— Reszeg? — kerdeztem. — En?
Bolintott.
— Igen.
— Kizart — valaszoltam hatarozottan, a legmeggyozobb sertett arckifejezesem kisereteben. — Talan egy kicsit spicces, de az egyaltalan nem ugyanaz.
— O — valaszolta, es akkor a novere is csatlakozott hozza. — Itt maradsz vacsorara?
— Hat, azt hiszem, ideje volna indulnom — feleltem, de Rita meglepoen hatarozott kezzel megszoritotta a vallam.
— Nem vezethetsz ilyen allapotban — jelentette ki.
— Milyen allapotban?
— Spiccesen — valaszolta Cody.
— Nem vagyok spicces — mondtam.
— Azt mondtad, az vagy — jelentette ki Cody. Nem is emlekszem, mikor jott ki a szajan utoljara egy negyszavas mondat, es most nagyon buszke lettem ra.
— Igy volt — tette hozza Astor. — Azt mondtad, nem vagy reszeg, csak egy kicsit spicces.
— Ezt mondtam volna?
Mindketten bolintottak.
— O. Hat akkor…
— Hat akkor — csatlakozott a beszelgeteshez Rita —, ugy nez ki, maradnod kell vacsorara.
Hat akkor. Maradtam. Legalabbis azt hiszem. Tudom, hogy valamikor az este folyaman odamentem a hutohoz egy vilagos serert, es meglepodve tapasztaltam, hogy az osszes eltunt. Es valamikor kesobb mar megint a kanapen ultem. A teve be volt kapcsolva, es en megprobaltam rajonni, hogy mirol beszelgetnek a szineszek, es hogy miert gondolja ugy a lathatatlan kozonseg, hogy ez minden idok leghumorosabb parbeszede.
Rita lehuppant mellem a kanapera.
— A gyerekek lefekudtek — mondta. — Hogy erzed magad?
— Csodalatosan — valaszoltam. — Csak arra nem tudok rajonni, mi ilyen vicces.
Rita a vallamra tette a kezet.
— Tenyleg megvisel, ugye? Hogy el kellett engedned azt a rosszfiut. Gyerekek… — Kozelebb huzodott hozzam, atkarolt, es a vallamra hajtotta a fejet. — Te olyan jo vagy, Dexter.
— Nem, nem vagyok az — valaszoltam elkepedve, hogy miert mond ilyen furcsa dolgokat.
Rita felult, es a bal szemembol a jobb szemembe nezett, majd vissza.
— De tenyleg az vagy, es ezt te is tudod. — Elmosolyodott, es visszafeszkelte a fejet a vallgodrombe. — Szerintem ez nagyon… kedves, hogy igy beugrottal. Hogy lassal. Mert rosszul erezted magad.
Elkezdtem volna megmagyarazni, hogy ez nem egeszen igy volt, de aztan radobbentem: tenyleg azert jottem ide, mert rosszul ereztem magam. Igaz, csak abbol a celbol, hogy Doakest halalra untassam es hazamenjen, azutan a rettenetes kudarcelmeny utan, hogy le kellett mondanom a Reikerrel valo randevumat. De vegul is nagyon jo otletnek bizonyult, nem? Jo oreg Rita. Kellemesen meleg volt, es jo illatu.
— Jo oreg Rita — mondtam. Olyan szorosan atoleltem, ahogy csak tudtam, es a feje bubjara tamasztottam az allam.
Igy uldogeltunk par percig, majd Rita talpra kuzdotte magat, es felhuzott a kezemnel fogva.
— Gyere — mondta. — Menjunk lefekudni.
Igy is tettunk, es amikor becsusszantam a takaro ala, o meg mellem kuszott, akkor olyan kedvesnek tunt, es olyan jo illata volt, es olyan puha es kenyelmes volt, hogy…
Hat. A sor tenyleg elkepeszto dolog, nem?
6. FEJEZET
Fejfajassal es borzaszto onutalattal ebredtem, tovabba fogalmam sem volt, hogy hol lehetek. Arcom rozsaszinu parnahuzaton nyugodott. Az en parnahuzatom — az, amit otthon latok ebredeskor, a sajat agyamban — nem volt rozsaszinu, es az illata is mas volt. A matrac is tul nagynak tunt a kinyithato agyamhoz kepest, es egyaltalan: abban is meglehetosen biztos voltam, hogy igazabol ez a fejfajas sem az enyem.
— Jo reggelt, hercegem — szolalt meg egy hang valahol a labaim felett. Odafordultam, es Ritat lattam az agy vegenel allni, boldog kis mosollyal nezve le ram.
— Ung — mondtam, leginkabb egy varangy brekegesere emlekezteto hangon, amitol meg inkabb megfajdult a fejem. De ez a fajdalom nyilvanvaloan a szorakoztato tipusu fajdalmak koze tartozhatott, mert Rita meg szelesebben kezdett mosolyogni.
— Tudtam — kozolte velem. — Hozok mindjart egy kis aszpirint. — Folem hajolt, es megdorzsolte a labamat. — Mmm — mondta, majd megfordult, es kiment a furdoszobaba.
Felultem. Ez strategiai hiba lehetett, mivel ettol csak meg inkabb luktetni kezdett a fejem. Lehunytam a szemem, vettem par mely levegot, es vartam az aszpirint.
Ehhez a normalis elethez meg hozza kellett szoknom.
De, meglepo modon, valojaban nem is. Kiderult, hogy ha nem iszom tobbet egy vagy ket sornel, akkor sikerul annyira ellazulnom, hogy beleolvadjak a kanape takarojaba. Ugyhogy hetente tobb este is — visszapillantomban a huseges Doakes ormesterrel — beugrottam Ritahoz munka utan, eljatszogattam Codyval es Astorral, es uldogeltem egy kicsit Ritaval, miutan a gyerekek lefekudtek. Tiz ora tajekan elindultam az ajto fele. Ugy tunt, Rita azt varja, hogy megcsokoljam, amikor elmegyek, ugyhogy altalaban ugy rendeztem a dolgokat, hogy a nyitott ajtoban allva csokoljuk meg egymast, ahol Doakes is lathatta. Minden technikai tudast felhasznaltam, amit a filmekben lattam, es Rita boldogan belement a jatekba.
En szeretek megszokott napirend szerint elni, es olyan jol begyakoroltam ezt az ujat, hogy mar-mar magam is hinni kezdtem benne. Annyira unalmas volt, hogy a valodi enemet teljesen elaltatta. Olyannyira, hogy meg a messze, Dexter Foldjenek legmelyebb, legsotetebb sarkanak Hatso Ulesen uldogelo Sotet Utas is halk horkolasba kezdett, amit egy kicsit ijesztonek talaltam, es amitol eletemben eloszor egeszen kicsiket egyedul kezdtem erezni magam. De folytattam a megkezdett utat, Ritanal tett latogatasaimat kis jateknak fogtam fel, hogy kideruljon, meddig mehetek el, tudvan, hogy Doakes megfigyeles alatt tart, es remelhetoleg kezd egy kicsit elbizonytalanodni. Viragot vittem ajandekba, cukorkat es pizzat. Egyre egzotikusabb modokon csokoltam meg Ritat, persze a nyitott bejarati ajtoban, hogy Doakes a legjobb szogbol lathassa a jelenetet. Tudom, hogy nevetseges az ilyesmi, de nem volt mas fegyverem.
Doakes faradhatatlanul a nyomomban maradt. Mindig varatlanul jelent meg, amitol meg fenyegetobbnek tunt. Soha nem tudhattam, mikor es hol bukkan fel, es ettol ugy ereztem, mintha folyamatosan velem lenne. Ha bementem egy elelmiszerboltba, Doakes ott vart a brokkolik mellett. Ha az Old Cutler uton bicikliztem, valahol utkozben mindig meglattam a sotetbordo Taurust egy fugefa alatt allni. Volt, hogy egy nap is eltelt Doakes nelkul, de mindvegig ugy ereztem, ott van valahol, szeliranyban korozve es varakozva, es nem mertem azt remelni, hogy feladta. Ha nem lattam, akkor vagy nagyon jol elbujt, vagy arra vart, hogy varatlan megjelenesevel megint jol ram ijeszthessen.
Rakenyszeritett, hogy napi huszonnegy oraban Delelottos Dexter maradjak, mint egy szinesz, akit rabul ejtett a filmje, es aki tudja, hogy az igazi vilag ott var ra, kozvetlenul a kepernyo masik oldalan, megis oly elerhetetlenul, mint a Hold. Es Reiker gondolata ugy vonzott engem, mint a Hold. A gondolat, hogy ott csortet at gondtalan eleten abban az abszurdvoros csizmajaban, majdnem elviselhetetlen volt a szamomra.
Persze tisztaban voltam azzal, hogy meg Doakes sem fogja tudni a vegtelensegig fenntartani ezt az allapotot. Vegul is meglehetosen jo penzt kapott Miami nepetol azert, hogy elvegezzen egy bizonyos munkat, es cserebe azt idorol idore el is kellett vegeznie. De Doakes tisztaban volt azzal a novekvo hullammal, ami belulrol ostromolt, tudta, hogy ha eleg hosszan gyakorol ram nyomast, az alarc lecsuszik, le kell csusznia, ahogy a Hatso Ulesrol jovo jeghideg suttogasok egyre surgetobbe valnak.
Igy alltunk hat, egy sajnalatosan csak metaforikus keselen tancoltunk. Elobb vagy utobb ujbol onmagam kell majd legyek. De addig is szornyen sokszor fogom latni Ritat. Bar regi rajongasom targyanak, a Sotet Utasnak a kisujja hegyevel sem erhetett fel, de szuksegem volt a titkos enem fenntartasara. Es amig le nem razom Doakest,
