Egy ideig csak ultunk, es gyonyorkodtunk a latvanyban: a Hold a viz felett, a pedofil meg az eloterben, hurokban. Csodalatos.
Aztan kiszalltam es magam utan huztam MacGregort, olyan erovel, hogy terdre esett, es a nyakaba melyedo zsinor fele kapott. Egy pillanatig csak neztem, ahogy fuldoklik es nyaladzik a piszokban, ahogy az arca ismet elsotetul es a szemei bevereznek. Majd allo helyzetbe rantottam, es feltoltam a harom falepcson, be a lakokocsiba. Mire elegge osszeszedte magat ahhoz, hogy eszrevegye, mi tortenik, mar fel is kotoztem egy asztalra, kezeit es labait szigeteloszalaggal rogzitve.
MacGregor megprobalt mondani valamit, de csak kohogni tudott. Vartam; most mar rengeteg idonk volt.
— Kerem — szolalt meg vegul olyanhangon, mint amikor az uvegen megcsikordul a homok. — Mindent megadok, amit szeretne.
— Igen, ez pontosan igy lesz — valaszoltuk. Neztuk, ahogy bele marnak a szavak, es bar MacGregor nem lathatta a feher selyemmaszkon keresztul, mosolyogtunk. Elovettem a kepeket, amelyeket a hajojan szereztem, es megmutattam neki.
Mozdulatlanna dermedt, es leesett az alla.
— Ezeket meg hol szerezte? — kerdezte sokkal ingerultebb hangon, mint az elvarhato lenne olyasvalakitol, akit mindjart apro darabokra fognak vagni.
— Arulja el, ki keszitette ezeket a kepeket.
— Miert tennem? — kerdezte.
Egy drotvagoval lenyestem az elso ket ujjat a bal kezerol. Vergodott, uvoltott, es omleni kezdett belole a ver, ami mindig bosszussa tesz, ugyhogy a szajaba tomtem egy teniszlabdat, es levagtam a jobb kezerol is az elso ket ujjat.
— Minden kulonosebb ok nelkul — valaszoltam neki, es megvartam, hogy egy kicsit lecsillapodjon.
Amikor vegre lenyugodott, felem forditotta a tekintetet. A szeme telve volt azzal a radobbenessel, ami akkor kovetkezik be, ha az ember a fajdalmon tul eljut a felismeresig: ennek mar soha nem lesz vege. Kivettem a szajabol a teniszlabdat.
— Ki keszitette a kepeket?
Elmosolyodott.
— Remelem, az egyik a magae volt — mondta, es ettol sokkal kielegitobbe valt a kovetkezo kilencven percunk.
4. FEJEZET
Altalaban a bulizos ejszakaim utan egy-ket napig derus es kiegyensulyozott vagyok, de a MacGregor gyors halalat koveto reggelen meg mindig nem hagyott nyugodni a turelmetlen mohosag. Nagyon meg akartam talalni es eltavolitani az utbol a voros cowboycsizmas fenykepeszt. Rendmanias kis szornyeteg vagyok, es szeretem befejezni, amit elkezdek, es mar csak a tudat is, hogy valaki ott trappol abban a nevetseges csizmaban, egy olyan fenykepezogeppel, amely tulsagosan is sokat latott mar, lekuzdhetetlen vagyat ebresztett bennem, hogy a nyomaba eredjek es bevegezzem ket reszbol allo feladatomat.
Talan tulsagosan elsiettem a dolgokat MacGregorral; kicsit tobb idot es biztatast kellett volna adnom neki, es mindent kitalalt volna. De ugy tunt, magam is ki tudom nyomozni az ugyet — amikor a Sotet Utas vezet, ugy erzem, barmire kepes vagyok. Mostanaig nem is kellett csalodnom ebben a hitemben, de ezuttal kicsit nehezebb helyzetbe hoztam magam, es igy kenytelen leszek egyedul megtalalni Csizma urat.
Korabbi kutatomunkam soran kiderult, hogy MacGregor nem elt tarsasagi eletet, az esti hajokazasokat leszamitva persze. Tagja volt par uzleti szervezetnek, mint ahogy az egy ingatlanugynok eseteben el is varhato, de nem talaltam senkit, akivel komolyabban osszehaverkodott volna. Azt is tudtam, hogy nincsen priusza, ugyhogy ezen a vonalon sem keresgelhettem a buntarsa utan. Valasi jegyzokonyveben a „kibekithetetlen ellentetek” kifejezes szerepelt kivalto okkent — a tobbi a fantaziamra volt bizva.
Es ezzel meg voltam love; MacGregor tipikus maganyos farkasnak bizonyult, es barmilyen behatoan jartam is utana a dolgainak, nem bukkantam semmilyen nyomra, amely arra utalt volna, hogy voltak baratai, tarsai, noi, haverjai vagy spanjai. Nem jart pokerezni a fiukkal — ami azt illeti, nem is voltak fiuk, leszamitva a kissracokat. Nem volt hitgyulekezet, nem volt jotekonysagi egyesulet, nem volt kocsma a szomszedsagaban, nem volt heti tanctanfolyam — ami magyarazatot adhatott volna a csizmakra. Nem volt semmi. Leszamitva a fenykepeket azokkal a hulye, hegyes, voros csizmaorrokkal.
Ki lehetett hat Cowboy Bob, es hogy talalhatnam meg ot?
Csak egy helyre fordulhatok valaszert, ezt pedig igen hamar meg kell tennem, meg mielott eszrevenne valaki, hogy MacGregor eltunt. Mennydorgest hallottam a tavolbol, es meglepetten pillantottam a faliorara. Valoban, 14:15 volt, a szokasos delutani vihar ideje. Vegignyuglodtem az egesz ebedidot, pedig az ilyesmi nem vallott ram.
Ugyanakkor a vihar alibinek is jo lehet, es a visszauton megallhatok enni valamit. Ugyhogy miutan ilyen praktikusan es pozitivan elterveztem a kozeljovomet, kimentem a parkoloba, beultem az autoba, es del fele indultam.
Mire odaertem a Matheson Hammockhoz, eleredt az eso, ugyhogy megint elohuztam a sportos sarga vihardzsekimet, es lekocogtam az osvenyen MacGregor hajojahoz.
Ezuttal is konnyeden nyitottam ki a zarat, majd becsusszantam a kabinba. Elso latogatasom alkalmaval arra kerestem bizonyitekot a hajon, hogy MacGregor pedofil. Most valami kevesbe kezzelfoghato dolog utan kutattam, valami kis informaciora volt szuksegem, ami segitene azonositani MacGregor fenykepesz baratjat.
Mivel valahol el kellett kezdenem, hatramentem az alvofulkebe. Kihuztam a fiokot, ami mogott ott volt a titkos rekesz, es megint vegiglapoztam a kepeket. Ezuttal a hatso oldalukat is megneztem. A digitalis fenykepezes nagyon megneheziti a nyomozomunkat, semmifele jel nem volt a kepeken, es ures filmesdobozokat sem talaltam lenyomozhato sorozatszamokkal. Barki a vilagon letoltheti a kepeket a merevlemezere, es ha urikedve ugy diktalja, kinyomtathatja, meg olyasvalaki is, aki ilyen szornyu izlessel rendelkezik a labbelik teren. Ez igy nem tunt igazsagosnak; nem az lenne a szamitogep dolga, hogy megkonnyitse az ember munkajat?
Visszatoltam a fiokot, es atkutattam a tobbi reszt, de nem volt ott semmi, amit ne lattam volna korabban. Nemileg csalodottan mentem vissza a fokabinba. Ott is volt jo par fiok, vegig is neztem oket. Videokazettak, muanyag katonak, szigeteloszalag — csupa olyasmi, amit mar lattam, es egyik sem arult el semmi ujat. Kihuztam a szigeteloszalag-keszletet, arra gondolva, hogy talan nem lenne szabad hagyni, hogy pocsekba menjen. Szorakozottan megforditottam a legalsot.
Es ott volt.
Tenyleg jobb szerencsesnek lenni, mint tehetsegesnek. Egymillio ev alatt se lett volna eselyem, hogy valami ilyesmit kikovetkeztessek. A szigeteloszalag aljara odaragadt egy papirfecni, amire az volt irva, „Reiker”, es egy telefonszam.
Termeszetesen nem volt ra garancia, hogy Reiker a Voros Cowboy, vagy hogy egyaltalan egy elo szemely. Akar a marina csatornazasi alvallalkozoja is lehetett. Mindenesetre ez is joval tobb volt, mint amivel elindultam, es amugy is el kellett hagynom a hajot, meg mielott a vihar elall. Zsebre vagtam a cetlit, begomboltam a viharkabatomat, es kiovakodtam a hajobol, vissza az osvenyre.
Talan a MacGregorral toltott estem hatasa miatt ereztem magam olyan derusnek es kiegyensulyozottnak, de mikozben hazafele vezettem, azon kaptam magam, hogy egy fulbemaszo kis Philip Glass-dallamot dudolok a 1000 Airplanes on the Roof cimu albumrol. A boldog elet titka az, hogy az embernek legyenek sikerei, amelyekre buszke lehet, es legyenek celjai, amelyek hajtjak. Nekem pedig ebben a pillanatban megvolt mindketto. Milyen csodalatos dolog is Dexternek lenni.
A jo hangulatom csak addig a korforgalomig tartott, ahol az Old Cutler beleolvad a Lejeune-be, ekkor ugyanis a visszapillantora tett rutinpillantas lefagyasztotta szamrol a zenet.
Mogottem, orraval mar-mar a csomagtartomban egy sotetbordo Ford Taurus jott. Nagyon hasonlitott azokra az autokra, amelyeket a Miami-Dade Rendorkapitanysag nagy tetelben szerzett be civil ruhas kollegaim szamara.
Egyszeruen keptelen voltam meglatni e szituacio jo oldalat. Egy jaror kovethet akar kulonosebb ok nelkul is,
