de aki egy civil rendorautoban ul, annak biztos van valami celja ezzel, meghozza, ugy tunik, az, hogy a tudtomra adja, hogy kovetnek. Ha igy volt, akkor hat nem is csinalhatta volna jobban. A szelvedo csillogasa miatt nem lattam, ki vezeti a masik autot, de hirtelen nagyon fontosnak tunt megtudni, hogy pontosan miota kovethet az a kocsi, ki vezeti, es mennyit latott a sofor.
Bekanyarodtam egy kis mellekutcaba, a jarda melle huzodtam es megalltam, a Taurus pedig leparkolt mogem. Egy kis ideig semmi sem tortent, mindketten csak ultunk a kocsiban, es vartunk. Le fognak tartoztatni? Ha a kikotobol kovetett valaki, az nagyon rosszat jelent Dalias Dexter szamara. Elobb vagy utobb feltunik valakinek, hogy MacGregor eltunt, es meg a legfeluletesebb rutinnyomozas soran is elokerul a hajoja. Valaki el fog menni megnezni, hogy ott van-e, es ekkor a tenynek, hogy Dexter fenyes delutan odament, hirtelen nagy lesz a jelentosege.
Az ilyesfajta kis dolgokbol all ossze a rendori munka sikere. A nyomozok keresik ezeket az apro veletleneket, es amikor megtalaljak oket, nagyon komolyan raszallhatnak arra, aki pusztan veletlen egybeeses miatt tul sok erdekes helyen jart. Meg akkor is, ha az illetonek rendorigazolvanya van, es elkepesztoen elbuvolo mumosolya.
Ugy tunt, tenyleg nem tehetek mast, mint hogy kidumaljam magam a helyzetbol: meg kellett tudnom, ki kovet es miert, majd meggyoznom az illetot, hogy csak az idejet pazarolja. Magamra oltottem a leghitelesebb Hivatalos Udvozlet arckifejezesemet, kiszalltam a kocsimbol, es hatarozottan a Taurushoz leptem. Az ablak lecsuszott, mogule pedig Doakes ormester haragos arca nezett ram, mint valami sotet fabol faragott gonosz istenszobra.
— Mostanaban miert hagyja el napkozben a munkahelyet ilyen gyakran? — kerdezte. A hangja leginkabb kifejezestelen volt, megis sikerult azt a benyomast keltenie, hogy barmit is valaszolok, az hazugsag, es nagyon szivesen megutne erte.
— Je, Doakes ormester! — valaszoltam vidaman. — Micsoda veletlen. Mit keres errefele?
— Van valami dolga, ami fontosabb a munkajanal? — kerdezte. Nem ugy tunt, mintha barmilyen mertekben is megeroltetne magat, hogy fenntartsa a parbeszednek akar a latszatat is, ugyhogy vallat vontam. Olyan beszelgetopartnerekkel, akiknek nincs erzekuk a tarsalgashoz, es lathatolag nem is kivannak javitani ezen kepessegukon, az a legcelszerubb, ha az ember hagyja magat sodortatni az arral.
— Nekem, ooo… volt egy kis szemelyes elinteznivalom — valaszoltam. Ez igy nagyon gyenge volt, egyetertek, de Doakesnak megvan az a kellemetlen szokasa, hogy a legkinosabb kerdeseket teszi fel, meghozza olyan latvanyos rosszindulattal, hogy annak is orulok, hogy nem kezdtem el dadogni, nemhogy meg valami szellemeset is ki tudtam volna talalni.
Par vegtelen masodpercig csak bamult, ugy ahogy egy ehezo pitbull bamulja a nyers hust.
— Szemelyes elinteznivalo — mondta vegul anelkul, hogy pislogott volna, igy, az o szajabol meg ostobabban hangzott.
— Pontosan — valaszoltam.
— A fogasza a Gablesen van — jelentette ki.
— Hat…
— Az orvosa is arrafele, az Alamedan. Ugyvedje nincs, a huga meg dolgozik — mondta. — Mi az a szemelyes elinteznivalo, amit kihagytam?
— Ami azt illeti, ooo, en, en… — valaszoltam, es nagy meglepetessel vettem eszre, hogy elcsuklik a hangom, es semmi mast nem tudtam kinyogni, Doakes pedig ugy bamult ram, mintha azert konyorogne, hogy fussak mar, hogy gyakorolhassa a mozgo celpontra torteno celzast.
— Erdekes — mondta vegul. — Nekem is szemelyes elinteznivalom volt errefele.
— Tenyleg? — valaszoltam, megkonnyebbulten erezve, hogy a szam megint kepesse valt az emberi beszedre. — Es mi lenne az, ormester?
Ez volt az elso alkalom, hogy mosolyogni lattam, es meg kell mondjam, sokkal jobban esett volna, ha egyszeruen csak kiugrik az autobol es megharap.
— MAGAT figyelem — valaszolta. Egy pillanatig meg hagyta, hadd gyonyorkodjek fogsora ragyogasaban, majd felcsuszott az ablaka, o pedig eltunt a sotetitett uveg mogott, mint az Alice Csodaorszagban Fakutyaja.
5. FEJEZET
Ha lett volna eleg idom, biztos vagyok benne, hogy egy egesz sor dolog eszembe jutott volna, ami kellemetlenebb, mint ha Doakes ormester koveti az embert. De ahogy ott acsorogtam a divatos viharoltozekemben, arra gondolva, hogy Reiker es a voros csizmaja egyre tavolabb kerul tolem, ez onmagaban is tul kellemetlennek tunt szamomra ahhoz, hogy ne erezzek kesztetest meg kellemetlenebb dolgok elkepzelesere. Egyszeruen csak visszaultem a kocsimba, beinditottam a motort, es hazavezettem. Rendes korulmenyek kozott megnyugtatott volna a tobbi sofor gyilkos hozzaallasa, amitol mindig otthon ereztem magam, de valamilyen oknal fogva a szorosan a nyakamban lihego sotetbordo Taurus ezuttal megfosztott ezen oromomtol.
Eleg jol ismertem Doakes ormestert ahhoz, hogy tudjam, nem csupan atmeneti szeszelyrol van szo az o eseteben. Ha megfigyeles alatt tart, addig nem is fogja abbahagyni, amig rajta nem kap valami rosszasagon. Vagy addig, amig valami nem akadalyozza meg abban, hogy tovabb figyeljen. Termeszetesen rogton eszembe jutott par csabito lehetoseg, amitol elveszithetne az erdeklodeset irantam. Ugyanakkor ezek mind vegleges megoldasok voltak, es bar nem rendelkezem a szo hagyomanyos ertelmeben vett lelkiismerettel, van egy szabalyrendszerem, amely nagyon hasonloan mukodik a lelkiismerethez.
Tisztaban voltam vele, hogy Doakes ormester elobb vagy utobb lepni fog valamit, amivel el akarja majd venni a kedvem a hobbimtol, ezert komolyan elgondolkoztam azon, mit tegyek, amikor ez bekovetkezik. Vegul arra a kovetkeztetesre jutottam, hogy varok, es majd meglatom.
— Tessek? — kerdezhetnek erre tolem teljesen megalapozottan. — Tenyleg ki kell zarnunk a nyilvanvalo megoldast? — Vegul is, lehet, hogy Doakes eros es halalos, de a Sotet Utas sokkal inkabb az, es senki nem allhat az utjaba, amikor atveszi az uralmat. Talan csak most az egyszer…
Szia, Harry. Miert is nem? Es ahogy feltettem a kerdest, eszembe jutott, amikor megvalaszolta.
A tizenhatodik szuletesnapomon tortent. Soha nem tartottam nagy bulit, mivel akkor meg nem sajatitottam el a lenyugozoen elbuvolo es szimpatikus modor csinjat-binjat, es amikor eppen nem en kerultem a nyaladzo kortarsaimat, akkor ok kerultek engem. Olyan voltam kamasznak, mint egy juhaszkutya, aki kulonosen piszkos es ostoba birkak kozott el. Azota rengeteget tanultam. Tizenhat evesen peldaul nem is jartam messze az igazsagtol — az emberek tenyleg remenytelenek! —, de most mar nem hagyom, hogy ilyesmi zavarba hozzon.
Ugyhogy a tizenhatodik szuletesnapom meglehetosen visszafogott esemeny volt. Doris, a neveloanyam nem sokkal korabban halt meg rakban. De a mostohahugom, Deborah sutott nekem tortat, Harrytol pedig kaptam egy uj horgaszbotot. Elfujtam a gyertyakat, megettuk a tortat, majd Harry kivitt szereny, Coconut Grove-i hajlekunk hatso kertjebe. Leult a vorosfabol keszult kerti asztalhoz, amelyet sajat kezuleg acsolt a teglabol keszult, kerti tuzrakohely melle, es intett, hogy en is foglaljak helyet.
— Szoval, Dex — mondta. — Tizenhat. Kesz ferfiember vagy mar.
Nem voltam biztos abban, hogy ez mit is jelent — En? Ferfi? Mi tobb, ember? —, es nem tudtam, mit kellene ra valaszolnom. De tisztaban voltam azzal, hogy Harry nem ertekeli tulsagosan a szellemes visszavagasokat, ugyhogy csak bolintottam. Harry pedig csak nezett ram a kek rontgenszemevel.
— Erdekelnek teged egyaltalan a lanyok? — kerdezte.
— Ooo… milyen ertelemben? — kerdeztem vissza.
— Csok. Fogdosas. Tudod. Szex.
Beleszedultem a gondolatba, mintha egy hideg, sotet bakancs rugdosna belulrol a homlokomat.
— Nem, ooo, nem. En, ize… — valaszoltam bikkfanyelvubben, mint valaha. — Ilyen ertelemben nem.
Harry bolintott, mintha lett volna ertelme annak, amit mondtam.
