A Fiu kormanyzasa alig tert el a Bikov altal ismert rendszereketol. Ismerosnek bizonyult a futomu is, de Alekszej lelkiismerete megnyugtatasara elhatarozta, hogy a legelsotol a legutolso csavarig szetszedi es osszerakja a gepet. Az ebedhez es a vacsorahoz faradtan, zsiros grafitkenoccsel osszepiszkolva erkezett, mohon evett, rovid mondatokat valtott tarsaival, s sietve visszatert a garazsba, vagy lefekudt aludni. Reggeli es ebed utan kocsi varta a bejaratnal. A szemelyre szabott torna- es higieniai gyakorlatokat azonban semmiben sem sertette meg. Jermakov erre gondosan ugyelt.
A negyedik nap vezette ki Bikov eloszor a Fiut a terepre.
A hatalmas gep varatlanul konnyeden s szinte, zajtalanul gordult ki a kapun. Bikov meglepodott azon, milyen engedelmesen valaszolt iranyitopulton fekvo ujjai legkisebb rezdulesere is. Az ugyeletes mosolyogva integetett neki.
Bikov valaszul bolintott, bezarta maga elott a vezetonyilast, s gyorsitott. A Fiu szinte repult a nedves tundran, puhan himbalodzott, es enyhen megdolt a dombokon. A kozeli bozotbol remult kialtozassal madarak csaptak fel, s szurke gombockent villant meg egy nyul. Az utat suru kod boritotta, be kellett kapcsolni az infravoros fenyszorokat. A kepernyon hatalmas sziklak, maganyos, furcsan torz fak halovany korvonalai rajzolodtak ki. Bikov hol a legnagyobb sebessegre kapcsolt, hol hirtelen fekezett, eles fordulokat tett, egy helyben forgolodott a geppel, ilyenkor a lanctalpak alol patakokban csapodott ki s tapadt a periszkop lencsejere a rozsdaszin iszap. Az automatikus tisztitokefek nyomban lesoportek a sarat.
Varatlanul, mikozben a Fiu teljes sebesseggel szaguldott, szogesdrot kerites villant fel elotte. Bikov hirtelen jobbra forditotta a kormanyt, s fekezett, de mar keso volt.
Csattanas es csikorgas hallatszott, valami roppant a lanctalpak alatt, s a jarmu megallt. Bikov kiugrott a gepbol.
A hata mogott mindket iranyban szogesdrot kerites huzodott. A suppedo talajban vilagosan rajzolodott ki a Fiu lanctalpanak nyoma — atvezetett a keritesen. A hatalmas, szakadt resben szogesdrotdarabok es gerendaoszlopok himbalodztak.
— Meg csak ez hianyzott! — mergelodott Bikov, s korbepillantott. — Hova a csudaba kerultem?!
Figyelmet vilagos, kerek betonepitmeny keltette fel, mely husz meterre elotte tunt fel a kodbol.
— He, emberek! — szolalt meg halkan.
Senki nem valaszolt. Csupan az esocseppek susogasa hallatszott a fuben, s a drothalo csendes, panaszos csengese. Bikov egy percet habozott, majd hatarozott leptekkel a kerek epulethez indult. Szokatlannak tunt az epulet — sima, magas falaban nem vagtak se ablakot, se szellozonyilast, csupan kozvetlenul a fold szintjen latott egy kicsi, tarva-nyitva asitozo, szogletes ajtot. Kisse oldalt a fubol kerek betoncso rozsdas tetovel fedett vege kandikalt ki. Bikov az ajtohoz lepett, s bekukucskalt. Csak annyit tudott megfigyelni, hogy bent sotet es meleg van. Hata mogott femes csattanast hallott, Bikov megfordult, s valami rossz alomhoz hasonlo jelenetnek lett a szemtanuja: a cso nyilasanak fedele kitarult, s a betoncsobol kerek, ezustos feju, szem nelkuli kisertetalak maszott ki.
Mielott Alekszej vegiggondolhatta volna, hogy hol latott mar ilyen szornyet, az alak lehajolt s raugrott. Mintegy harom meter volt kozottuk a tavolsag, de a kiserteties leny egyetlen ugrassal lekuzdotte ezt. Bikov kozben magahoz tert zavarabol. Raadasul a kisertetnek fogalma sem volt rola, mi is az a szambo. Nehany masodpercnyi adaz kuzdelem utan Bikov a hatara dontotte ot, s nehany eroteljes pofont kent le neki oda, ahol a normalis embernek rendszerint a feje van, majd eppen idejeben ugrott talpra, hogy az ugyanebbol a lyukbol elobujo masik, hasonlo szornnyel osszecsapjon.
Az ugy most uj fordulatot vett. Itt mar a szambo sem segitett. Alekszej nehany megsemmisito nyaklevest kapott, oldalvast a nedves foldre zuhant, s szamara szokatlan gyorsasaggal, a labanal fogva, elvonszoltak valahova, mint egy zsakot. Nagyon nehez ellenallast tanusitani, ha kemenyen fogjak az ember labat. Bikov tisztaban volt ezzel, es nem ellenkezelt, varta, hogy mi lesz tovabb. A kiserteties alakok megalltak, de a labat nem engedtek el.
Bikov az elso osszecsapasnal veresre zuzodott oklere tamaszkodva megprobalt felallni. Labdobogas hallatszott, s megjelent a harmadik kisertet. Bikov ekkor erezte, hogy laba kiszabadult. Nyomban megfordult, s az utestol meg zugo fejjel nagy nehezen felult.
Amikor korulnezett, rajott, hogy a Fiu hata mogott van. A kisertetalakok mellette alltak, s sietosen matattak a fejukon. Vegul a csillogo gombok lepattantak, s a meglepett Bikov ismeros arcokat pillantott meg — az izgatott Dauget, a komor Krajuhint es a duhtol sapadt Jurkovszkijt. Jurkovszkij kezet orrahoz emelte, belefujt, s Bikov fele mutatta osszeverzodott tenyeret.
— Idetlen alak! — jelentette ki csengo hangon. — Fajanko!
Fejet visel a nyakan, vagy kaposztatorzsat?
— Nyugodjon meg. Vlagyimir Szergejevics… — mondta Krajuhin. — Latja, hogy a szerencsetlen a varatlan esettol egeszen eszet vesztette.
— Maguk azok? — Alekszej csak ennyit tudott kinyogni.
— Nem, nem mi vagyunk, hanem a rozsakeresztesek lovagjai! A nobizottsag kepviseloi!..
— Nyughasson mar, Jurkovszkij!.. Bikov elvtars, gyorsan vezesse el innen a jarmuvet… Dauge, csukja be a nyilast es az ajtot, s mondja meg nekik, hogy elmegyunk.
— Igenis! — Dauge ismei fejebe huzta a sisakot, s kilepett a Fiu mogul.
Bikov bemaszott a terepjaroba, Krajuhin es Jurkovszkij, akik meg mindig karomkodtak, kovettek.
— Hajtson vissza a keritesen tulra es ott alljon meg! — utasitotta Krajuhin Bikovot, A Fiu hatralva elindult.
— Eleg! Allj! Most pedig megvarjuk Dauget.
Bikov Jurkovszkijra sanditott, aki ovatosan tapogatta dagadt orrat.
— Faj? — erdeklodott egyutterzoen Krajuhin.
Jurkovszkij csak duhodten vicsorgott. A karosszeria lemezen bakancsok kopogtak, s a nyilason beugrott Dauge.
— Teljesitettem, Nyikolaj Zaharovics — jelentette.
— Indulas.
Bikov megnyomta a billentyuket. Majd rovid toprenges utan felkattintotta a kapcsolokat, beinditotta a motort, s tavozott a pulttol. A Fiu konnyeden elindult.
— Hova mesz? — kerdezte remult meglepetessel Dauge. — Akkor ki fog vezetni?
— A robotvezeto — felelte buntudatosan Bikov. — Nem ismerem a visszafele vezeto utat. Ugyan, ne nyugtalankodjanak! Hiszen a Fiu el van latva elektronikus berendezessel, a girokompasz segitsegevel visszatalal.
Egy ideig neman utaztak. A gep pontosan, csak eppen forditott rendben vegigcsinalta mindazokat a muveleteket, amiket Bikov feloraval elotte tett.
— Maganal van a dozismero? — kerdezte Krajuhin Daugetol.
— Van, Nyikolaj Zaharovics. De nincs ra szukseg. Elfelejtettem mondani, hogy amikor Bikov a cellahoz lepett, azt mar lezartak. Ugyhogy minden szerencsesen vegzodott.
Krajuhin megkonnyebbulten sohajtott.
— Majdnem nagy kellemetlensegbe keveredett, Bikov elvtars — mondta, s letorolte a veriteket kopasz homlokarol. — Tudja, hol kaptuk magat el?
— Fogalmam sincs… — Bikov rendkivul boldogtalannak erezte magat.
— A drotkerites mogott, a fold alatt nagy teljesitmenyu, tritiumot eloallito reaktor van. Ez termeli az uzemanyagot a Hiuszunk szamara. A betontorony, ahova oly gondatlanul benezett, nem mas, mint az urantisztitas kozben keletkezett radioaktiv hulladek temetohelye. S eppen ma egy keszlet uranrudat vettunk ki beolvasztashoz. Ha oda bedugja az orrat…
— Ez pedig meg egy sundisznonak is vilagos! — jegyezte meg nagy meggyozoerovel Jurkovszkij. — Ha egy helyet szogesdrottal keritenek korul, ez azt jelenti, hogy oda tilos a bemenet. De nem, o csak bemaszik a keritesen at a lanctalpain! Keptelen kozombosen szemlelni a korlatokat, s oroszlankent veti rajuk magat.
Ez nagyon eros volt, de Bikov csupan osszetorten sohajtozott.
— Jurkovszkij eszrevette magat, amikor a cellahoz kozeledett, s odaugrott, hogy elcipelje, de egy kisse elkesett. Az igazat megvallva, mi mar azt hittuk, hogy baleset lesz.
— Fejvesztve rohantunk — mondta Dauge. — Ugy ereztem, hogy majd kiugrik a szivem a helyerol…
Bikov Jurkovszkij fele fordult, es akadozva ezt dunnyogte:
