egy uj aldozattal, mint magahoz vonni a regit. Nekem elhiheted.
Megrezzentem, elhessentven egy ostoba gyanusitgatast. Foltartottam a kezem, hogy kocsit fogjak, es igy szoltam keserun:
— Elhiszem. Hiszem… most es mindorokke.
4. FEJEZET
A BAGOLY kilepett a homalybol, alighogy atleptem lakasom kuszobet. Folroppent — mindekozben egy pillanatra ereztem karmainak enyhe szurasat — es a hutonek tartott.
— Netan eszkabaljak ossze egy tyukuloket? — kerdeztem az ajto bezarasa kozben.
Most eloszor lattam, mikepp beszel Olga. A csore rangott, szemmel lathatoan meg kellett eroltetnie magat, hogy kipreselje magabol a szavakat. Oszinten szolva, akkor sem ertem, mikepp kepes beszedre egy madar. Raadasul ennyire emberi hangon.
— Hagyjad, mert a vegen meg tojasokat rakok itt neked.
Alighanem ez volt a vicc helye.
— Ha megbantottalak, elnezest — figyelmeztettem minden eshetosegre folkeszulten. — En is igyekszem levetkezni esetlensegemet.
— Ertem en. Minden rendben.
Befurtam magam a hutobe, minek eredmenyekepp talaltam benne nemi harapnivalot. Sajt, felvagott, savanyusag… Erdekes lenne tudni, mikepp passzol a negyveneves konyak a sos-vizes uborkaval? Minden bizonnyal kolcsonosen zavart keltenenek egymasban. Akarcsak Olga meg en.
Sajtot es felvagottat vettem elo.
— Citrom, sajna, nincs. — Tudataban voltam a keszulodes abszurd voltanak, mindazonaltal… — Viszont a konyak megjarja.
A bagoly hallgatott.
A barszekrenynek kinevezett asztalfiokbol elovarazsoltam egy uveg Kutuzov konyakot.
— Volt mar szerencsed hozza?
— Marmint a nevezetes „valaszunk a Napoleon konyakra” cimu itokahoz? — a bagoly elkaccantotta magat. — Nem, meg nem kostoltam.
A helyzet abszurditasa egyre nott. Kioblitettem ket konyakospoharat, majd az asztalra allitottam oket. Ketkedessel tekintettem a feher tollcsomora. A rovid, gorbe csorre.
— Nem tudsz majd inni a poharbol. Hozzak talan egy talacskat?
— Fordulj el!
Engedelmeskedtem. A hatam mogott szarnyak zaja hallatszott. Aztan egy konnyed, kellemetlen sziszeges, ami leginkabb egy folriasztott kigyora emlekeztetett, vagy a tartalybol szivargo gaz hangjara.
— Olga, bocsass meg, de… — megfordultam.
A bagoly mar sehol se volt.
Igen, valami effelere szamitottam. Remenykedtem, hogy legalabb olykor megengedtetik neki, hogy emberi alakot oltson. Es fejben meg is rajzoltam Olga portrejat — a madartest bortonebe zart noet, aki meg emlekszik a dekabristak[6] 1825-os felkelesere. Valamiert Lopuhina hercegkisasszony kodlott fol elottem, aki megszokott a balrol. Csak valamivel idosebb, komolyabb, bolcsesseggel a szemeben, lefogyva…
Ezzel szemben a hokedlin egy fiatal, kulsore egeszen fiatal no ult. Lehetett ugy huszonot eves. Rovidre nyirt, fius hajjal, piszkos orcakkal, akarha tuzveszbol menekult volna. Szep, arcvonasai arisztokratikusan finomak. De ez a kormossag… meg a durva, rut hajviselet…
A ruhaja pedig vegkepp betett nekem.
Piszkos katonanadrag, a negyvenes evekbol visszamaradva, kigombolt pufajka, alatta pedig egy kosztol szurke gimnasztyorka. Mezitlab.
— Tetszem? — kerdezte a no.
— Mindenek ellenere igen — feleltem. — Feny es Setet… de hat miert nezel ki igy?
— Utoljara otvenot evvel ezelott oltottem emberi alakot.
Bolintottam:
— Ertem. A haboru idejen vetettek be?
— Engem minden egyes haboruban bevetnek. — Olga kedvesen elmosolyodott. — A komoly haboruk idejen. A kozbulso idokben tilos emberi alakot oltenem.
— Most nincs is haboru.
— Ezek szerint lesz.
Ezuttal nem mosolygott. Megalltam, hogy atkot szorjak, csupan bajelharito mozdulatot tettem.
— Lezuhanyzol?
— Orommel.
— Noi ruham nincs… megfelel egy farmer meg egy ing?
Bolintott. Ugyetlenul folkaszalodott — kozben komikusan csapkodott a kezevel —, majd hitetlenkedve ranezett csupasz labara. Es elindult a furdoszoba fele, mintha nem eloszor zuhanyozna nalam.
A haloszobaba vetettem magam. Aligha maradt sok ideje.
A farmer regi, viszont egy szammal kisebb, mint amit most hordok. De igy is nagy lesz ra… Ing? Nem, inkabb egy vekony pulcsi. Fehernemu — ize… Haromszor is ize.
— Anton!
Osszekapkodtam egy kupacba a ruhakat meg egy tiszta torulkozot, s azzal rohantam vissza. A furdoszoba ajtaja nyitva volt.
— Mifele csapok ezek?
— Importaru, gombelvuek… mindjart…
Beleptem. Olga a kadban allt, hattal nekem, mezitelenul, mikozben elgondolkodon jobbra-balra forgatta a csap fogantyujat.
— Folfele — mondtam. — Ha folhuzod, azzal szabalyozhatod a viznyomast. Balra: hideg viz jon, jobbra: meleg.
— Vilagos. Koszonom.
Egyaltalan nem szegyellte magat elottem. Ami ertheto is volt, ha figyelembe vesszuk a korat es rangjat — meg ha a multe is az a rang…
En viszont zavarba jottem. Es ettol aztan cinikus lettem.
— Ehun a rongyok, amiket folvehetsz. Talan akad kedvedre valo. Mar ha egyaltalan szukseges.
— Koszonom, Anton… — Olga ram nezett. — Ne is torodj vele. Nyolcvan evet toltottem madartestben. Nagy reszet alomba merulten. De akkor is eleg volt.
Melyen ulo, igezo szemei voltak. Veszelyes szemek.
— Tobbe mar nem tekintem magam sem embernek, sem Masfelenek, sem nonek. Mellesleg bagolynak sem. Nos… gonosz, oreg, nemtelen hulye vagyok, aki olykor kepes a beszedre.
A zuhanybol omleni kezdett a viz. Olga lassan folemelte a karjait, elvezettel fordult meg a suru vizsugarak alatt.
— Nekem most joval fontosabb, hogy lemossam a kormot, mint hogy zavarba hozzak egy szimpatikus ifjut…
Anelkul, hogy szovaltasba keveredtunk volna, lenyeltem az „ifjut”, azzal kileptem a furdoszobabol. Egyre csak csovaltam a fejem, majd fogtam a konyakosuveget es kinyitottam.
Mindenesetre egyvalami biztos: hogy nem alakvalto. Egy alakvalto nem orizte volna meg testen a ruhajat. Olga — magus. Magus, no, kora mintegy ketszaz ev, nyolcvan esztendeje a testetol valo megfosztatasra iteltetett, a rehabilitalas remenye megvan, a hatalmi kolcsonhatasok szakertoje, utoljara korulbelul 55 eve allott munkaba…
Eleg adat ahhoz, hogy utananezzek a szamitogepes adatbazisban. A teljes fileokhoz nincs hozzaferesem, nem vagyok azon a szinten. De szerencsemre a felsovezetes nem is sejti, mennyi info nyerheto egy kozvetett
