Rita az en kopenyem, vorosharisnyam es a szerszamosovem — majdnem az egesz alruham.
Hat jo: uldogelek egy kanapen, kezemben egy sorrel a Survivort nezve, es arrol a jatekrol gondolkozva, ami soha nem fog a kepernyore kerulni. Ha hozzaadjuk Dextert a resztvevokhoz, es szo szerint leforditjuk a cimet…
Nem volt minden gyaszos, kilatastalan es remenytelen. Hetente tobb alkalommal jatszhattam peldaul ipiapacsot Codyval, Astorral es a kornyek tobbi vad teremtmenyevel, vagyis ott tartunk, ahonnan indultunk; Dexter Deklasszalodott, immar keptelen rendes eletet elni, helyette egy csomo locsogo kolyokkel es egy ures raviolisdobozzal tolti az idejet. Az esos esteken pedig az ebedloasztal kore gyulunk, amig Rita mosassal vagy mosogatassal foglalja el magat, esetleg egyeb eszkozokkel dolgozik csinos kis feszke otthonosabba tetelen.
Nincs tul sok olyan jatek, amelyet a serult lelkuletu fiatal korosztaly ket olyan kepviselojevel, mint Cody es Astor, hazon belul is lehetne jatszani; a legtobb tarsasjatekot unjak vagy nem ertik, a kartyajatekok nagy resze eseten pedig ugy tunt, olyan vidaman ostobanak kell lenni, amit meg en sem tudtam meggyozoen eljatszani. De vegul megallapodtunk az akasztofa nevu jateknal; ebbol tanulni is lehet, fejleszti a kreativitast, illetve enyhen gyilkos lelkulet is szuksegeltetik hozza, szoval mindenkinek tetszett, beleertve Ritat is.
Ha a Doakes-korszak elott megkerdezte volna tolem valaki, hogy az akasztofazas es a Miller Vilagos Ser rendszeres fogyasztasa eleg-e nekem a boldogsaghoz, be kellett volna ismerjem, hogy Dexter jo kozerzetenek osszetevoi a serrel ellentetben nem eppen vilagoskent jellemezhetoek. De ahogy teltek-multak a napok, es egyre jobban hozzam nott az alruham, fel kellett tegyem magamnak a kerdest: csak nem kezdem egy kicsit tulsagosan is elvezni Mr. Kulvarosi Csaladfo eletet?
Ezzel egyutt megnyugtato volt tapasztalni, ahogy Cody es Astor a ragadozoosztont artatlan oromme transzformaljak at, amelynek akasztofajatek a neve. Lelkesedesuktol, amivel kotelre juttattak a kis palcikaemberkeket, egy kicsit ugy ereztem magam, mintha megiscsak egyazon faj kepviseloi lennenk. Ahogy boldogan gyilkoltak le nevtelen akasztofaviragaikat, egy bizonyos lelki kozosseget ereztem veluk.
Astor gyorsan megtanulta, hogy kell megrajzolni az akasztofat es a betuknek kihagyott helyeket. Persze sokkal verbalisabb hozzaallassal kozelitette meg a kerdest.
— Het betu — mondta peldaul, majd beharapta az also ajkat, koncentralt, es kijavitotta magat:
— Varjatok. Hat.
Es amikor Cody es en rosszul tippeltunk, akkor lecsapott, es felkialtott:
— Egy KEZ! Hahh!
Cody altalaban kifejezestelenul nezett ra, majd a papirra, az odafirkalt emberkevel a hurokban. Amikor o volt soron, es mi tippeltunk rosszul, lagy hangon annyit mondott, „egy lab”, majd olyan arckifejezessel nezett fel rank, amit akar gyozedelmesnek is lehetett volna nevezni egy erzelmek kifejezesere kepes ember eseteben. Es amikor az akasztofa alatti vizszintes vonalakat vegre megtoltottek a megoldas betui, mindketten elegedetten neztek a felkotott alakot, es Cody egyszer vagy ketszer azt is mondta, hogy „halott”, mielott Astor elkezdte fel-le ugralva kovetelni, hogy „megint, Dexter! Most en jovok!”.
Az egesz nagyon idillikus volt. Tokeletes kis csaladunk negy fobol allt, Ritabol, a gyerekekbol es a Szornyetegbol. De barmennyi kis palcikaemberket vegeztunk is ki, nem halt el bennem az aggodas amiatt, hogy az eletem sebesen bugyborekol lefele a lefolyoban, es nemsokara osz haju oregember lesz belolem, aki tul gyenge ahhoz, hogy felemelje a kest, es egy osoreg Doakes ormesterrel, illetve az elvesztegetett lehetosegek arnyaival a nyomomban fogok vegigbotorkalni rettenetesen egyhangu napjaimon.
Amig nem jut eszembe valami menekulesi lehetoseg, addig nekem is eppen annyira a nyakamon volt a hurok, mint Cody es Astor palcikaemberkeinek. Ezt nagyon lehangolonak talaltam, es restelkedve vallom be, hogy mar-mar fel is adtam a remenyt, amit pedig soha nem tettem volna, ha eszben tartok egy fontos dolgot.
Megpedig azt, hogy ez Miami.
7. FEJEZET
Hat persze hogy nem lesz mindig igy. Tudhattam volna, hogy egy ilyen termeszetellenes
Nem volt szo tobbrol, mint egy kis szerencserol, tenyleg — nem eppen az a zongora zuhant le, amelyben remenykedtem, de a veletlenek igazan szerencses osszejatszasa kovetkezett be. Hugommal, Deborahval ebedeltem eppen. Elnezest, ugy kellett volna mondanom, Deborah ormesterrel. Akarcsak apja, Harry, Debs is zsaru. A kozelmult pozitiv esemenyeinek eredmenyekeppen eloleptettek, levetettek vele a prostitualt jelmezt, amelyet a munkakorebol kifolyolag volt kenytelen hordani, eltuntettek vegre az utcasarokrol, es megkapta a sajat ormesteri vall-lapkeszletet.
Ez boldogga kellett volna tegye ot. Vegul is azt kapta, amirol ugy gondolta, hogy ezt szeretne; veget ertek alkurvakent toltott napjai. Minden fiatal es tobbe-kevesbe csinos, az Erkolcsrendeszetnel dolgozo rendorno szamithatott arra, hogy elobb-utobb a prostitucio felderitesenel talalja magat, Deborah pedig nagyon csinos. Viszont szegeny testverem buja alakja es apolt megjelenese csak szegyent hozott szamara. Semmit nem volt hajlando felvenni, ami a legcsekelyebb mertekben is kiemelte volna fizikai vonzerejet, es amikor az utcan kellett acsorognia forronadragban es pant nelkuli topban, a kinok kinjat elte at. Komolyan fenyegette a veszely, hogy a homlokaba vegleg bevesodnek a rancok.
Mivel en egy embertelen szornyeteg vagyok, altalaban jellemzo ram a logikus gondolkodasmod, igy azt hittem, hogy az uj munkakor veget vet Allandoan Morcos Miasszonyunk martiromsaganak. De o, jaj, meg az sem csalt mosolyt az arcara, hogy athelyeztek a gyilkossagiakhoz. Valamikor idokozben ugy dontott, hogy a rendeszet egy komoly munkatarsanak olyan arcot kell vagnia, mintha egy nagy, rosszindulatu hal lenne, es nagyon kemenyen is dolgozott azon, hogy ennek az elvarasnak megfeleljen.
Az uj ceges autojaval mentunk ebedelni; a kocsi szinten azok koze az uj munkakorrel jaro kivaltsagok koze tartozott, amelyeknek kis fenysugarat kellett volna lopniuk az eletebe. De nem ugy nezett ki, mintha ez tortent volna. Azon gondolkoztam, aggodnom kellene-e erte. Figyeltem a hugom, mikozben leultem a Cafe Relampago, a kedvenc kubai ettermunk egyik bokszaba. Lejelentette a helyzetet es az allapotat, majd morcos arckifejezessel leult velem szemben.
— Hat szoval, Ponty Ormester — szolaltam meg, mikozben felvettuk az etlapot.
— Szerinted ez vicces, Dexter?
— Igen — valaszoltam. — Nagyon vicces. Es egy kicsit szomoru is. Mint az elet. Kulonosen a te eleted, Deborah.
— Baszd meg, Charlie — mondta. — Nincs az en eletemmel semmi baj. — Es hogy ezt bebizonyitsa, rendelt egy medianoche szendvicset, a legjobbat Miamiban, es egy batido de mamet, vagyis egy tejturmixot, ami egy olyan gyumolcsbol keszult, amelynek leginkabb a barack es a gorogdinnye keverekere hasonlit az ize.
Az en eletem minden izeben eppen olyan remek volt, mint az ove, ugyhogy ugyanazt rendeltem. Mivel torzsvendegek voltunk, es eletunk nagy reszeben ide jartunk, a korosodo, borotvalatlan pincer olyan arckifejezessel kapta ki kezunkbol az etlapot, amiert Deborah akar peldakepenek is tekinthette volna, es ugy trappolt el a konyha fele, mint a Godzilla utban Tokio fele.
— Mindenki olyan vidam es derus — jegyeztem meg.
— Ez nem a Mr. Rogers es szomszedai show, Dex. Ez Miami. Itt csak a rosszfiuk boldogok. — Kifejezestelenul nezett ram, tokeletes zsarupillantassal. — Hogyhogy te nem nevetsz es dalolsz?
— Gonosz vagy, Deb. Nagyon gonosz. Mar honapok ota jol viselem magam.
Deb ivott egy korty vizet.
— Aha. Es kezdesz beleorulni.
— Sokkal rosszabb — valaszoltam megrazkodva. — Azt hiszem, kezdek normalissa valni.
— Majdnem el is hittem.
— Szomoru, de igy van. Peneszvirag lett belolem. — Hezitaltam, majd kinyogtem. Vegul is kivel oszthatna meg egy fiu a problemait, ha nem a csaladjaval? — Doakes ormesterrol van szo — kozoltem a hugommal.
Bolintott.
— Nagyon rad kattant — mondta. — Jobban teszed, ha tavol tartod magad tole.
