valakit, egy masiknak megtiltotta, hogy a szeme ele keruljon, amig a hibait ki nem javitotta. Beszeltek arrol is, mit mondott a varosi partaktiva tanacskozasan, ahol borzasztoan leteremtette a repuloter vezetojet.
Bikov lopva figyelte Jermakovot. Az expedicio vezetoje es az urhajo parancsnoka hallgatag, tartozkodo volt, s valoban sohasem nevetett. Viszont a mosolya kulonos volt — csak az ajkaval mosolygott. A szeme pedig kozben meg hidegebb lett, mint szokott… Bikov nagyon hamar meggyozodott rola, hogy Jermakov mosolya semmi jot nem iger annak, akinek cimzi.
Egyszer ebed kozben Dauge felallt az asztaltol, s a tanyerjan hagyott egy nagy szelet borjuhust, amit az etkezesi eloirasnak megfeleloen masodik fogaskent kapott.
— Egy pillanat — allitotta meg ot udvariasan Jermakov. — Grigorij Johanovics, kerem fogyassza el a masodik fogast.
— Nem tudom megenni, Anatolij Boriszovics — szabadkozott Dauge.
— En megis nagyon kerem ra, hogy fogyassza el — mondta meg udvariasabban Jermakov.
Dauge neman vegighuzta a tenyeret a torka elott. Ekkor Jermakov kulonos mosolyra fakadt.
— Nem szeretnem megbantani magat, Grigorij Johanovics — mondta egeszen halkan —, de komoly okom van ra, hogy attol tartsak, az on hozzaallasa a felkeszulesi rendhez arra kenyszeriti az expediciot, hogy megelegedjunk vegso esetben egyetlen geologussal. Nem tehetjuk meg, hogy akar egy, meg ilyen kicsi eselyt is adjunk magunk ellen a Venusznak. Meg annyit sem, mint egy felbehagyott szelet borjuhus…
Dauge langolo fullel ult vissza a helyere, s duhodten vagta bele villajat a szerencsetlen szelet husba. Senki nem szolt egy szot sem, ra sem pillantottak. Az ebed halotti csondben ert veget, s Jermakov mindaddig nem vette le tekintetet Daugerol, amig a felkeszulesi rend megsertoje kenyerhejjal ki nem torolte a tanyerrol a szosz maradvanyat is.
Bikov meglepodve tapasztalta, hogy ez az incidens, Jermakov szigorusaga meg csak enyhe felhaborodast sem valtott ki tarsaibol. Ellenkezoleg, Jurkovszkij meg aznap este valamit hosszasan es allhatatosan magyarazott suttogva Daugenak, aki utana csupan sohajtott egyet, s buntudatosan szettarta karjat.
A masodik het vegere Uszmanov elbucsuzott a legenysegtol, es elrepult. Krajuhin masnap a reggeli utan igy szolt: — Matol kezdve mindenki ugymond a sajat dolgahoz lat.
Jermakov elvtars, maga Szpicinnel es Krutyikovval fog egyutt dolgozni, ahogy megbeszeltuk. Akar mar most is indulhatnak, a belepoiket elkeszitettuk… Jurkovszkij es Dauge, magukat kerem, varjanak meg itt. Most elviszem, sivatagi baratunkat, s visszajovok… Menjunk, Bikov elvtars.
A bejaratnal nagy teljesitmenyu fellanctalpas terepjaro allt.
— Kerem — engedte elore Bikovot Krajuhin.
Helyet foglaltak hatul, a vezeto mogott. Amikor a varos elmaradt mogottuk, Krajuhin Bikevhoz hajolt, s megkerdezte: — Beszelt Daugeval?
— Mirol?
— Mindenrol.
— Igen… beszeltem.
— Na es?
Bikov vallat vont. Krajuhinnak nem lett volna szabad ilyen hangnemben kezdenie. Nem a fonok dolga, hogy beosztottja lelkebe turjon, ha nincs ra kulonosebb oka. A komoly emberek jobbnak tartjak erzelmeiket magukban orizni. Krajuhin egyebkent, ugy tunt, eszre, se vette, hogy nem valaszoltak kerdesere.
— Most megismerkedunk az on birodalmaval, mernok baratom — felelte rovid hallgatas utan.
A kocsi nehany perc mulva megallt egy hosszu, ablaktalan epulet elott, melynek ajtaja az egesz falat elfoglalta. Komor or lepett hozzajuk, s ellenorizte belepojuket.
— Hivja ide a gepeszt! — utasitotta Krajuhin az ort.
Kiszalltak a kocsibol. Korottuk enyhen dombos siksag terult el, melyet ritkas, durva fu boritott. Az egbolton zilalt felhok kusztak, apro cseppekben szemetelt az eso. Labuk alatt viz cuppogott.
— Ez a tundra — sohajtott a sofor.
A kapu szelessegu ajto kitarult. Osszekent kezet Krajuhin fele nyujtva, egy kezeslabast viselo, vidam ferfi lepett hozzajuk.
— Tessek, elhoztam — dormogte Krajuhin.
A kezeslabast viselo ferfi Bikovra pillantott.
— Latom, latom! Nos, akkor menjunk.
Az epuletben sotet volt. Krajuhin megbotlott valamiben, s fogai kozott szitkozodott. A gepesz buntudatosan kohintett.
— Nem volt meg idonk bevezetni a villanyt, Krajuhin elvtars. Holnapra azonban mar minden rendben lesz.
— Holnap? Es most itt majd a sotetben fogunk matatni, igaz?
Bikov szeme fokozatosan hozzaszokott a felhomalyhoz, s a fenyt tompan visszavero, szeles, szurke targyra lett figyelmes maga elott. Mar latni lehetett a bordas lanctalpakat, a vezetonyilast. a fenyszorok kerek es vak szemet.
— Mi ez? — kerdezte.
— Ez a Fiu — felelte Krajuhin. — A mi lanctalpas terepjaronk. Kisse elter az ilyenfajta gepektol, de majd gyorsan kiismeri. Fogjon nyomban hozza… Maga meg mit all Itt? — A gepeszhez fordult. — Feloran belul legyen vilagossag!
— Ertettem! — felelte megkonnyebbulten a gepesz, s elrohant.
— Vegye magahoz a muszaki leirast es a kezikonyveket! — kialtott utana Krajuhin. — Nos, ez minden. Maradjon itt s dolgozzon. Ebedidore eljonnek magaert. — Elbucsuzott, s a kijarat fele indult.
Amikor husz perc mulva a mennyezet alatt eles lampafeny gyult, Bikov a lelkesedestol felkialtott. Az eddig ismert legtokeletesebb lanctalpas jarmu allt elotte.
Hatalmas meretu volt, akkora, mint az az orias tankbatiszkaf, amelyet nehany eve latott az Ossz-szovetsegi Ipari Kiallitason, ugyanakkor hihetetlen konnyunek, formasnak, sot meg talan elegansnak is tunt.
Torzse hosszu, lekerekitett, enyhen lapitott volt, keskeny fara kisse felemelkedett, s alig lehetett eszrevenni a gepen a nyilasok es periszkopok kidudorodasait. S sehol egyetlen hegesztesi varrat! A tervezoi tehetseg a Fiuban szerencsesen otvozte egybe a nehez szallitojarmuvek hatalmas erejet es a szupergyors, alommeghajtasu terepjarok nemes vonalait.
— Ez igen! — dormogte Bikov. s mikozben korbejarta a terepjarot, leguggolt. — Ez mi? Egyensulyozo rendszer… Remek! S a tamasztokarokat be lehet huzni? Okos!
A gep hatuljanal megallt, es tenyeret a sima boritolemezre tette. A gep oldala meleg volt.
— Fel van toltve — nevette el magat joindulatuan a gepesz, aki Bikovot a garazs kuszoberol figyelte. — Akar most beleulhet s utnak indulhat.
Bikov osszerancolta homlokat.
— Korai meg… elindulni — mondta. — Elhozta a kezelesi leirast?
— Igen, tessek.
— Koszonom.
Bikov hirtelen konnyeden bebujt az elulso vezeto-nyilason. A teto szarnyai osszecsukodtak a feje felett.
— He, elvtars! — kialtotta a gepesz. — Szukseg lesz ram? Kopogtatott a nyilason, de valaszt nem kapott. Vallat vont, es elment.
Ahogy a kezikonyvben allt, a Fiu kivalo terepjaro kepessegu tankjarmu, mely kemeny, mocsaras es homokos, valamint erosen tagolt terepen, legnemu, illette vizi kozegben valo kozlekedesre keszult, husz atmoszfera nyomasi es ezerfokos homersekletet bir ki, s nyolcfos szemelyzet es tizenot tonna aru szallitasara alkalmas.
Turbinainak ossz teljesitokepessege ketezer loero es kompakt uranium-plutonium breaderrol taplalkoznak.
Voltak rajta infravoros fenyszorok, ultrahangpuska, egy par kihuzhato mechanikus kezi manipulator (majdnem olyanok, mint amilyennel az atomjarmuvek vezetoi a reaktorok ujratolteset vegzik gepeiken a toltobazisokon), kivul es belul fel volt szerelve sugarzasmerovel es radiometerrel s tucatnyi egyeb berendezessel es muszerrel, melyek rendelteteset Bikov egyelore csak homalyosan tudta maga ele kepzelni. A legenyseg, a rakomany, a gepek es a muszerek megbizhato, a titannal is szilardabb, ho- es sugarzasallo muanyag pancelzat alatt rejtozhetnek el.
