkodott az iranyitopult szelebe, s probalt felallni. Az urrepulo erosen oldalt dolt, lassan az oldalara fordult… Nehany masodperc mulva a Hiusz eldol… lehet, hogy fenekestul felfordul. Ez a veg!
Mihail Antonovics vegul eljutott az iranyitopultig, kezet a karokra helyezte… Lampak szivarvanyos fenyei gyultak ki a muszereken…
Megmozdult a mocsar.
Hullamzott a feheres dzsungel. Kekes parafelhok tortek elo a forro latyakkal telitoltodott, fekete lyukbol… Vakito ragyogastol ovezve, mennydorgesszeru robajjal es uvoltessel, mint egy hatalmas izeltlabu emelkedett ki az otlabu Hiusz a bugyborekolo ingovanybol, egy pillanatig lebegett a mocsar felett, majd a fekete egboltba roppent, s szeles, vagy hatvan meter atmeroju, aszfaltozott terseget hagyott maga utan, melynek kozeppontjatol tekervenyes repedesek futottak szerteszet…
— …Fiu, Fiu, Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket! Itt a Hiusz! Fiu, Fiu, Fiu! A Hiusz hallgat titeket. Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Vetel…
Mihail Antonovics vart egy darabig, hallgatta az eter sivitasat, majd kikapcsolta a radiot. Nem felelnek. Mar otodik napja hallgatnak. Mi tortent? Miert nem adnak jelet, hogy atmehet az uj urrepuloterre? Csak nem…
A Hiusz az athatolhatatlan vaksotetben ot oszlopaval megbizhatoan tamaszkodik a fekete homoktol beszort, koves talajra. A Hiusz csodalatos gep. Csak o volt kepes a maga csodalatosan egyszeru iranyitasaval, nagyszeru repulesbiztonsagaval, hatalmas hajtomuveivel vegrehajtani ezt a hostettet — atugrani a sziklakon, s a tombolo viharoknak es annak ellenere, hogy noha tapasztalt, de a korulmenyektol megzavart es megremult pilotaja van, hihetetlenul pontosan es epsegben leereszkedni. Nemhiaba volt Krajuhinnak, Privalovnak es tucatnyi, sokszaznyi tarsuknak annyi almatlan ejszakaja, amikor minden tudasuk, teljes hatalmas tapasztalatuk, rajongo es teremto lelkesedesuk a fotonraketa megteremtesenek szenteltek. A Hiusz gyozott ott, ahol barmilyen mas raketa halalra lett volna itelve, s osszetorve, megnyomoritva, egy halom ocskavaskent heverne itt.
A Hiusz epen es sertetlenul all az athatolhatatlan sotetsegben, ha nem szamitjuk azt a nehany muszert, s az egyik radiokeszuleket, amit bizonyara o, Mihail Antonovics tort ossze…
A Hiusz all, de hol? A navigatornak errol fogalma sincs.
Orakon, napokon keresztul a radioadonal ul, s a Fiut hivja, varja a jelet, hogy atrepuljon az uj leszallohelyre. A jel azonban kesik. Mi lesz, ha vegul is nem adnak jelet? Mihail Antonovics felall, es jarkalni kezd a fulkeben, gepiesen meg-megigazitja az osszevagdosott kezerol allandoan lecsuszni akaro kotest.
Ha az osszekottetes nem jon letre, a Fiu a korabbi leszallohelyhez ter vissza. Keresni fogjak a Hiuszt. Nem talaljak meg a mocsarban. Keves a vizuk… Miert nem jeleznek hat? Vagy talan mar jeleztek?
Mihail Antonovics megfeszitve gondolkodott, igyekezett erot venni arulo gyengesegen. Nyugalom! Nyugalom, az ordog vigye! Minden helyzetbol a legrosszabb esetben is legalabb ket kiut van, ahogy Grisa Dauge mondogatja. Az urrepulo egesz es sertetlen, tehat ot, Mihail Antonovicsot semmi nem fenyegeti… Mellesleg, nem ez a lenyeg…
Menjen vissza a mocsarhoz? Hagyjon ott jelzest?
Ostobasag! Tobb tucat kilometert kellene nehez terepen megtennie, s akkor a Hiusz orizet nelkul marad… S hol van ez a mocsar? Hova menjen?
A homlokara csapott. Hogyan is feledhette el? Mindket raketa barmely nap pontosan “husz ora nulla nullakor” a Hiusz ideje szerint — ezt mondta Jermakov. Mihail Antonovics leereszkedett az also zsilipkamraba, kinyitotta a nyilast, s kilepett a nyulos szellel teli sotetsegbe. Kulonosen nehez volt leengednie a jelzoraketakat. Kettore van szukseg, feltetlenul kettore!
Lehet, hogy egyet nem venne eszre, Jermakov ezt mondta.
Mihail Antonovics vagy szaz meterre elcipelte a raketakat a Hiusztol, erolkodve, imbolyogva cibalta oket a nehez szelben, s felallitotta a szerkezetet. Majd ellenorizte orajat, s bekapcsolta az inditomechanizmust. A biztonsag kedveert vissza kellett volna ternie a Hiuszba, de keptelen volt megtalalni a kotelhagcsot: a rugalmas lepcsot a szel valamerre oldalt sodorta. Mihail Antonovics eszmeletet veszitve roskadt a foldre, az egyik vastag reaktoroszlop moge. Nem latta s nem hallotta, ahogy a jelzoraketak feher villamkent, egymas utan roppentek az egbe, s ott magasan a kod felett vakito tuzgombokke nyiltak szet…
Mikor vegul visszatert az urhajoba, nagy nehezen lecibalta magarol a szkafandert, elvanszorgott kajutjeig, es az agyara zuhant. Nehany orat fekudt felig onkivuletben, majd kozombosen felhorpintett egy csesze hideg erolevest, s felment a parancsnoki fulkebe. Csak ott vette eszre, hogy karoraja a nagy kronometerhez kepest, mely a femmolekulak disszociaciojara tamaszkodva mukodik, tizenket percet kesik. A megallapitott idonel tizenket perccel kesobb inditotta el a jelzoraketakat. Jermakov eszre is vehette meg nem is a fellobbanasokat… A navigatornak azonban mar nem volt hozza eleg ereje, hogy eltoprengjen hibajanak lehetseges kovetkezmenyein. Mar csak egy dolog maradt, hogy varjon.
Mihail Antonovics felpattant. Mekkora szamarnak, halalra remult alaknak kell lenned, hogy elfeledkezz errol a masik lehetosegrol — a legegyszerubbrol! Hiszen be lehet kapcsolni a lokatorokat! Elobb vagy utobb Jermakov bemeri oket, s megleli az urrepulot. Nagyon egyszeru! Sietve a meteoritvedo berendezes pultja fole hajolt. Meg valami konnyelmu kis dalt is dudoraszott, amikor kigyult a kepernyok szurke fenye.
Negy nap telt el azota.
— Fiu, Fiu, itt a Hiusz… Merjetek be! Hullamhosszam…
A Venusz legkore szeszelyes. Nem mindig engedi at a lokatorok radioimpulzusait. Turelem, turelem…
— Itt a Hiusz, itt a Hiusz! Vegyetek iranyjelzesem a kovetkezo hullamhosszon…
Ugyan mit gondoltak a Ciolkovszkijon, amikor eszrevettek a raketakat? Nyilvan komorak, Mahov mar kesziti az automatikus iranyitasu mento teherurhajokat, a megoregedett es komor Krajuhin a szobajaban ul, alma, egesz eletenek celja szertefoszlott — a Hiusz elpusztult! De nem, csak ne a Hiusz! Ez a nagyszeru, csodas gep!..
— …Hallgatlak titeket. Fiu, Fiu, Fiu…
Teltek-multak a napok. A Fiu nem erkezett meg, nem felelt. Tehat baj van. Tehat hiaba var, kinlodik… Nem! Varnia kell, lehetetlen, hogy ne terjenek vissza…
— Fiu, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Itt a Hiusz… Vegyetek iranyjelzesem…
A kilencedik napon ellenorizte a lokatort, a tapegyseget szkafandereben, fogta geppisztolyat, s leereszkedett a Hiusz alatti kemeny, koves talajra. Az egbolton biborszinu felhok vagtattak. A homok itt voros volt, es apro szemu. A szel kergette a homokot, suvitett a fulhallgatoban, s ugy ketszaz meterre az urhajotol szaraz novenyek szaraz agait mozgatta. Azok a bizonyos lapos koronaju fak voltak ezek… Jo nehany kozuluk megegett, noha tobb mint fel kilometerre voltak a Hiusztol.
Mihail Antonovics korbepillantott, megigazitotta a nyakan a geppisztolyt, megsimogatta a raketa egyik oszlopanak a raszaradt sartol erdes feluletet, s elore-indult a cserjes fele. Tobbe nem varhatott. Tarsai elpusztultak, ez vilagos, o azonban addig nem megy el innen, addig nem szall fel a Hiusszal, amig meg nem talalja tarsai testet…
A megegett ligetbe terve csaknem azonnal megpillantotta a harom embert. Az egyikojuk, egy nagydarab ferfi a foldon kuszott, s kozben vonaglott, mint egy fereg, belekapaszkodott a talaj kiugro egyenetlensegeibe, s a hatan cipelte mocskos rongyokba csavart, mozdulatlan, tehetetlen es elgyongult tarsat. A harmadik alak utanuk kuszott. Dereka kore szijbol font hurok feszult, s a szij vege az elso ferfinal volt. Egyenest a dermedten allo navigator fele kusztak. S Mihail Antonovics egyszer csak elveszitette hangjat, s a remulettol es oromtol fuldokolva latta, ahogy az, aki siklokent elol kuszott, ezustos sisakjaval lenduletbol nekiutodott egy fatorzsnek, felnyogott, kikerulte a torzset, es kuszott tovabb — makacsul, elkeseredetten…
Mihail Antonovics vegul felkialtott, s odarohant hozzajuk. Ekkor az elso hihetetlen furgen felterdelt, kezeben geppisztoly csillant.
— Ki az? — horogte rekedten.
— Alekszej! — kialtotta Mihail Antonovics, terdre ereszkedett, magahoz szoritotta baratjat, s nehez, keseru es megis oromteli konnyekre fakadt…
Bakancsa alatt, a porban papirlap zizzent — valaha feheren ragyoghatott, de most mar sargas sar piszkolta
