sebesz is megirigyelhette volna, bar valoszinuleg nagyon keves sebesz tudta volna megindokolni ezt a fajta beavatkozast az Orvosi Kamara etikai bizottsaga elott.
Soha nem jutott volna eszembe peldaul igy vagni le az ajkakat es a szemhejakat, es bar buszke vagyok a munkam minosegere, erre nem lettem volna kepes anelkul, hogy meg ne sertettem volna a szemgolyokat, amelyek jelen esetben vadul forogtak elore-hatra, lecsukodasra vagy pislogasra keptelenul, vissza-visszaterve a tukorhoz. Csak egy megerzes volt, de ugy veltem, a szemhejak kerultek sorra utoljara, joval az orr es a fulek o-de-tiszta eltavolitasat kovetoen. Azt viszont nem tudtam eldonteni, hogy en ezeket a karok, labak, genitaliak es a tobbi elott vagy utan vagtam volna le. Nem konnyu felallitani a sorrendet ilyen esetekben, de ahogy a dolgok alltak, ugy tunt, nagyon tisztesseges munkarol van szo, mi tobb, mestermunkarol, ami nagy gyakorlatra vallott. A szepen vegzett darabolasok eseteben gyakran hasznaljuk a „sebeszi” jelzot. De ez szo szerint sebeszi munka volt. Egyaltalan nem verzett semmi, meg a szaj sem, amelyrol eltavolitottak az ajkakat es belole a nyelvet. Sot, a fogakat is; egyszeruen lehetetlen volt nem csodalni ezt az alapossagot. Minden sebet profi modon lezartak; feher kotest ragasztottak a vallakra, ahonnan akarok logtak egykor, a tobbi seb pedig olyan szepen begyogyult, ahogy azt csak a legjobb korhazakban remelheti az ember.
Minden le volt vagva a testrol, egyszeruen minden. Semmi nem maradt belole, csak egy csupasz, kifejezestelen arc egy letisztult torzon. Elkepzelni sem tudtam, hogy lehetett ezt megtenni anelkul, hogy ne halt volna bele az illeto, arrol pedig meg kevesebb fogalmam volt, hogy miert tenne ilyet barki is. Ez olyan merteku kegyetlensegrol tanuskodott, amitol elkezdtem ketelkedni abban, hogy tenyleg olyan jo otlet-e ez az egesz vilagegyetem. Elnezest, ha emiatt Darabolos Dexter hipokritanak tunik, de en pontosan tudom, milyen vagyok, es az egyaltalan nem ilyen. En azt teszem, amit a Sotet Utas szuksegesnek tart, olyan emberekkel, akik valoban megerdemlik, es mindig halallal vegzodik a dolog — es biztosra veszem, hogy az asztalon fekvo test egyetertene velem abban, hogy ez nem is olyan rossz.
De ez — ilyen turelmesen es gondosan vegigcsinalni az egeszet, majd otthagyni elve egy tukor elott… Ereztem, ahogy a lelkem legmelyen novekedni kezd bennem a fekete kivancsisag, mintha most elso izben a Sotet Utas egy kicsit jelentektelennek erezte volna magat.
Az a dolog az asztalon lathatoan nem vette eszre, hogy ott vagyok. Siman folytatta a kutyaszeru vonitast, ugyanazon a hangon ujra es ujra, megallas nelkul.
Hallottam, hogy Deb megtorpan mogottem.
— O, Jezusom — mondta. — O, te josagos eg… Mi ez?
— Fogalmam sincs — valaszoltam. — De legalabb nem kutya.
8. FEJEZET
Egy nagyon halk legaramlatot ereztem, ugyhogy beneztem Deborah moge, es meglattam, hogy Doakes ormester is megerkezett. Korbenezett a szobaban, majd az asztalon allapodott meg a tekintete. Bevallom, kivancsi voltam, hogyan reagal egy ilyen extrem dologra, es nem kellett csalodnom. Amikor Doakes meglatta a konyha legfobb kiallitasi targyat, nem tudta levenni rola a tekintetet, es szobormozdulatlansaguva dermedt. Egy hosszu pillanat utan elindult fele, lassan siklott elore, mintha zsinoron huztak volna. Anelkul suhant el mellettunk, hogy eszrevette volna a jelenletunket, es csak az asztalnal allt meg.
Par masodpercen keresztul csak bamulta az asztalon fekvo dolgot. Ezt kovetoen, meg mindig anelkul, hogy egyaltalan pislogott volna, benyult a dzsekijebe, es elovette a pisztolyat. Lassan, kifejezestelen arccal az asztalon vonito illeto pislogasra keptelen szemei koze celzott. Kibiztositotta a fegyveret.
— Doakes — szolalt meg Deborah rekedten, majd megkoszorulte a torkat, es megismetelte. — Doakes!
Doakes nem valaszolt es a tekintete sem mozdult, de nem huzta meg a ravaszt sem, ami nagy kar volt. Vegul is mit tehetnenk az illetovel? Nem fogja tudni megmondani nekunk, ki tette ezt vele. Es volt egy olyan erzesem is, hogy a tarsadalomnak sem lesz mar tobbe hasznos tagja. Miert ne hagyjuk, hogy Doakes veget vessen a szenvedeseinek? Utana pedig Deb es en bar vonakodva, de kenytelenek lennenk jelenteni, mit tett Doakes, akit ezt kovetoen kirugnanak es meg be is bortonoznenek, amivel egy csapasra megszunnenek a problemaim. Nagyon jo megoldasnak tunt az egesz, de Deborah persze soha nem egyezett volna bele. Idonkent olyan kicsinyeskedo es szabalykoveto tud lenni.
— Rakja el a fegyveret, Doakes — mondta, es bar a ferfi tobbi resze teljesen mozdulatlan maradt, a feje Deborah fele fordult.
— Nem tehetunk mast — valaszolta. — Higgyen nekem.
Deborah megrazta a fejet.
— Tudja, hogy nem szabad — mondta. Egy pillanatig egymasra meredtek, majd Doakes ram vetette a tekintetet. Rettenetesen nehez volt visszaneznem ra ugy, hogy ne torjon ki belolem valami olyasmi, hogy „Oh, a pokolba is — rajta, tegye meg!”, de valahogy sikerult, es Doakes felfele forditotta pisztolyanak a csovet. Visszanezett a dologra, megrazta a fejet es elrakta a fegyvert.
— Bassza meg — mondta. — Hagynia kellett volna. — Ezzel megfordult, es gyors leptekkel kisetalt a szobabol.
A kovetkezo par percben a szoba zsufolasig megtelt emberekkel, akik elkeseredetten probaltak nem odanezni munka kozben. Camilla Figg, egy zomok, rovid haju labortechnikus, akinek az erzelmi megnyilvanulasai eddig mindig az elpirulasra es a bamulasra korlatozodtak, halkan sirt, mikozben az ujjlenyomatokat porozta. Angel Batista, vagyis Angel-nem-rokon, ahogy mi hivtuk, mivelhogy mindig igy mutatkozott be, elsapadt, es megfeszult az allkapcsa, de bent maradt a szobaban. Vince Masuoka nevu munkatarsunk, aki altalaban ugy viselkedett, mintha csak megjatszana, hogy ember, annyira elkezdett reszketni, hogy ki kellett mennie leulni a verandan.
Azon kezdtem toprengeni, hogy ugy kellene-e tennem, mintha en is megrendultem volna, csak hogy elkeruljem a feltunest. Talan ki kellene mennem, es leulnom Vince melle. Mirol illik beszelgetni ilyenkor? A baseballrol? Az idojarasrol? Az biztos, hogy nem arrol, ami miatt kimenekultunk — es megis, tudatosult, bennem a meglepo teny, hogy en nagyon is szivesen beszelgetnek rola. Az igazat megvallva, az a dolog hatarozottan felkeltette egy Bizonyos Belso Barat erdeklodeset. Mindig nagyon kemenyen dolgoztam azon, hogy elkeruljek mindenfele feltunest, itt pedig valaki ennek pont az ellenkezojet tette. Ez a szornyeteg nyilvanvaloan fitogtatni kivanta a tudasat valamilyen okbol kifolyolag, es lehet, hogy csak a termeszetes versenyszellem miatt, de ezt egy kicsit idegesitonek talaltam, bar ugyanakkor a vagyat is felkeltette bennem, hogy tobbet megtudjak rola. Barki is tette ezt, az teljesen mas volt, mint akikkel mostanaig talalkoztam. Vegyem fel ezt a nevtelen ragadozot a listamra? Vagy tegyek ugy, mintha szedulnek a remulettol, es uljek le kint a verandan?
Mialatt ezt a nehez dontest latolgattam, Doakes ormester megint elsuhant mellettem, ezuttal meg arra is szakitva egy pillanatot, hogy rosszindulatuan ram meredjen, es errol eszembe jutott, hogy mostansag az o jovoltabol eselyem sincs vegigmenni a listamon. Ez enyhen zavaro volt, de mindenesetre megkonnyitette a dontesemet. Nekialltam, hogy illoen zaklatott arckifejezest oltsek magamra, de csak a szemoldokom megemeleseig jutottam. Ket mentoorvos rohant be osszpontositott, fontoskodo modorban, es torpant meg, amikor eszrevettek az aldozatot. Az egyik rogton kiszaladt a szobabol. A masik, egy fiatal fekete no felem fordult, es megkerdezte:
— Es nekunk mi a faszt kellene csinalnunk? — Majd o is elkezdett sirni.
El kell ismerni, igaza volt. Doakes ormester megoldasa egyre praktikusabbnak es elegansabbnak kezdett tunni. Nyilvanvaloan nem igazan volt ertelme felpakolni azt a dolgot egy hordagyra, es keresztulszaguldani vele Miami forgalman at egy korhazba. Ahogy az ifju holgy is oly elegansan megfogalmazta, ok mi a faszt tudnanak csinalni? De valakinek nyilvanvaloan tennie kellett valamit. Ha egyszeruen ott hagyjuk, es tovabbra is csak acsorgunk korulotte, elobb vagy utobb valaki panaszt fog tenni a sok kertben oklendezo rendor miatt, es ez egyaltalan nem tenne jot a hatosag imazsanak.
Vegul Deborah kezdte el megszervezni a dolgokat. Meggyozte a mentoorvosokat, hogy erzestelenitsek es szallitsak el az aldozatot, aminek kovetkezteben a meglepoen finnyas laboransok vegre visszajohettek es folytathattak a munkat. A kis haz csendje, ahogy a gyogyszerek hatni kezdtek a dologra, mar-mar extatikus volt. A mentoorvosok letakartak a dolgot, es felraktak a hordagyra anelkul, hogy leejtettek volna, majd elguritottak a naplementebe.
Es pont idoben tettek ezt; ahogy a mentoauto elindult a jarda mellol, elkezdtek megerkezni a televizios furgonok. Bizonyos szempontbol ez karvolt; nagyon szivesen megneztem volna egy-ket riporter reakciojat, kulonos tekintettel Rick Sangre-re. O volt a korzetben a „minel veresebb, annal fontosabb” tudositoi stilus elenjaro
