A Fiu vagtatott a tundran, megkerulte a jegtomboket, villamgyorsan elszaguldott a sekely vizu tavacskak kozott.
Amikor a kilometerora jelezte, hogy megtettek harminc kilometert, Jermakov megkerte a vezetot, hogy adja at neki a helyet. Bikov atment az utasfulkebe. Minden nyilas tarva-nyitva volt. A varosi tanacs elnoke valamirol vitatkozott Krutyikovval, a partbizottsag titkara kulonosebb erdeklodes nelkul figyelte vitajukat. Krajuhin az ules puha, szivacsos hattamlajanak dulve szendergett. Jurkovszkij es Szpicin a gep, torzsen ultek, s labukat belogattak a nyilason. Bikov bekukucskalt a motorhazba, hallgatozott egy darabig, korulnezett, majd visszault Jermakov melle.
A motor elesen felzugott. A Fiu finoman lassitott, s egy meredek lejton kapaszkodni kezdett felfele.
— Megerkeztunk — mondta Krajuhin.
A motor meg egy utolsot uvoltott, a jarmu hirtelen megfordult s megallt. Mindnyajan kimasztak. Bikov szallt ki utolsonak. Egy magas kurgan legtetejen voltak, melyet kemeny, szurke-fu nott be. Alekszejnek, amikor lepillantott, furcsa latvanyban volt resze. A siksag veget ert. Eszak fele egeszen a latohatarig ko-, sziklak es az egnek mereciezo hatalmas kozettablak kovettek egymast vad osszevisszasagban. Szeles tolcserek, melyeket elesen megtoro gerincek vettek korul, voros szinu, fogazott, majdnem meroleges fal keresztezte ezt a kaoszt, szabalytalan granittombhalmok kovetkeztek, majd ismet tolcserek, falak, kotoltesek…
— Hat tessek — hallatszott Bikov hata mogul Krajuhin hangja —, Alekszej Petrovics, velemenyem szerint ez a terepszakasz melto az on vezetoi kepessegeihez es a Fiu kivalo tulajdonsagaihoz. Mit gondol?
— Nagyszeru! — Bikov rezzenestelen tekintettel nezett a Krajuhin szemet eltakaro fekete uvegbe. — Nekem megfelel. Megengedi, hogy induljak?
— Itt Jermakov a parancsnok. Tole kerdezze.
“Ezzel engem ugyan nem ijesztesz meg” — gondolta Bikov s Jermakovhoz fordult, aki tavcsovel a kezeben a Fiu lanctalpan allt.
— Megengedi, hogy elkezdjem, Anatolij Boriszovics?
Jermakov biccentett, s konnyeden a foldre ugrott.
— Vegye fel a kulonleges vedooltozeket — mondta, s hangjat halkabbra fogva hozzatette: — Ne izguljon, nyugalom…
Bikov vallat vont, s bemaszott a jarmube. Dauge mar lepett is volna hozza, de megtorpant es lassan visszaindult. Jurkovszkij felrehuzodva allt, futyoreszett, s hol lefele, hol a terepjaro fele pillantott.
Krajuhin a foldre teritett terkep folott guggolt, s elenk beszelgetest folytatott a “varosatyakkal”. Mihail Antonovics es Szpicin neman veszodtek egy radiokeszulekkel.
— Kapcsolja be a mikrofont, es engedje le a sisakot! — utasitotta Jermakov Bikovot, es helyet foglalt mellette.
Szeles ovekkel odaerositettek egymast az ulesekhez, s Bikov kerdon tekintett a parancsnok muszerek fole hajolo, ezustosen csillogo sisakjara.
— Indulas! — hallatszott halkan a fulhallgatobol.
Alekszej ujjait az iranyitopultra helyezte, s a Fiu eloszor lassan, majd egyre gyorsabban es gyorsabban gordult lefele a lejton. Lent felagaskodott, atbillent az elso kavicshalmon, s belemerult egy tolcserbe. A probaut megkezdodott.
Bikovnak nem volt ideje az osszehasonlitasra, de valahol a tudata melyen felbukkant egy mondat: “Mint egy beka egy futball-labdaban”, s osztonosen suttogva megismetelte azt. A vezetonyilas szogletes reseben hol a kek egbolt, hol a fekete, szinte uszkos fold, hol egy granitszikla mohos csucsa tunt fel. A Fiu egyik oldalarol a masikra dulongelt, duborogtek a koveken csuszkalo lanctalpak, a motor azonban egyenletesen es vidaman, akadozas nelkul zugott. “Ezzel ugyan nem ijesztesz meg” — gondolta makacsul Bikov. A terepjaro uvoltve bukott bele egy mely arokba. A vezetonyilasban zavarosan megvillant a barnas felszin, terduk fele zuhatagkent omlott a viz.
— Elore! — kialtotta vidaman Bikov.
Az arok masik oldalan a Fiu egy kis idore megallt. Nehany meterre elottuk majdnem meroleges, voroses agyagfal magaslott. “Tizenot-husz meter lehet — futott vegig Alekszejen. — Majd meglatjuk.” A szeme szogletebol eszrevette, hogy Jermakov belekapaszkodott az ulesbe. “Akar egy beka egy futball-labdaban…”
A dombtetorol a terepjaro apro, szurke cserebogarnak tunt, mely felszantott foldon tor elore. A szurke bogar most felmaszott a falra. Valamilyen erthetetlen modon sikerult nehany szaz metert kusznia felfele, majd voros porfelhot kavarva lezuhant s a hatara fordult.
— O, az ordogbe — mormogta a varosi partbizottsag titkara —, miert nem kerulte meg!
Dauge idegesen kopott egyet.
— Nem kerulheti meg — jelentette ki nyugodtan Krajuhin. — Ezt nem szabad. Figyelem!
Valami tortent ott, a voroses szinu fal toveben. A bogar megmozdult. Torzsebol hirtelen csillogo, izelt labak nyultak ki, lassan behajoltak, s a hasara forditottak a gepet. Egy pillanat, meg egy… A Fiu harom acelrudjaval a fal alapzatara nehezedett, a negyedikkel ovatosan tamaszt keresett, s felhuzodzkodott a fal tetejeig, lanctalpaival belekapaszkodott s tovabbindult, s menet kozben huzta be tamaszkodo karjait.
— Remek ficko! Ez igen! — kialtott fel lelkesen Jurkovszkij. — Igazi mester!
— Lehet, hogy megiscsak magunkkal visszuk a foloslegesse valt pilota helyett? — jegyezte meg Krajuhin, es szemehez emelte a tavcsovet.
Bikov ujjongott. Minden a legjobban ment. A Fiu sorra vette az akadalyokat. Lanctalpa alatt mallott a ko, froccsent a mely, kerek godrok hig iszapja, agyudorrenes-szeru hangot adva doltek el a kosziklak, Jermakov, aki a terkepen es iranytuvel kovette az utvonalat, nehanyszor megmutatta az iranyt — Bikov enelkul feltetlenul eltevedt volna, jollehet igyekezett pontosan egyenes vonalban vezetni a jarmuvet.
— Mennyit tettunk meg, Anatolij Boriszovics?
— Masfel kilometer maradt hatra…
S ebben a pillanatban hirtelen, zajtalanul malnaszinu langnyelvek csapodtak tel elottuk. Bikov visszahokolt, s megallitotta a gepet.
— Tessek, Itt van Krajuhin meglepetese — dunnyogte.
A tuz gyorsan terjedt. Azt hihettek, hogy a kovek egnek.
A fekete fustfelhok vervoros langnyelvekkel keveredtek, melyek hol szetterjedtek a foldon, hol magasan az egbe csaplak. A szaraz, forro szel porfelhoket kergetett.
— Suritett benzin! — mondta nyugtalanul Bikov. — Napalm!
Jo kis otlet…
Jermakov hallgatott. Bikov elnevette magat, leeresztette a szpektrolit nyilaszarot, s a billentyuhoz ert. A Fiu teljes sebesseggel belemerult a tuzviharba.
Amikor a latohatart zavaros, malnaszinu lepel boritotta be, a partbizottsag titkara kohintett, a varosi tanacs elnoke kozelebb ment a radiokeszulekhez, Krajuhin pedig rendithetetlen nyugalommal jegyezte meg: — Utasitasba adtam, hogy gyujtsanak meg ott nehany tucat benzineshordot. Alig het-nyolcszaz fokos hoseg lesz nehany percig. Csekelyseg. A Fiu ki kell hogy birja, de vajon kibirjak-e az idegek…
A Fiu kiallta, s az idegek is. A zsiros koromfelhoben a terepjaro belegordult az utvonal veget jelzo kis folyocskaba, majd megallt. Gyors hullamok csapodtak a jarmu megfeketedett, Iilas fenyben csillogo oldalahoz, es gozzel boritottak be. Sisterges hallatszott. A jarmu pancelja fokozatosan lehult. Bikov megrazta Jermakov vallat, aki magatehetetlenul csungott a biztonsagi ovben. A parancsnok azonban maganal volt.
— Atjutottunk… — motyogta gyonge hangon. — Szerencsesen atjutottunk — ismetelte. — Orulok a sikerenek… s az enyemnek is.
Bikov zavarodottan hummogott.
A visszautat a patak menten vegig neman tettek meg. S csupan amikor mar a kurgan fele fordultak, amelynek tetejen nehany alak integetett udvozlon felejuk, akkor szolalt meg a mernok: — Egy dolgot nem ertek, Anatolij Boriszovics. Miert van itt a tundraban ez a pusztulas?
Jermakov sokaig nem valaszolt, a biztonsagi ov csatjait gombolta ki.
Majd kelletlenul megszolalt: — Itt robbant fel folottunk egy raketa… egy fotonraketa, ennyi az egesz.
— En is arra gondoltam, hogy itt egy jo nagy robbanas tortent…
Ez volt minden, amit a meglepett es megrendult Bikov ki tudott nyogni.
A kesoi ebed utan (a sikeres probaut alkalmabol egy kupica konyakkal teteztek meg) Krajuhin csendet kert, s bejelentette: — Jermakovot es Bikovot egy hetre szanatoriumi gondozasra kuldjuk.
Semmi munka. Kalandregenyek, setak es alvas. A tobbiek keszulnek a Hiusz fogadasara. Kozoltek velunk,
