Ugyhogy futasnak eredtem, es korulbelul negyszaz metert tettem meg a kis uton. Ahogy remeltem, semmi eletjel nem volt az orbode korul, ugyhogy tovabbkocogtam a viz melletti nagy parkolohoz. Az utolso dokksor jobboldalt egy csomo hajonak adott otthont, amelyek alig voltak kisebbek a nagy sporthorgaszok es milliomosok — az uthoz kozelebb lehorgonyzott — jatekszereinel. MacGregor szereny, nyolcmeteres vizialkalmatossaga, az Osprey a sor vege fele volt kikotve.
Vidoran setaltam be a szogesdrottal korbekeritett, kihalt kikoto kapujan, a „BELEPES CSAK HAJOTULAJDONOSOKNAK” feliratu tabla mellett. Probaltam nemi lelkiismeret-furdalast erezni, amiert megsertek egy ilyen fontos eloirast, de nem ment. A tabla also reszere azt irtak, hogy TILOS A MOLOKON VAGY A KIKOTOBEN HORGASZNI, ugyhogy lelekben megeskudtem: semmilyen korulmenyek kozott nem esem a horgaszas bunebe, es ettol egy kicsit jobban ereztem magam a masik tiltas megszegesevel kapcsolatban.
Az Osprey ot-hat eves lehetett, es a floridai idojaras nem hagyott rajta sok nyomot. A fedelzete es a korlatja tisztara volt sikalva, ugyhogy vigyaztam, hogy ne karcoljam ossze, mikozben felmasztam ra. Valamilyen oknal fogva a hajok zarjai soha nem tul bonyolultak. Lehet, hogy a tengereszek becsuletesebbek, mint a szarazfoldi patkanyok. Barmi is legyen a jelenseg oka, mindenesetre par masodperc alatt sikerult feltornom a zarat, es becsusszannom az Osprey belsejebe. A kabinban nem erzodott az a dohos, forro peneszszag, ami a hajok nagy reszet ellepi, ha csak par orat is zarva vannak a tropusi nap alatt. Helyette enyhe fertotlenitoillat lebegett a levegoben, mintha valaki olyan alaposan felsikalt volna mindent, hogy bakteriumoknak vagy szagoknak eselyuk se maradjon a tulelesre.
A kabinban egy kis asztal, egy konyhafulke es egy videoval kombinalt teve volt, ez utobbi egy fempolcon allt, mellette par filmmel: Pokember, Mackotestver, Nemo nyomaban. Elgondolkoztam rajta, MacGregor hany fiut kuldhetett a hajokorlaton tulra, Nemo nyomaba. Nagyon remeltem, hogy Nemo igen hamar megtalalja ot. Beleptem a konyhafulkebe, es elkezdtem kihuzkodni a fiokokat. Az egyik cukorkaval volt tele, a masik muanyag jatekfigurakkal. A harmadikba meg alig fert el az a rengeteg szigeteloszalag.
A szigeteloszalag csodalatos dolog; sajat tapasztalatbol tudom, hogy rengeteg figyelemre melto alkotashoz elengedhetetlenul szukseges. De ugy veltem, tiz tekercs belole egy kis hajo egyik fiokjaban talan egy kicsit azert megiscsak tulzas. Kiveve, termeszetesen, hogyha az ember olyan kulonleges celra akarja felhasznalni, amihez sok kell belole. Peldaul egy tobb fiatal fiuval folytatott termeszettudomanyos kiserlethez. Ez termeszetesen csak egy tipp volt, abbol kiindulva, hogy en mihez hasznalom — persze nem fiatal fiukhoz, hanem felnott polgartarsainkhoz, mint amilyen peldaul MacGregor is. A bunossege egyre nyilvanvalobba valt, es a Sotet Utas varakozassal telve csettintett szaraz gyiknyelvevel.
Lementem a lepcson a kis elulso reszbe, amelyet az ingatlanugynok valoszinuleg halofulkenek hivott. Az agy nem volt valami szornyen elegans, csak egy vekony habszivacs matrac egy dobogon. Megerintettem, mire megnyikordult alatta valami gumiszeru. Az oldalara forditottam.
Negy gyurus csavar volt a dobogohoz rogzitve, minden sarokban egy. Felemeltem a matrac alatti deszkat.
Az ember persze szamit arra, hogy egy hajon akad nemi lanc, esszeru mennyisegben. De a hozzajuk tartozo bilincsek mar nem tuntek szamomra annyira elengedhetetlennek a tengereszkedeshez. Termeszetesen elkepzelheto, hogy volt rajuk jo magyarazat. MacGregor talan a csokonyosebb termeszetu halakhoz hasznalta oket.
A lanc es a bilincsek alatt ot horgony fekudt. Ez esszeru mennyiseg lehetett volna egy vilagjaro hajo eseteben, de egy kis hetvegi csonakrol leven szo, tul soknak tunt. Mi a fenere hasznalhatta oket? Ha a melyebb vizekre hajoznek ki egy sor kis testtel, amelyektol vegleg, nyom nelkul akarnek megszabadulni, mit tennek ennyi horgonnyal? Termeszetesen, ha igy fogalmazza meg az ember, nyilvanvalova valik, hogy amikor MacGregor legkozelebb kihajozik az egyik kis baratjaval, a visszauton mar csak negy horgony marad az agy alatt.
Ketsegkivul eppen eleg apro reszletet tudtam meg ahhoz, hogy osszeallitsak egy erdekes kepet. Elokep, gyermekek nelkul. De eddig semmi olyasmit nem talaltam, amit ne lehetne egy kulonosen durva, veletlen egybeesessel megmagyarazni. Szazszazalekos bizonyossagra volt szuksegem. Egy perdonto bizonyitekra, valami olyan vilagos, felreerthetetlen jelre, amely megfelelt a Harry Torvenyei altal allitott kovetelmenyeknek is.
Egy fiokban talaltam meg, az agytol jobbra.
A hajo valaszfalaban harom kis beepitett fiok volt. A legalso belulrol par centimeterrel rovidebbnek tunt, mint a tobbi. Lehetseges, hogy ilyennek kell lennie, mondjuk a hajotest gorbulete miatt. De most mar eleg regota tanulmanyoztam az embereket ahhoz, hogy eros gyanu ebredjen bennem. Teljesen kihuztam a fiokot, es valoban: egy titkos kis rekesz volt mogotte. A titkos kis rekeszben pedig…
Mivel en nem vagyok igazi ember, erzelmi reakcioim azokra korlatozodnak, amiket megtanultam eljatszani. Ugyhogy amit ereztem, az nem megdobbenes, felhaborodas, duh, vagy akar keseru elszantsag volt. Ezek tul bonyolult erzelmek ahhoz, hogy hitelesen elo lehessen adni oket, raadasul kozonsegem sem volt, ugyhogy minek eroltettem volna? De ereztem, ahogy a Sotet Hatso Ulesrol megcsap egy hideg fuvallat, ami vegigfut a gerincemen, es szaraz leveleket fuj keresztul gyikagyam padlojan.
Ot kulonbozo meztelen fiut azonositottam a fenykepeken, valtozatos pozokban, mintha MacGregor meg mindig keresne a hozza illo stilust. Es valoban, tenyleg nem sajnalta a szigeteloszalagot. Az egyik kepen az egyik fiu ugy nezett ki, mint egy ezustszurke selyemhernyo, csak bizonyos testreszei latszottak ki. Es az, ami kilatszott, nagyon sokat elarult nekem MacGregorrol. Ahogy gyanitottam, nem az a fajta ember volt, akit a szulok nagy resze cserkeszparancsnoknak javasolna.
A fenykepek jo minoseguek voltak, kulonbozo szogbol keszitettek oket. Az egyik sorozat kulonosen figyelemremelto volt. Egy sapadt, petyhudt testu meztelen ferfi allt kozepen, egy fekete csuklyaban a szorosan lekotozott fiu mellett, majdnem ugy, mint egy vadaszat utan keszult kepen. Alakjabol es testszinebol biztosra vettem, hogy MacGregor az, bar a csuklya eltakarta az arcat. Es ahogy vegiglapoztam a kepeket, ket nagyon erdekes gondolatom tamadt. Az elso az volt, hogy aha! Ez termeszetesen azt jelentette, hogy most mar semmi ketsegem nem maradt afelol, mit muvelt MacGregor, aki ezzel szerencsesen megnyerte a Sotet Utas Versenyfutamanak Fodijat.
A masodik, kisse nyomasztobb gondolatom viszont az volt: ki csinalhatta ezeket a kepeket?
A fotok tulsagosan sok szogbol keszultek ahhoz, hogy valoszinunek tartsam az automata exponalas lehetoseget. Es ahogy masodszor is vegiglapoztam oket, ket felulrol keszult kepen eszrevettem az orrat annak, ami legnagyobb valoszinuseggel egy voros cowboycsizma volt.
MacGregornak bunsegedje van. A kifejezes nagyon targyalotermesen hangzott, de ez volt a helyzet, es nekem nem jutott eszembe jobb kifejezes. Nem egyedul kovette el azt, amit tett. Valaki elkiserte, es ha mast nem is tett, vegignezte es lefenykepezte a dolgot.
Restellem, de be kell ismerjem, rendelkezem nemi szereny tapasztalattal es gyakorlattal a rendszeresen elkovetett sulyos testi sertesekkel kapcsolatban, de eddig meg soha nem talalkoztam ilyesmivel. Vadasztrofeakkal, azokkal igen — vegul is, en magam is orizgettem egy kis dobozt, tele vercseppes uveglapokkal, egyet-egyet minden egyes kalandom emlekere. Semmi baj nincs azzal, ha az ember megoriz egy kis szuvenirt.
De egy masik ember jelenlete, aki vegignezi es vegigfotozza az esemenyeket, az performanssza valtoztatja ezt a nagyon szemelyes aktust. Teljes mertekben illetlennek talaltam a dolgot — ez a pasas egyszeruen perverz volt. Ha kepes lettem volna erkolcsi felhaborodasra, biztosra veszem, hogy ez alkalommal elontott volna. Ehelyett csak meg inkabb feltamadt bennem a vagy, hogy behatoan megismerkedjek MacGregorral.
Fullaszto meleg volt a hajon, es a csinos, sikkes viharoltozekem sem javitott sokat a helyzeten. Ugy ereztem magam, mint egy elenksarga tea-filter. Kivalasztottam parat a legelesebb kepek kozul, es zsebre vagtam oket. A tobbit visszatettem a rekeszbe, rendbe raktam az agyat, es visszamentem a kabin masik reszebe. Amennyire a kis nyilason — vagy nevezzem inkabb hajoablaknak? — kitekintve meg tudtam allapitani, senki nem olalkodott a kornyeken abbol a celbol, hogy titokban megfigyelje a tevekenysegemet. Kicsusszantam az ajton, meggyozodtem arrol, hogy bezarodott mogottem, es elsetaltam az esoben.
Abbol a sok filmbol, amit az evek soran lattam, tudtam, hogy az esoben setalas a legjobb modja az emberisegben valo csalodottsag abrazolasanak, ugyhogy ezt tettem. O, az az alnok MacGregor es az o fotobuzi baratja! Hogy lehetnek ilyen hitvany gazemberek? Ez nagyjabol elegnek tunt, ennel tobb pedig nem jutott eszembe; remeltem, ezzel sikerul megfelelnem a szituacio tamasztotta kovetelmenyeknek, mert sokkal nagyobb elvezetemet leltem abban, hogy a sajat hitvanysagomon gondolkozzak, es azon, hogy milyen alnok dolgokat fogok muvelni MacGregorral. Elontott a sotet elvezet arhullama, amely elohompolygott Dexter Kastelyanak legmelyebb kazamataibol, es kibugyogott a csatornakon keresztul. Nemsokara MacGregort is ellepi.
Ketsegrol termeszetesen most mar szo sem lehetett. Maga Harry is elismerne, hogy a fenykepeknel
