— Holnap beugrunk. Ha meghivsz. Es ne heveskedj!
Ejfelre mar kimondhatatlanul orvendeztem azon, hogy visszautasitottak. Harom fele megprobaltam elaludni, abban a nyugodt tudatban, hogy nincs es nem is lesz bejarasuk az otthonomba.
Reggel, miutan egesz ejjel le se hunytam a szemem, az ablakban alltam, es elneztem a varost. Nagyon kevesen vannak. Ket-harom kilometeres korzetben egy sincs rajtuk kivul.
Milyen erzes lehet szamkivetettnek lenni? Amikor nem azert buntetnek, mert elkovettel valamit, hanem mert kepes lennel elkovetni? Milyen lehet itt elni — na jo, nem elnek, e helyt valami mas szot kene hasznalni —, a felugyeletuket ellato szemely kozvetlen szomszedsagaban?
Az eloadasokrol hazafele jovet egy kis tortat is vettem a teahoz.
Most pedig Kosztya — jofeju, ertelmes srac —, a Lomonoszov Egyetem fizika szakos hallgatoja, aki szerencsetlensegere eloholtnak szuletett, itt ul mellettem es kanalaval egyre csak a cukortartoban matat, mintha nem birna raszanni magat arra, hogy meritsen belole. Vajon honnet ez az elfogodottsag?…
Azelott szinte naponta beugrott hozzam. Pont az ellentettje voltam — a Fenyparti oldalon alltam. De beengedtem a hazamba, elottem nem kellett megjatszania magat. Lehetett lazan fecsizni, vagy akar a homalyba is merulhetett, hogy aztan a folbukkano lehetosegekkel dicsekedjek: „Anton, kepzeld, sikerult transzformalodnom!”, „Elkezdtek noni a szemfogaim, r-r-rrr!”
Az a legfurcsabb az egeszben, hogy mindez termeszetes volt. Nagyokat kacagtam, elnezven a vampirgyerek abbeli probalkozasat, hogy deneverre valtozzek: ez egy felsofoku vampir fogara valo feladat, o pedig nem az a fajta — es adja a Feny, hogy soha ne is valjek azza! Csak neha kellett rancba szednem: „Kosztya, ilyet soha nem szabad tenned… Megertetted?” Es ez is termeszetes volt.
— Kosztya, a munkamat vegeztem.
— Kar.
— Megsertettek a torvenyt. Erted? Nem csupan a mi torvenyunket, ha nem venned eszre. Es azt nem csupan a Fenypartiak fogadtak el, hanem az osszes Masfele. Ez a srac meg…
— Ismertem ot — mondta varatlanul Kosztya. — Vidam termeszete volt.
Az ordogbe is…
— Szenvedett?
— Nem — raztam meg a fejem. — Az iktatojegy rogvest ol.
Kosztya osszerezzent, majd egy pillanatra a mellkasara sanditott. Aterve a homalyba, a jegyet meg a ruhan keresztul is lathatni, ha meg nem mesz at — hat egyaltalan nem lehet eszrevenni. Olyba tunt, hogy nem ment at. De hat honnet is tudhatnam, mikepp erzekelik vampirek az iktatojegyet?
— Mit tehettem volna? — kerdeztem. — Gyilkolt. Vetlen embereket gyilkolt. Teljesen vedtelenek voltak vele szemben. Ravett egy csajszit, durvan, eroszakosan, nem kellett volna vampirra valnia… Tegnap majdnem vegeztek egy fiuval. Csak ugy. Nem pedig az ehsegtol hajtva.
— Tudod te, mit tesz a mi ehsegunk? — kerdezte Kosztya kisvartatva.
Kezd folnoni. Egyenest a szemem lattara…
— Igen. Tegnap en is majdnem vampirra valtam…
Pillanatnyi csond kovetkezett.
— Tudom. Ereztem, remenykedtem…
Ordog es pokol! Mondhatni az enyeimre vadasztam. Es ram is vadasztak. Pontosabban — kelepcebe csaltak, arra varvan, hogy aztan a vadasz majd uzott vadda alakul.
— Nem — mondtam. — Ne haragudj, de nem.
— Igen, vetkezett — mondta makacsul Kosztya. — De miert kellett megolni? Itelkezni kellett volna folotte. Torvenyszek, ugyved, vadirat, ahogy annak lennie kell…
— Akkor van rendjen, ha nem keverjuk bele az embereket a sajat ugyeinkbe! — formedtem ra. Es most eloszor esett meg, hogy Kosztya szo nelkul hagyott egy effajta hangnemet.
— Tul sokaig voltal ember!
— Es fikarcnyit se banom!
— Miert olted meg?
— Mert kulonben o olt volna meg engem!
— Csak szeretett volna atallitani!
— Ami meg rosszabb!
Kosztya elhallgatott. Odahagyta a teajat, folkelt. Egy teljesen szokvanyos, pimasz, ugyanakkor az erkolcscsoszt betegesen jatszo ifju.
Csak hat vampir.
— Megyek…
— Varj! — A hutohoz leptem. — Vidd el, kiutaltak nekem, de aztan nem volt ra szuksegem.
Az asvanyvizes uvegek kozul elohalasztam nehany ketdecis uvegcset, bennuk donorverrel.
— Nem kell.
— Kosztya, de hisz tudom, hogy ez allando gond nalatok. Nincs ra szuksegem. Vidd!
— Meg akarsz vesztegetni?
Kezdett bosziteni.
— Ugyan miert kene megvesztegesselek? Csupan ostoba dolog lenne ezt kidobni… ennyi. Ez ver. Azert adtak az emberek, hogy valakin segitsenek!
Es akkor Kosztya varatlanul elmosolyintotta magat. Kinyujtotta a kezet, fogta az egyik uvegcset, majd kinyitotta, mikozben konnyeden es ugyesen letepte a badogkupakot. Az ajkahoz emelte. Ismet mosolygott egy sort, aztan belekortyolt.
Meg sosem lattam oket taplalkozas kozben. Kulonosebben nem is vagytam ra.
— Hagyd abba! — mondtam. — Ne pojacaskodj!
Kosztya ajkai verben aztak, egy kis erecske pedig az orcajan csordogalt. Nem csupan csordogalt, hanem szo szerint a borebe ivodott.
— Netan kellemetlen szamodra a taplalkozasi modszerunk?
— Igen.
— Ezek szerint en is kellemetlen vagyok a szamodra? Es mindannyian?
Ingattam a fejem. Azelott soha nem erintettuk ezt a kerdest. Konnyebb volt igy.
— Kosztya, ahhoz, hogy eletben maradj, verre van szukseged… Olykor pedig… emberi verre.
— Ha ugy vesszuk, nem is elunk.
— Atvitt ertelemben veve. Hogy mozogjatok, gondolkodjatok, beszeljetek, abrandozzatok…
— Neked aztan marha sok kozod van a vampirok abrandjaihoz!
— Fiacskam, a vilagon szamtalan ember el, akiknek allandoan szukseguk van veratomlesztesre. Tan meg tobben is lehetnek, mint ti. Es elofordulnak meg ennel is cifrabb esetek. Aztan letezik meg a donorsag intezmenye, mert tiszteletremelto es mert osztonzik… Ne vigyorogj! Tudom, hogy mennyit koszonhet nektek az orvostudomany fejlodese es a donorsag intezmenyenek propagalasa. Kosztya, ha valakinek letszukseglet… az eletben maradashoz kell a ver… az meg nem baj. Es hogy hova jut, az erekbe vagy a gyomorba, szinten sokadrangu. Az a fo kerdes, mikepp jutsz hozza.
— Szavak — horkantotta Kosztya. Olyba tunt nekem, hogy egy pillanatra atment a homalyba, es rogvest ki is bukkant belole. No, noddogel a fiu. Es idovel majd valodi erore tesz szert. — Tegnap megmutattad igazi hozzaallasodat a fajtankhoz.
— Tevedsz…
— Nem kell a rizsa! — Felretette az uvegcset, aztan meggondolta magat, es a mosdokagylo fole forditotta. — Nincs szuksegunk az adomanyaidra…
A hatam mogul huhogas hallatszott. Megfordultam — a bagoly, akirol teljesen megfeledkeztem, Kosztya fele forditotta a fejet, es kiterjesztette szarnyat.
Meg soha nem tapasztaltam rajta ilyen arckifejezest.
— De… — mondta. — De…
A bagoly osszecsukta szarnyat, es lehunyta a szemet.
— Olga, hisz beszelgetunk! — formedtem ra. — Leszel szives egy percig…
A madar nem reagalt. Ellenben Kosztya egyre csak tekingetett folvaltva ram es a madarra. Aztan leult, osszetett ket kezet a terdere teve.
