— Ezert sietsz? — kivancsiskodott a sofor. Nem nezett ki kulonosebben beszedesnek, am a szavaim folkeltettek erdeklodeset.
— Utasitottak, hogy menjek oda — bolintottam ra.
Erdekes, mifele alaknak gondolhat engem?
— Es mivel foglalkozol?
— Programozok — valaszoltam. Mellesleg meg igazat is mondtam.
— Fantasztikus — jegyezte meg a sofor hummogve. Ugyan mi ebben a fantasztikus? — Es megelsz belole?
Folosleges kerdes volt, mar csak azert is, mert most se metroval mentem. De azert feleltem:
— Elvagyogatok.
— Nem ok nelkul kerdeztem am — kozolte varatlanul a sofor. — A cegemtol epp elmenoben van a rendszergazda…
„A cegemtol…” Nezzenek oda.
— Szemely szerint a sors kezet latom ebben. Folvettem egy utast, es erre kiderul, hogy programozo. Mintha csak erre lettunk volna karhoztatva.
Elnevette magat, mintha tompitani szerette volna tulsagosan is magabiztos szavai elet.
— Volt mar dolga helyi halozatokkal is?
— Igen.
— Felszaz gepbol allo halozat. Rendszertamogatas kene. Jol megfizetjuk.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Nagyon baba ugy. Helyi halo. Tekintelyes fizetes. Es senki se kenyszerit arra, hogy ejszakankent vampirokat hajkurassz, vert igyal, meg nyomok utan szaglassz a fagyos utcakon…
— Adjak nevjegyet? — egyik kezevel mar nyult is ugyesen a zakoja zsebebe. — Gondolja meg.
— Nem, koszonom. Sajnos az en munkahelyemrol nem lehet csak ugy lelepni.
— Csak tan nem a KGB? — a sofor elkomorodott.
— Meg annal is komolyabb — valaszoltam. — Joval komolyabb. De hasonlo.
— Eg-gen… — A sofor elhallgatott. — Kar. En meg mar azt hittem, hogy egi jel. Hiszel a vegzetben?
Konnyeden es fesztelenul valtott tegezodosre. Kedvemre valo figura.
— Nem.
— Miert? — A sofor oszinten csodalkozott, mintha eddig kizarolag fatalistakkal lett volna dolga.
— A vegzet nem letezik. Bebizonyitottak.
— Ugyan kik?
— A munkahelyemen.
Elnevette magat.
— Na ezt aztan jol megkaptam. Akkor hat nincs mit tenni… ezek szerint nem a sors tehet rola! Hol tegyelek ki?
Mar a Zeljonij sugaruton hajtottunk.
Kemlelni kezdtem kifele, mikozben a hetkoznapi valosag sikjabol atmentem a homalyba. Semmi erdemlegeset nem lattam, nem volt meg hozza az adottsagom. Inkabb csak ereztem. A szurke derengesben egy regimentre valo halovany fenypont pislakolt. Majdhogynem az egesz iroda osszegyult…
— Ott jo lesz…
Most, hogy a koznapi valosagban voltam, nem lathattam a kollegakat. A szurke varosi havon haladtam egy hobuckakkal teli parkositott ter fele, amely a lakohazak es a sugarut kozott fekudt. Ritkas fagyott facsemetek, nehany lepesnyom a hoban — kisgyerekek hancurozhattak errefele, vagy egy reszeg vagott at toronyirant.
— Integess a kezeddel, eszrevettek — tanacsolta Olga.
Hallgattam ra, es kovettem a tanacsat. Hadd higgyek, megvan a kepessegem, hogy siman atlassak egyik valosagbol a masikba.
— Ertekezlet — mondta viccelodve Olga. — Ropgyules…
Korulneztem, inkabb csak a rend kedveert, majd elohivtam a homalyt es beleptem.
Es tenyleg — az egesz iroda. Az egesz moszkvai reszleg.
Kozeputt Borisz Ignatyjevics allott. Lengen oltozve: oltony, egy konnyu kis premsapka, de valamiert salat is viselt. Elkepzeltem, mikepp kaszalodott ki a BMW-jebol, testorsege szoros gyurujeben.
Mellette alltak a muveletisek. Igor es Garik — na ok azok, akik kapasbol elmennenek az akciofilmek szerepeiben. Arcvonasaikat mintha baltaval faragtak volna, plusz szogletes vallak, a kepuk pedig kifurkeszhetetlenul bargyu. Ranezesre is latni a tortenetuket: az altalanos iskola, egy szakiskola meg a kulonleges alakulat. Es Igor vonatkozasaban ez igy is van. Garik ket felsofoku vegzettseggel bir. A kulso hasonlatossag es a majdnem teljesen azonos viselkedes mellett az ugymond beltartalmi elteres abszolute szembeszoko. Ilja hozzajuk kepest rafinalt ertelmiseginek tunhet, de aligha kene barkinek is bedolni a vekonykeretes szemuvegnek, a magas homloknak es a naiv tekintetnek. Szemjon ugyancsak extrem jelensegnek tunt: alacsony, kopcos, ravaszkas tekintettel, valami szakadt szeldzsekiszerusegben. Egy videki, aki follatogatott a kies Moszkva-citybe. Raadasul mintha a hatvanas evekbol szalasztottak volna, az elenjaro „Lenini Leptek” kolhozbol. Abszolut ellentetek. Viszont Iljat es Szemjont pompas napbarnitottsaguk es levert arckifejezesuk rokonitotta egymassal. Sri Lankarol futtyentettek vissza oket, szabadsaguk kellos kozeperol, es valahogy nem igazan repestek a teli Moszkvatol. Ignat, Danyila es Farid nem volt jelen, noha ereztem mindharmuk friss nyomat. Ellenben pont a fonok hata mogott ott allt Macko es Tigrincs — mintha egyaltalan nem is alcaztak volna magukat, valamiert megsem lehetett oket kapasbol eszrevenni. Amint meglattam ezt a parost, kezdtem komiszul erezni magam. Nem egyszeruen harcosok. Nagyon jo harcosok. Semmisegekert nem rancigaljak ide oket.
Es a hivataliak is szep szammal jelen voltak.
Az elemzo reszleg, mind az oten. A tudomanyos kutatocsoport — mindannyian, Oljat kiveve, am ezen nincs is mit csodalkozni, elvegre meg csak tizenharom eves. Csupan a dokumentalo csoport hianyzott.
— Szevasztok! — mondtam.
Nemelyek biccentettek, masok elmosolyodtak. Vilagos lett szamomra, most nem en leszek a foszereplo. Borisz Ignatyjevics intett, hogy lepjek kozelebb, majd pedig folytatta a szinrelepesem okan felbeszakadt mondandojat:
— Ez nem all erdekunkben. Es ennek csak orulok. Semmifele segitsegre sem szamithatunk… es ez igy van jol, igy egeszseges…
Vilagos. A Nappali Orsegrol van szo.
— A leanyzot akadalytalanul kereshetjuk, es Danyila meg Farid mar kozel jarnak a sikerhez. Ugy velem, kb. 5-6 perere van meg szukseguk. Ennek ellenere megis ultimatumot inteztek hozzank.
Elkaptam Tigrincs tekintetet. Ej, de rosszul mosolyog a leany… bizony, leany. Tigrincs ugyanis nonemu, amde valahogy nem ragadt ra vegervenyesen a Tigrislany gunynev.
Valahogy nem igazan kedvelik muveletiseink az olyasfajta szavakat, mint teszem azt: „ultimatum”!
— A fekete magus nem kozulunk valo — a fonok minden egybegyultre unott pillantast vetett. — Vilagos? Meg kell talalnunk, hogy hatastalanithassuk a forgeteget. Am ezek utan atadjuk a magust a Seteteknek.
— Atadjuk? — pontositotta kivancsisaggal a hangjaban Ilja.
A fonok egy pillanatig eltoprengett.
— Igaz, helyenvalo a pontositas. Nem semmisitjuk meg es nem akadalyozzuk meg a Setetekkel valo erintkezeseben. S ahogy en latom, ok sem ismerik.
A muveletisek arckifejezese rohamosan elsavanyodott. Egy akarmilyen fekete magus megjelenese az ellenorzes alatt tartott teruleten — csak fejfajast okoz. Meg akkor is, ha regisztralva vagyon es tartja magat a megallapodashoz. Am egy ekkora ereju magus…
— Jobban orulnek a helyzet masiranyu alakulasanak — szolt barsonyosan Tigrincs. — Borisz Ignatyjevics, a munkafolyamat soran eloallhatnak szandekunktol fuggetlen helyzetek is…
— Attol tartok, nem engedhetjuk meg az effajta helyzetek eloallasat — zarta rovidre a fonok. Mellesleg, mindig is szimpatizalt Tigrinccsel, meg ha az nem is jelentett kulonosebb hatszelet szamara. Am a lany rogton leeresztett.
En is leeresztettem.
— Nos, osszessegeben ennyi… — A fonok ramnezett. — Jo, hogy jottel, Anton. Pont a jelenletedben akartam mondani…
Akaratlanul is megfeszultem.
