csillagok melyen fordul elo, s amelyet elkepzelhetetlen furfanggal vittek fel a fenyezett femfeluletre. Bikov ugy erezte, arcat gyonge, alig eszlelheto meleghullam erintette meg. Tudta azonban, hogy ez a tukor hideg marad meg a fotoreaktor mukodese kozben is. A homoru felulet kozepen, tiz-tizenot meter magasan asitozo fekete lyukbol frocskol kifele a felizzitott plazma, s ott, ahol Bikov most all, ott indul be a csupasz atommagok orult szintezisreakcioja. Bikov idegesen megrantotta vallat, s kisietett a szabad eg ala. Talan eleteben most erezte meg eloszor, micsoda oriasi eroket allitott szolgalataba az ember.
Valami ott fent felzummogott, s Bikov egy oriasi, oldalan voroskeresztet viselo helikoptert pillantott meg, amint a Hiusz felett lebegett.
— Az operativ segitseg a legfontosabb — dunnyogte Jurkovszkij. — De vajon miert nem jonnek mar ki?
Mintha szavaira valaszolnanak, hirtelen ket reaktor-gyuru kozott, ugy hivtak a toronyszeru oszlopokat, a raketatest szelen kinyilt egy kerek nyilas, s egy sapadt, feher mosolygos arc jelent meg.
— Vaszja! Ljahov! — uvoltotte el magat Szpicin, ugralni kezdett s hadonaszott.
— Szervusz, Bogdan! Udvozlom, Nylkolaj Zanarovics! Szervusztok, barataim!
— Masszatok mar ki, csavargo urpilotak! — reccsent fel Krajuhin hangja. — Mit vacakolnak ott, Ljahov?
— Egy pillanat. Mento van?
— Tessek, ott van. — Szpicin a kozelben foldet ero helikopterre mutatott, ahonnan nehany feher kopenyes ember rohant felejuk.
A nyilasbol femes csendulessel hajlekony hagcso repult ki.
— Fogadjak a beteget! — kialtotta Ljahov.
Negy vekony, attetszo zsinoron egy fuggoagyban ovatosan a foldre engedtek egy lepedobe csavart ferfit.
Bikov kezbe kapta, es a betegszallitok segitsegevel a hordagyra fektette. Csodalkozva es szanakozva vette eszre, hogy a beteg arcan konnycseppek folynak.
— Zemi — suttogta a beteg. — Zemie, modre nebo… Kek…
— Igen-igen, Divisek elvtars, a Fold! — Krajuhin a beteg fole hajolt. — Most mar minden rendben lesz. Nehany ora mulva Moszkvaban lesz, meggyogyitjak, majd onnan mehet haza, pihenni.
— Dekuji Soudruhu…
— Adja tovabb az utasitast — fordult Krajuhin az orvoshoz —, hogy a beteget haladektalanul, azaz miutan sajat eszkozeinkkel elsosegelyben reszesitettuk, szallitsak el az en repulogepemen.
— Ertettem, Nyikolaj Zaharovics.
Kozben Ljahov es ket utitarsa szinten leereszkedtek a foldre. Sietve koszontottek barataikat, s a hordagyhoz mentek.
— A viszontlatasra, Jan! — mondta Ljahov. — Ne lazsalj, gyogyulj meg gyorsan, s aztan gyerunk dolgozni, baratocskam!
Egy sovany, kerek kepu, meretenel nagyobb kezeslabast viselo asszony megsimogatta a cseh arcat.
— Gyogyuljon meg mielobb, Divisek elvtars. Udvozlom a csaladjat.
— Dekuji soudruhin… Koszonom, koszonom — dormogte Divisek, s sovany ujjaival megszoritotta a feleje nyujtott kezeket. — Nagyon sok koszonom!
Tekintetukkel mindnyajan neman kovettek az elszallo helikoptert.
Ljahov a kitisztulo egboltra pillantott, a tavoli dombok homalyosan kirajzolodo vonulatara, s gyongeden elmosolyodott.
— Lam, ismet a Foldon vagyok — mondta. — Ismet otthon… Micsoda gep, barataim! Micsoda gep!
— Egy kis turelmet, barataim… — Szpicin megragadta Ljahov vallat, s odakiserte a kerek kepu asszonyhoz. — Csokan, allj at Vera bal oldalara, kerlek…
Az expedicio harmadik tagja, egy magas, hallgatag kazah osszerancolta homlokat. — Megint lefenykepezel?
— Igen-igen…
Szpicin hatralt, s kozben le nem vette roluk tekintetet, majd elohuzott egy miniatur filmfelvevo gepet, s guggolva leforgatott nehany metert.
— Eleg volt! — allitotta meg Szpicint Krajuhin haragosan. — Tustent be az autoba, s gyerunk be a varosba pihenni! Es egy szot sem akarok hallani!
Majd este beszelgetunk.
— Egy percre, Nyikolaj Zaharovics… — Ljahov Bikovhoz fordult. — Ha nem tevedek, maga az expedicio uj tagja?
— Igen, ismerkedjenek meg — kapott eszbe Krajuhin.
— Alekszej Petrovics Bikov. Vegyesz, nuklearis mernok, jarmuvezeto. Vaszilij Szemjonovics Ljahov pilota…
Verocska, jojjon ide. Vera Nyikolajevna Vasziljevszkaja navigator.
Csokan Kunanbajev fedelzeti mernok.
— Bikov es Ljahov legenysege kezet szoritottak.
— Ugy — zarta le Krajuhin. — Most pedig, irany a varos!
— Este majd talalkozunk — biccentett kedvesen Bikovnak Ljahov.
— AnatoliJ Boriszovics, mi egyoracskara meg itt maradunk — fordult Krajuhin Jermakovhoz. — Megszemleljuk a Hiuszt.
Maga is, Bikov. Mellesleg, beszelunk majd az ellatoreszleg vezetojevel. Eppen erre tart… A tobbiek elmehetnek.
A siksagon fellanctalpas teherautok, traktorok es kerekes emelorudak oszlopa kozeledett a Hiusz fele.
— Mondjak meg nekik, alaposan nezzek meg a harmas reaktort — figyelmeztetett Csokan. — Rendkivul alaposan. A relerendszerben valami nem stimmel… Na, rendben —, holnap majd en szemelyesen mondom meg nekik.
Elmentek, s Bikov izgalomtol hevesen vero szivvel Krajuhin es Jermakov nyomaban felkapaszkodott a rugalmas, de szilard hagcson. A szogletes kamraban, ahova a nyilas vezetett, Krajuhin igy szolt hozza: — Itt van az eloter, a keszonkamra, hogy kilephessenek a levego nelkuli terbe vagy merges legkorbe. Ugye, szukre sikerult?
— Ugyan, dehogy… nem hinnem — dunnyogte hatarozatlanul Bikov. - Szuk, igen szuk! — morgott zsembesen Krajuhin. — Sok mindenre nem voltak tekintettel, amikor terveztek. Ha majd tulleszunk a ki- es berakodason, akkor meglatjak. Tiz- es szaztonnanyi terhet kell harom ilyen tufokon atjuttatni. — Ujjaval a nyilas fele bokott. — Benn a hajoban pedig meg rosszabb a helyzet. Az atjarok szukek, valaszfalak es rekeszzaro ajtok zarjak le oket.
— A legmentes szigeteles es a meteoritok elleni biztonsag szempontjabol viszont elonyos — jegyezte meg Jermakov.
Atmentek a kamran, s egy fenyesen megvilagitott folyoso bordazott lepcsofokain felfele indultak.
— A termonuklearis raketa, ugymond, meg uj dolog — magyarazta Krajuhin. — Szamtalan lehetoseget es elonyet meg nem vettuk figyelembe, a regi szokas szerint terveztuk, ahogy a tobbi raketakat. A rutin, mit is tehetsz ellene… — Hanem itt valami uj dolog kezdodik…
Krajuhin meglokott egy nehez acelajtot, s egy tagas helyisegbe kerultek, mely Bikov szamara ismeretlen muszerekkel es kapcsolotablakkal volt teletomve.
— Ez itt a kormanyosfulke — mondta Krajuhin. — Ott pedig — a bejarattal szembeni falra mutatott —, a titanburok mogott talalhato a Hiusz szive, a fotoreaktor.
Egy specialis berendezes hozza letre a plazmaaramot es a csupasz tritonoknak, a szupernehez hidrogennek az aramat, mely minimalis adagokban, masodpercenkent nehany ezernyi nagysagban lokodik ki. Nagy teljesitmenyu elektromagneses mezo, ot magnestekercs hozza letre a reaktorgyuruk folott, erosen lefekezi a plazmacsomokat, melyek eredmenyekent bennuk termonuklearis reakcio megy vegbe. A fekezespont a parabolikus tukor fokuszaban van, a Hiusz torzsenek also feluleten. Az elektromagneses rezgesek, neutronok, heliummagok es a reakcioban reszt nem vevo tritonok suru folyama a tukorhoz csapodik, s oriasi vonoerot hoz letre… Termeszetesen — tette hozza Krajuhin rovid hallgatas utan —, ha nem lenne ez az “abszolut visszavero” felulet, az urhajo torzse azonnal ategne. Az elso Hiusz ezert gyulladt ki, mert valahol megsertettek ezt a vedoreteget.
— Ezt meg nem tudjuk — szolt kozbe szarazon Jermakov.
A navigacios fulkeben lepdelt, a muszereket nezegette, s valamit jegyzetelt a noteszebe. Krajuhin neman
