Mivel most felhos az eg, egyszeruen keptelen vagyok elkepzelni, mi mast tehetne. A legvaloszinubb, hogy egyszeruen alszik.
Elhallgattak. Bikov arra gondolt, hogy bizony ilyen fonok mellett meg nem szolgalt.
— Hogy all a te ugyed? — kerdezte meg tole varatlanul Dauge.
— Milyen ugyem?
— Az ashabadi tanarnovel.
Bikov egyszerre elkomorult.
— Hogyan is mondjam — kezdte szomoruan. — Meg talalkozunk…
— Vagy ugy, talalkoztok. Mas?…
— Semmi.
— Megkerted a kezet?
— Megkertem.
— Kikosarazott?
— Nem. Azt mondta, hogy meg gondolkodik.
— Regen volt?
— Fel eve.
— Na es?
— Hogyhogy “es”? Semmi mas nem volt.
— Vagyis te tokkelutott, ostoba mamlasz vagy, Alekszej, mar megbocsass nekem.
Bikov sohajtott. Dauge leplezetlen gunnyal szemlelgette.
— Hihetetlen! — kialtott fel. — Egy ferfi, aki harminc elmult. Szerelmes egy szepasszonyba, s immar het eve talalkoznak…
— Ot eve.
— Jo, legyen ot. Az otodik ev utan szerelmet vall neki. Ne feledjek, a no turelmesen vart ot evig, ez a szerencsetlen asszony…
— Grigorij, nem kell — mondta homlokat rancolva Bikov.
— Egy pillanat! S amikor a no szemerembol vagy mert egy icipici kis bosszut akart allni, azt mondta, hogy meg meggondolja…
— Eleg!
Dauge sohajtott, es szettarta karjat.
— Te magad vagy a bunos, Alekszej! Az, hogy te udvarolsz, kesz gunyolodas. Mire gondolhat a no? Tutyi- mutyi alak vagy!
Bikov csuggedten hallgatott. Majd remenykedve megjegyezte: — Majd ha visszaterunk…
Dauge elnevette magat.
— Ej, te hodito… bocsanat, sivatagi szakerto. “Majd ha visszaterunk!”… Eredj, menj aludni, eleg volt mara beloled!
Bikov felallt, s felvett egy kis konyvet az asztalrol.
La description planetographique du Phobos Paul Dangee — olvasta. A cimlapra vastag, voros ceruzaval ezt irtak oroszul: “A kedves Daugenak a huseges es halas Dangee-tol.”
Hajnalban Bikov felebredt. A haloszoba ajtaja felig nyitva volt. Dauge alsonadragban, feketen es borzasan az iroasztalnal allt, es egy szomoru fiatalasszony, vagyis Masa Jurkovszkaja fenykepet nezte. Majd levette a fenykepet a falrol, s beletette hatizsakjaba.
Bikov ovatosan a masik oldalara fordult, s ismet elaludt.
Hetkoznapok
A varos nem volt nagy: nehany szaz uj csaladi haz negy, pontosan parhuzamos utcaban a ket lankas es csupasz dombsor kozotti bemelyedes menten. A voros, reggeli nap tompan vilagitotta meg a nedves aszfaltot, a lapos tetoket, a facsemeteket az elokepekben. A dombok mogott rozsaszin kodben oriasi, filmekbol es fenykepekrol ismeros konnyu szerkezetek latszottak — bolygokozi urhajok startallasai.
Alekszej Bikov feher kopenybe burkolozva allt a hatalmas, a fel falat elfoglalo ablaknal; varta, mikor hivjak az orvoshoz, s az utcat nezte. A Hiusz legenysege tegnap este erkezett a varosba.
A repulogepen Bikov aludt egy keveset, de nem aludta ki magat, igy meg a repuloterrol a varosba vezeto uton is szendergett a gepkocsiban. A tegnapi elmenyekbol emlekezeteben csupan az esti nap rozsaszin fenyevel elontott utca, a szallo vilagos, sokemeletes epulete es az emeleti ugyeletes szavai maradtak meg: “Tessek, a szobaja, foglalja el…” Het orakor Dauge felebresztette; kozolte, hogy mindnyajuknak orvosi vizsgalatra kell menniuk, s a sok alvastol felfekvest lehet kapni.
Az orvosi epulettomb a szallohoz csatlakozott. Az urhajosokat itt megkertek, hogy tegyek le osszes ruhajukat, vegyenek fol kopenyt, es varjanak.
Az ablakon kipillantva az utca ures volt. A haz mellett, vele szemben egy gyorsjaratu, lapos gepkocsi allt mozdulatlanul, hutojen ezustszarvas csillogott. Ket, konnyu kezeslabast viselo ferfi haladt vegig az utcan, kezukben oriasi rajzmappakat vittek. Nagy ereju, fellanctalpas, elektromos vontato kuszott el nehezkesen egy teherkocsival. Tizenket ev koruli fiu lepett ki az elokertbe, az egre pillantott, harom ujjat szajaba dugva futtyentett, atugrott a keritesen, vegigfutott az utcan, neves bajnokok futostilusat utanozva.
Bikov ellepett az ablaktol. Jermakov es Jurkovszkij mar nem voltak a helyisegben, behivtak oket az orvosi szobaba. A tobbiek raerosen vetkoztek, ruhaikat elegans, felig attetszo ajtaju szekrenykebe akasztottak. Alekszej Petrovics gyonyorkodve szemlelte Szpicint, A pilotanak izmos, szikar teste volt, akar egy hivatasos tornasznak. Szeles vallan, vekony, aranyszinu bore alatt kidudorodtak izmai. Dauge mar magara teritette kopenyet, s kajan mosollyal csomora kototte Jurkovszkij selyemingenek ujjat, s kozben ezt mondogatta; “Ugy-ugy, most pedig igy…” Miutan befejezte ezt a hasznos tevekenyseget, vidaman elvihogta majat, s Bikovhoz lepett.
— Alekszej, tetszik a varos?
— Jo kis varos — felelte Bikov tartozkodoan. — Az urrepuloter vajon messze van?
— Ott van, a dombokon tul. Latod a startallvanyokat? Nos, ott van a hires hetes szamu urrepuloter, a vilagon egyelore az egyetlen specialis urrepuloter, mely alkalmas a fotonraketak kiprobalasara, startjara es leszallasara. Itt startolt az elso pilota nelkuli fotonurhajo, a Hetfeju Sarkany.
Itt szallt le a Hiusz-1 es a Hiusz-2. Itt szall minden bizonnyal le majd a Hlusz-3, Hiusz-4 es a Hiusz-5… — Leszallnak vagy startolnak?
— Startolni is fognak. Eloszor azonban leszallnak. Hiszen nem a Foldon epitik oket.
— Aha… — Bikovnak eszebe jutott a vilagurbeli ontouzem.
Ott, a Fold felszinetol otezer kilometerre, a sulytalansag allapotaban s a majdnem idealis vakuumban ontottek ki a szupernehez urhajok gigaszi torzset. Ketszazotven ember — tudosok, mernokok, technikusok es munkasok iranyitottak a napkemenceket, a centrifugakat, a bonyolult ontoautomatakat, melyek a soktonnas titan- es wolframbugakat csillagurhajok testeve alakitottak. Nyilvan ugyanott szulettek a Hiuszok is…
— Krutyikov, Szpicin, tessek! — hallatszott Jermakov hangja.
A baratok megfordultak. Krutyikov elhajitotta az ujsagot, Szpicin nyomaban belepett az orvosi szobaba, s gondosan becsukta maga utan az ajtot.
— A hetes szamu urrepuloter idealis hely! — jegyezte meg lelkesen Dauge. Arcat Bikov fele forditotta, kozben azonban Jurkovszkijra sanditott, aki mar kinyitotta kis szekrenyet. — Koros-korul szaz kilometerre tundra, egyetlen lakott telepules nincs, egyetlen ember.
Eszakon az ocean hatarolja…
Jurkovszkij kivette a szekrenybol az inget.
— …A part legvonalban kozel ketszaz kilometer…
— Daugebol hirtelen kitort a kacagas, de nyomban eszbe kapott, s unnepelyesen kijelentette: — S a varos es az ocean kozott terul el, a tundran repuloterunk otmillio hektaros terulete!
Jurkovszkij fejet inge gallerjaba dugta, s kenyelmetlen pozban allt, keze benan logott, akar egy vetemenyeskerti madarijesztoe. Jermakov mar feloltozott, s miutan gondosan minden gombjat begombolta, ment az orvoshoz.
