— Nekem is ez a leghobb vagyam — feleltem. — O viszont egyaltalan nem tartja magat tavol TOLEM.
A hugom zsarupillantasa megkemenyedett.
— Es mit akarsz tenni?
Kinyitottam a szamat, hogy letagadjam mindazt, ami eszembe jutott, de halhatatlan lelkem legnagyobb udvere, meg mielott hazudozni kezdhettem volna neki, kozbeszolt Deb adovevoje. Deb oldalra billentette a fejet, felkapta az adovevot, es kozolte, hogy mar uton is van.
— Gyere — vetette oda nekem utban az ajto fele. Engedelmesen kovettem, es csak annyi idore alltam meg, hogy az asztalra dobjak nemi penzt.
Mire kimentem a Relampago ajtajan, Deborah mar tolatott az autoval. Odasiettem, es az ajtora vetettem magam. Meg mielott mindket labamat behuzhattam volna, Deborah mar elindult elore, kifele a parkolobol.
— De most tenyleg, Deb — szolaltam meg —, majdnem elveszitettem a fel cipomet. Mi ilyen fontos?
Deborah osszerancolta a homlokat, mikozben a forgalom surujeben bevagott egy olyan kis lyukba, amellyel csak a tosgyokeres miami soforok probalkoztak volna meg.
— Nem tudom — valaszolta, es bekapcsolta a szirenat.
Meglepetten pislogtam egyet, es felemeltem a hangom, hogy tuluvoltsem a zajt.
— Nem mondta el neked a diszpecser?
— Hallottad mar a diszpecsert dadogni, Dexter?
— Nem, meg soha. Miert, most dadogott?
Deb megelozott egy iskolabuszt, es felduborgott a 836-osra.
— Igen — mondta. Elrantotta a kormanyt, hogy kikeruljon egy fiatalemberekkel zsufolt BMW-t, amelynek az utasai mutogatni kezdtek neki. — Azt hiszem, gyilkossagrol van szo.
— Azt hiszed — visszhangoztam.
— Igen — valaszolta, majd a vezetesre koncentralt, en meg hagytam. A nagy sebessegrol mindig eszembe jut a sajat halandosagom, kulonosen miami utjain. Ami pedig a Dadogo Diszpecser Esetet illeti… hat, Miss Marple ormester es en eppen eleg hamar megtudjuk, mirol van szo, kulonosen, ha tovabbra is ezzel a tempoval haladunk, egy kis izgalom pedig sose art.
Par nagyon rovid perccel kesobb Debnek sikerult eletveszelyes balesetek okozasa nelkul eljuttatnia minket az Orange Bowl melle, ahol lehajtottunk az utcaszinten futo utakra, es tettunk meg par kanyart, mielott lealltunk volna az eszaknyugati Negyedik utca jardaszegelye mellett. Az utca ket oldalan zsufoltan sorakoztak a kicsi, egyforma hazak, mindegyiket sajat fal vagy drotkerites vette korul. A legtobb elenk szinu volt, kovel kirakott elokerttel.
Ket villogozo jarorkocsi mar ott allt a haz elott. Ket egyenruhas rendor keritette eppen be sarga helyszineloszalaggal a tetthelyet, es ahogy kiszalltunk, egy harmadik rendort is meglattam az egyik auto anyosulesen, aki a kezeben tartotta a fejet. A haz verandajan egy negyedik rendor allt egyidos holgy mellett. Ket kis lepcsofok vezetett fel a verandara, a holgy a felson ult. Ugy tunt, felvaltva zokog es hany. Valahol a kozelben egy kutya vonitott fel ujra es ujra ugyanugy.
Deborah odamasirozott a legkozelebbi egyenruhashoz. Szogletes, kozepkoru pasas volt, sotet hajjal, es olyan arckifejezessel, mintha azt kivanta volna, barcsak o is az autoban ulhetne, arcat a kezebe temetve.
— Mink van? — kerdezte Deborah, feltartva a jelvenyet.
A zsaru anelkul, hogy rank nezett volna, megrazta a fejet, es kibukott belole:
— En nem megyek be oda meg egyszer, akkor sem, ha a nyugdijamba kerul. — Ezzel sarkon fordult, majdnem belegyalogolt a jarorautoba, es ugy gorgette le a sarga szalagot, mintha az megvedhetne ot attol, ami a hazban van.
Deborah a pasas utan bamult, majd ram nezett. Oszinten szolva, semmi hasznos vagy szellemes nem jutott az eszembe, ugyhogy egy pillanatig csak alltunk ott egymasra meredve. A szel megzorgette a helyszineloszalagot, az eb pedig folytatta a vonitast azon a jodlizasszeru hangon, amely egyaltalan nem segitett nekem megkedvelni a kutyafeleket. Deborah megrazta a fejet.
— Valakinek el kellene hallgattatnia azt a kibaszott kutyat — mondta, majd atbujt a sarga szalag alatt, es elindult a haz fele. Kovettem. Par lepes mulva feltunt, hogy a kutya hangja egyre erosebbe valik; a hazban lehetett, valoszinuleg az aldozate volt. Az allatok altalaban meglehetosen rosszul viselik gazdajuk halalat.
Megalltunk a lepcso mellett, Deborah felnezett a rendorre, es elolvasta, mi all a kituzojen. — Coronel. A holgy egy tanu?
A zsaru nem nezett rank.
— Ja — valaszolta. — Mrs. Medina. O telefonalta rendorsegre.
Az idos holgy elorehajolt es oklendezni kezdett.
Deborah osszerancolta a homlokat.
— Es mi van a kutyaval? — kerdezte meg a zsarut.
Coronel egy olyan ugato hangot adott ki magabol, ami feluton volt a nevetes es a fuldoklas kozott, de nem valaszolt es nem nezett rank.
Azt hiszem, Deborahnal ekkor telt be a pohar, es — oszinten szolva — ezert nem is lehetett ot hibaztatni.
— Mi a fasz folyik itt? — kovetelt magyarazatot.
Coronel felenk forditotta a fejet, hogy rank nezzen. Teljesen kifejezestelen volt az arca.
— Nezzek meg sajat maguk — mondta, majd megint elfordult. Deborah mondani akart valamit, de aztan meggondolta magat. Ehelyett ram nezett, es megvonta a vallat.
— Akar meg is nezhetjuk — javasoltam neki, es remenykedtem, hogy a turelmetlenseg nem hallatszik ki a hangombol. Igazsag szerint alig vartam, hogy lassam, mi valt ki ilyen reakciot a miami zsarukbol. Doakes ormester azt megakadalyozhatja, hogy sajat kezuleg csinaljak barmit is, de azt nem, hogy mas munkajat csodalhassam. Vegul is ez munkakori kotelessegem volt, es hat nem az a dolgunk, hogy elvezettel vegezzuk a munkankat?
Deborah viszont ra nem jellemzo kelletlenseggel reagalt. Visszapillantott a jarorkocsira, amelyben a rendor meg mindig mozdulatlanul kuporgott, fejevel a kezeben. Majd megint ranezett Coronelre, illetve az idosholgyre, vegul a kis haz ajtajara. Vett egy mely levegot, nagyot sohajtott, majd azt mondta:
— Rendben. Nezzuk meg.
De meg mindig nem mozdult, ugyhogy elsuhantam mellette, es benyomtam az ajtot.
A kis haz elulso szobaja sotet volt, a fuggonyei es a sotetitoi mind be voltak huzva. Volt benne egy fotel, amely ugy nezett ki, mintha valami ocskastol szereztek volna. A huzata olyan mocskos volt, hogy lehetetlennek tunt megmondani, milyen szinunek kellene lennie. A fotel egy osszecsukhato kartyaasztalra helyezett teve elott allt. Mas nem volt a szobaban. A bejarati ajtoval szemben volt egy atjaro, amelyen egy kis feny szokottbe, es ugy tunt, a kutya is ott vonit valahol, ugyhogy elindultam arra, a haz hatso traktusa fele.
Az allatok nem szeretnek engem, ami azt bizonyitja, hogy okosabbak, mint gondolnank. Ugy tunik, megerzik, mi vagyok en, es nem helyeslik a dolgot, mi tobb, gyakran meglehetosen felreerthetetlenul nyilvanitjak kihelytelenitesuket. Ugyhogy nemileg vonakodtam megkozeliteni ezt a mar eleve ilyen nyilvanvaloan felzaklatott kutyat. De atmentem az ajton, lassan, remenykedve odakialtva, hogy „jo kutya”. Valojaban egyaltalan nem tunt jo kutyanak az allat; leginkabb agykarosult, veszettseggel fertozott pitbullnak tunt. De en mindig megprobalom a dolgok jo oldalat latni, megha az ember legjobb baratjarol is van szo. Kedves, allatszereto kifejezessel az arcomon leptem be a lengoajton, amely a lathatoan konyhakent hasznalt helyisegbe vezetett.
Ahogy megerintettem az ajtot, hallottam, hogy a Sotet Utas halkan, nyugtalanul felneszel, es megalltam.
A helyiseg falainak felso resze kopott, olajsarga szinu volt, az also felet pedig oreg, kek hajszalcsikos feher csempe boritotta. Egy kis hutoszekreny volt az egyik sarokban es egy fozolap a pulton. Egy palmabogar szaladt eppen keresztul a szoban forgo pulton, majd bevetette magat a huto moge. A helyiseg egyetlen ablaka ele furnerlemezt szegeltek, a plafonrol pedig egy arva, halvany fenyu villanykorte logott le.
A villanykorte alatt egy nagy, nehez, oreg asztal allt, az a fajta, aminek szogletes labai es porcelan lapja van. Egy nagy tukor fuggott a falon, olyan szogben, hogy latsszon benne, mi van az asztalon. Es a tukorben az latszott, hogy az asztal kozepen egy… ize…
Hat szoval. Feltetelezem, eleteben valamifele emberi leny volt, nagyon valoszinu, hogy ferfi es latin- amerikai. Ezt nem volt konnyu megmondania jelenlegi allapotaban, ami, beismerem, meg engem is meghokkentett. De meghokkenesem ellenere elismeressel kellett adoznom a gondos, tiszta munkanak. Meg egy
