— Bizonyara van valami elkepzelesed errol? — folytatta Dauge egeszen komoly hangon. — Persze kigondoltal valamit, ha mar ennyit ebren voltal? Valamit, ami hasznos mindenkinek…
— Nezd csak, Johanics… — kezdte meggyozodessel Bikov, es sokatmondo kepet vagott, de kozben halvany fogalma sem volt rola, hogyan fejezi be a megkezdett mondatot.
— Igen-igen, megertettelek — szakitotta felbe ot bologatva Dauge. — Neked teljesen, erted, abszolut igazad van!
Pontosan ez a helyzet. A Venusz legkore valoban nem engedi at a radiosugarakat, azonban egy bizonyos, szigoruan meghatarozott hullamhosszon feltetelezzuk a radioblokad attoreset. Ezt a hullamhosszat a helyi ionizalo mezok adatai es tisztan elmeleti szamitasok alapjan hataroztak meg… mi az, mernok ur?…
— Ilyen a Venusz — jegyezte meg komoran Bikov.
— Eppen hogy a Venusz! A bolygo legkore neha mas hosszusagu hullamokat is atenged, ez azonban veletlen jelenseg, s nem erdemes szamitani ra. Ezert most az a feladat, hogy meghatarozzuk az athatolas savjat, s miutan meghataroztuk, jelzoallomasokat dobunk le a bolygo…, hogy is mondta, mernok ur, melyik bolygo felszinere?
— A Venuszera! — ismetelte meg gyulolettel Bikov.
— Nagyszeru! — lelkesedett Dauge. — Nem toltotted haszontalanul az almatlan ejszakat. Mindennemu probalkozas azonban, hogy radioallomasokat dobjanak a bolygo felszinere… mivel vegzodott, mernok ur?
— Eleg — vagott vissza Bikov, s feszkelodni kezdett a fotelban.
— Hm… Kulonos. Baratom, ezek mind kudarccal vegzodtek.
Legvaloszinubb, hogy a lanctalpas, onjaro allomasok osszetortek a sziklakon. Vagy legalabbis hasznalhatatlanna valtak leereszkedes kozben. De ha nem is tortek volna ossze, mi hasznunk lett volna beloluk? Most viszont mar van nekunk… na, mink van nekunk?
— Nem tudom. Turelmunk mar nincsen — felelte komoran Bikov.
Dauge unnepelyesen jelentette be: — Van egy Hiuszunk, vannak jelzoallomasok, s megleltuk azt a savot, melyen keresztul a jelzoallomasok jelei attorik a legkort. Tehat a turelmet kiveve mindenunk van, ezt azonban meg lehet szerezni. Ennek erdekeben jo lenne, ha aludnal.
Alekszej Petrovics banatosan sohajtott, s kikaszalodott a fotelbol.
— Almatlansag — magyarazta.
Dauge biccentett.
— Elofordul…
Bikov vegigsetalt a szoban, s megallt a falon fuggo harom terhatasu fenykep elott. A bal oldali egy baltikumi varos osi, keskeny utcajat abrazolta, a jobb oldali csillagurhajot, mely a Nagy Honvedo Haboru idejebol szarmazo oriasi puskatoltenyre emlekeztetett, s hegyes orrat a fekete egbe dofte. A kozepso fenykepen Bikov nyakig zart kek ruhat viselo, szomoru fiatalasszonyt pillantott meg.
— Ki ez, Johanics? A feleseged?
— Ige-e-en… Vagyishogy nem — magyarazta kelletlenul Dauge. — Masa Jurkovszkaja. Vologya huga. Elvaltunk…
— Bocsass meg…
A mernok ajkat beharapva visszatert a karosszekhez, s helyet foglalt benne.
Dauge celtalanul lapozgatta az asztalon elotte hevero konyvet.
— Vagyis otthagyott… Ez a pontos kifejezes…
Bikov hallgatott, baratja sovany, lebarnult arcat furkeszte. A kek lampa tenyeben Dauge arca egeszen feketenek tunt.
— Latod, en sem tudok aludni, Alekszej — szolalt meg Dauge banatosan.
— Sajnalom Pault. S ezutttal nincs tul nagy kedvem utnak indulni. Nagyon szeretem a Foldet! Nagyon! Bizonyara azt gondolod, hogy minden bolygokozi urhajos az Olumposz megrogzott lakoja.
De nem igy van. Mindnyajan nagyon szeretjuk a Foldet, s vagyodunk kek ege utan. Ez a mi betegsegunk — a vagy a kek egbolt utan. Ulsz valahol a Phoboszon. Feletted a vegtelen es fekete eg. A csillagok akar gyemanttuk, a szemed szurjak. A csillagkepek vadak, ismeretlenek. S korotted minden olyan mesterseges: a levego, a meleg, sot meg a sulyod, meg az is mesterseges…
Bikov mozdulatlanul hallgatta.
— Te ezt nem ismered. Te azert nem alszol, mert ugy erzed, a kuszob elott allsz, az egyik labad itt, a masik ott. Jurkovszkij most uldogel, es verset ir. A kek egboltrol, a kodrol a to tukren, feher felhokrol az erdo szele felett. Rossz verseket ir, barmely szerkesztosegben kiloszamra akad beloluk, o is pontosan tudja ezt. Megse hagyna abba.
Dauge becsapta a konyvet, a karosszekbe dolt, s hatrahajtotta fejet, — A kopcos Krutyikov, a navigatorunk, persze most gepkocsijan szaguldozik Moszkvaban. A felesegevel. Az asszony a kormanynal ul, o pedig le nem venne rola a szemet. S sajnalja, hogy a gyerekei nincsenek a kozelben. A gyerekeik Novoszibirszkben vannak a nagymamanal. Egy fiu meg egy kislany, remek gyerekek. — Dauge hirtelen elnevette magat.
— Hanem aki most biztosan alszik, az Bogdan Szpicin, a masodpilotank. Neki a raketa a haza. “En a Foldon ugy erzem magam — mondja —, mintha vonaton utaznek: a legszivesebben lefekudnek es elaludnek, hogy mielobb megerkezzem.” Bogdan az eg lakoja. Vannak nalunk ilyenek, akiket a vilagur egesz eletukre megfertozott.
Bogdan a Marson szuletett, a Nagy Vizvalaszton, egy kis tudomanyos telepulesen. Oteves koraig ott elt, ekkor azonban az edesanyja megbetegedett, s a Foldre kuldtek oket. Meselik, hogy itt elengedtek az apro Bogdant, hogy setaljon egyet a fuben. Jart-kelt egy darabig, majd belemaszott egy pocsolyaba, s teli torokbol bombolni kezdett: “Haza akarok menni! A Marsra!”
Bikov vidaman felnevetett. Erezte, hogyan porlik szet benne, szabadul lelkerol az erthetetlen erzesek nehez kove.
Minden roppant egyszeru, valoban, ott all a kuszobnel — egyik laba meg itt van, a masik azonban mar “ott”…
— No, es vajon mit csinal most a parancsnokunk? — kerdezte.
Dauge elgondolkozott.
— Nem tudom. Egyszeruen keptelen vagyok elkepzelni.
Nem tudom.
— Nyilvan o is alszik, mint Bogdan, az egek vandora…
Dauge megrazta a fejet.
— Nem hiszem… Az egbolt most tiszta?
— Nem, felhok vontak be…
— Ilyenkor aztan vegkepp nem tudom. — Dauge megcsovalta a fejet. — El tudom kepzelni, hogy Anatolij Jermakov most all, es nezi a latohatar folott ragyogo fenyes csillagot. A Venuszt. S a keze… — Dauge elhallgatott. — Kezet okolbe szoritja, ujjai feherek…
— Nezd csak, micsoda gazdag a fantaziad, Johanics!..
— Nem. Alekszej, ez nem a kepzelet jateka. Szamunkra a Venusz vegso soron csupan epizod. Jartunk a Holdon, jartunk a Marson, most pedig repulunk, hogy meghoditsunk egy uj bolygot.
Mindnyajan vegezzuk a dolgunkat. Jermakov viszont… Jermakovnak szamlaja van, regi, kegyetlen szamlaja. Elmondom neked, miert repul oda: repul, hogy bosszut alljon es hoditson. Kimeletlenul es mindorokke, igy kepzelem el… Egesz eletet es halalat a Venusznak szentelte.
— Jol Ismered? Dauge vallat vont.
— Nem errol van szo. Erzem. Azutan pedig — sorba lehajtotta az ujjait —, Niszidzima, a japan a baratja, Szokolovszkij legkozelebbi jo baratja, Kruger a tanara volt, Jekatyerina Romanova a felesege. Krajuhin pedig a masodik apja. Krajuhin utolso utja a Venuszra vezetett. Ezutan az orvosok megtiltottak, hogy repuljon…
Dauge felpattant, s vegiglepdelt a szoban.
— Megszeliditeni es meghoditani — ismetelte —, kimeletlenul es mindorokke! Jermakov szamara a Venusz az embernek ellenszegulo termeszeti erok makacs es gonosz megtestesulese. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmunk nyilik-e valaha is megerteni ezt az erzest. S lehet, hogy igy a jo. Hogy ezt megerthessuk, harcolnunk kell, ahogy Jermakov harcolt, es szenvedni, ahogy o szenvedett…
Orokre meghoditani… — Ismetelte Dauge toprengve.
Alekszej Petrovics megrantotta a vallat, mint aki fazik.
— Nos, ezert mondtam, hogy osszeszoritja az oklet — fejezte be Dauge, s figyelmesen tarsara meredt. —
