— Nagyon sajnalom, valoban… nem akartam… — s ketsegbeesetten legyintett. — Az ordog tudja, hogyan tortent! Tudjak, borzasztoan megremultem maguktol…
Jurkovszkij ajka megveto mosolyra huzodott. Dauge kuncogott.
— Szo, ami szo, remekul elkapta! Istenem, micsoda osszecsapas volt!
— Hat, jol verekszik — nevette el magat Krajuhin —, a tovabbiakban azonban legyen ovatos. A mi szakmankban semmihez ne nyuljon puszta kezzel, s fokepp kerdezes nelkul. Errol jut eszembe. Dauge meg ma este valaszt maganak egy vedoruhat, s megtanitja a hasznalatara.
— Istenemre, micsoda bunyo volt! — ismetelte lelkesen Dauge.
Bikov gyorsan atult a helyere, s kikapcsolta az automafikat. A konnyu kodben elol kirajzolodtak a lapos teteju garazs korvonalai.
— S meg valami — folytatta Krajuhin. — Igazabol probara kell majd tenni magat es a Fiut. Keszen all ra?
— Itt nem lehet igazabol probara tenni — dunnyogte Bikov —, tundra, mindenutt sik videk, akar az asztal lapja…
— Semmi vesz, en majd talalok maganak egy remek helyet, baratocskam! — Krajuhin aranyfogai megcsillantak a felhomalyban.
Tuzproba
Miutan elkiserte Krajuhint es a geologusokat — a varosbol kuldtek ertuk kocsit —, Bikov gondterhelten megvakarta a tarkojat, s visszatert a garazsba. A Fiu a kaputol ket lepesre allt, esopatakok csillogtak sima oldalan.
— Probara tesznek! — jegyezte meg hangosan Bikov. — Nos, ha proba, akkor hat legyen.
Zsebebol elovette a gyurott, olajtol atitatott kezelesi utasitast, vegiglapozta, sohajtott s bemaszott a nyilason.
Mint mindenki, Alekszej Petrovics Bikov sem szerette a vizsgakat, barmilyen formaban kerult sor rajuk. Nagy igazsagtalansagnak erezte, ha egy jelentektelen, senkit sem izgato aprosag, amellyel sohasem torodsz, miutan a gyakorlati munkaban semmi hasznat sem latod, egy sorba kerul a legfontosabb es legszuksegesebb tudnivalokkal. O maga foglalkozast tartva egeszen mas modszert alkalmazott. “Legyen akar hetaraszos is a koponyajuk — mondogatta —, akkor sem tudjak megjegyezni mindazt, amit a tomentelen konyvben es a tablazatokban kinyomtattak.
Mert egyarant megtalalhatok bennuk a legfontosabb, az egyszeruen fontos s vegul a szuksegtelen dolgok — az, ami eloregedett, alighogy megszuletett, vagy napjainkra veszitette el jelentoseget. S en, magatol ertetodik, nem fogom megkovetelni onoktol mindannak az ismeretet, ami a konyvekben, tablazatokban talalhato. De barataim, ha valaki nem fogja tudni mindazt, amit kutya kotelessege lenne tudni, az kerem, ne sertodjek meg ram azert, amit kap.”
Bikov, akit a kozlekedesi szerkezetek legjobb szakemberenek tartottak, tekintelyevel megvedte ezt a modszert meg a legpedansabb fonokok tamadasaitol is. De ez meg a Gobiban volt, hogyan lesz itt? Ezuttal neki kell vizsgat tennie. Igaz, Krajuhin nem tunik konyvkukacnak es formalistanak, de ki tudja megmondani, mit furkesz nagy fekete szemuvege moge rejtozo apro szeme? S Bikov ujra es ujra vegiglapozta az agyonolvasott kezelesi utasitast, kulonoskepp azt a reszet, amely a kulonbozo uzemzavarokat es javitasukat erintette menetviszonyok kozepette. Majd levette zekejet, kezeslabast huzott, s bemaszott a hajtomu-hazba.
A szalloba keson ert vissza, faradt, de elegedett volt s majdnem nyugodt. Az ebedloben mar senki nem volt.
Megvacsorazott (alaposan, sietseg nelkul!). majd elindult, hogy megkeresse Dauget. Az elso emeleten, a folyoson, amerre a szobak ajtajai nyiltak, ahol az urhajosok laktak — megallt. Az egyik ajto felig nyitva volt, s Jurkovszkij csengo hangja hallatszott, eppen egy Bagrickij-verset szavalt:
Bikov benezett a szobaba. Jurkovszkij pizsamaban es hazipapucsban felig hevert a divanyon, kezet feje ala helyezte, s arcat az ablak fele forditotta. Krutyikov osszegornyedve ult mellette, s egy rovid szaru, ures pipat szopogatott. Bogdan Szpicin az asztal mellett himbalodzott egy szeken, s mosolygott valamin, amit egyedul csak o tudott. Sem Dauge, sem Krajuhin. sem Jermakov nem volt a szobaban.
Nagyszeru sorok voltak. Raadasul a “pava” kitunoen szavalt. Volt valami nyugtalanito es vonzo mely, visszafogott erorol es izgalomrol arulkodo hangjaban, s Bikov onkentelenul arra gondolt, hogy lam, ez a felelmet nem ismero szep ferfi bizonyara nagyon hasonlit az altala szavalt vers szerzojere. Ugyanolyan nyugtalan es szenvedelyes, mint a kolto, s ugyanugy kesz habozas nelkul felaldozni eletet nagy es rendkivuli ugyekert. Bizonyara erre gondolt Krutyikov is. Hirtelen kihuzta szajabol a pipajat, s figyelmesen Jurkovszkijra pillantott, mintha valamirol meg akart volna gyozodni. Csupan Szpicin himbalodzott tovabb csondesen, s mosolygott felig lehunyt szemmel.
Jurkovszkij elhallgatott. Bikov ellepett az ajtobol, s tovabbment. Dauge szobaja ures volt. Az agyon ott fekudt a specialis vedooltozek, amit Johanics bizonyara baratja szamara hozott. Az esti egbolt voroses visszfenye szetolvadt a sisak fenyes gombfeluleten. Bikov mar el akart menni, azonban egy fenykep vonta magara az asztalon a tekintetet. A fenykep ismeros volt, szomoru arcu szep asszony, nyakig zart, kek ruhaban.
“Masa Jurkovszkaja — jutott Bikov eszebe. Felsohajtott. — Szegeny Johanics! Lam, mit tett veled a szerelem. Te, aki pedig mindig vidam es joszivu vagy, es meg a legkeservesebb percekben is tudsz trefalkozni es nevetni…
meg most, nehany perccel az ismeretlenbe vezeto start elott sem tudod elfelejteni ot.”
— Eppen hogy most, ez a legutalatosabb benne! — dorrent hirtelen a masik szobaban Jurkovszkij hangja. — Ilyen levelet kuldeni, eppen most…
Ne is nyugtatgass engem, irgalmas testverem, szegeny baratom!
— Micsoda arcatlan perszona!
— Ne mereszelj! — Bikov eloszor nem jott ra, kie ez az eles kialtas. — Ne mereszelj igy beszelni rola! Vegul is ez egyaltalan nem tartozik rad!
— Ram is tartozik! S nem azert, mert a noverem. Ez mindnyajunk ugye, Krajuhine s minden tarsunke, beleertve a te voros kepu sivatagi baratodat. Ott, ahova megyunk, egymastol fugg az eletunk. Abszolut biztosnak
