Amikor a vendegek szetszeledtek, Krutyikov sohajtva jegyezte meg: — Hala istennek, szepen eluldogeltunk. Csak…
— Igen — biccentett Dauge. — Magunk kozott a bucsuvacsora szebb lett volna.
Krajuhin felallt, s nagy zajjal hatratolta karosszeket.
— Figyelem, barataim — mondta. — Egy perc figyelem. — Most magunk kozott vagyunk, s szeretnek nehany szot szolni hozzatok. Alekszej Petrovics, kerem, ontson mindenkinek… Csak egy csoppet, ne izgulj.
Anatolij… igy, koszonom. Barataim! En vagyok kozottetek a legoregebb bolygokozi urhajos… igen. Szornyu ragondolni, micsoda koporsokban kezdtuk az egeszet! A Hiusszal osszehasonlitva ocska batarok voltak, hogy mast ne mondjak. Nem tartozom azok koze az ontelt tokfilkok koze, akik azert zsortolodnek, hogy a mai fiatalsagnak sokkal konnyebb a dolga, mint nekunk volt. Tudom, milyen bonyolult feladat var ratok. A feladatokat mindig az eszkozok hatarozzek meg, s amennyivel nagyobb hatasuak a mostani eszkozeink, annyival bonyolultabbak a feladatok.
Nem lesz konnyebb dolgotok, mint nekunk volt… sot, nehezebb lesz, miutan rajtatok nagyobb a felelosseg.
Barataim, ha nagyon nehez helyzetbe kerultok, kerlek titeket, jusson eszetekbe, kiert es miert teszitek ezt! Eleg jol ismerem mindnyajatokat, hogy biztos legyek benne; ha ez jut az eszetekbe, megsokszorozodik az erotok. Nos… ez minden. Uritem ratok a poharam!
Felemelte poharat, s gyorsan elhagyta a szobat. Egy ideig mindnyajan neman ullek. Majd felallt Jurkovszkij. s halkan igy szolt: — Nos, argonautak… igyunk az oregre!
Ezen az esten Bikov szemet sokaig elkerulte az alom.
Felallt, lampat gyujtott, az asztalhoz lepett, s a lampara meredve sokaig ult mozdulatlanul. Tekintete az ujsagra tevedt, melyet napkozben vegul is nem tudott megnezni.
“Honositsuk meg batrabban a nagy rezgesszamu szantast” — ez volt a vezercikk. “Izlandi iskolasok toltik a szunidot a Krimben”, “A tavol-keleti viz alatti allami gazdasagok terven felul 30 millio tonna planktont adnak az allamnak”, “Uj masfel millio kilowattos termonuklearis eromu uzembe helyezese Verhojanszkban”, “Mikrohelikopter-verseny. Gyoztese — Vaszja Ptyicin, tizenot eves iskolas”, “Szazeves gyorskorcsolyazok versenye”.
Bikov zizegve tovabblapozott.
“Latin-amerikai sztereofilm-fesztival”. “Angol-szovjet Asztrofizikai Obszervatorium epitese a Holdon”, “A Marsrol jelentik…”
Bikov az ujsagra pillantott, gondolt egyet, s osszehajtotta, majd a zsebebe dugta. Ezt magaval kell vinnie. A Fold lelegzeset, az otthonos planeta pulzusanak lukteteset erzi benne, s ezt tavoli utja soran vegig szeretne erezni. Szimbolum… Alekszej sohajtott, es eloltotta a lampat.
A start reggelen derus egbolt fogadta oket. Ot orakor mar egyikojuk sem aludt, a szalonban gyulekeztek, uldogeltek, egyik sarokbol a masikba setaltak. Keveset es kedvetlenul reggeliztek, de Jermakov ugy tett, mintha nem vette volna eszre ezt. Krajuhin es a vendegek fojtott hangon beszelgettek valamirol. Megerkeztek az autok. A korai ido ellenere az utca tele volt emberekkel. Senki nem kiabalt jelszavakat es udvozleseket, senki nem rohant hozzajuk viraggal, az emberek csak alltak es neztek oket, de olyan szemekkel, ahogy rokonaikra es kozeli hozzatartozoikra szoktak nezni, ha azok tavoli es veszelyes utra indulnak. A kocsik sebesseguket fokozva elhagytak a varost.
S ekkor Bikovval valami olyasmi tortent, amire kesobb sokaig ertetlenul es szegyenkezve emlekezett vissza.
Kulonos gorcs vett erot rajta. Mint aki meghasonlott, egyfajta kozombos kivancsisaggal, kivulallokent vizsgalta onmagat, s keptelen volt gondolatalt osszpontositani. Gondolatfoszlanyok csapkodtak tejeben. Azonban egyikbe sem tudott belekapaszkodni.
A fedezeknel bucsuzkodni kezdtek. Bikov gepiesen megszoritott egy-egy kezet, ostoba, dermedt mosolyt erzett az arcan, s keptelen volt azt elhessegetni. Krajuhin mondott neki valamit, megoleltek egymast, es osszecsokolodztak. Alekszej keszsegesen bologatott, amikor a varosi tanacs elnoke hevesen magyarazott valamit, s a vallat veregette. Majd merev, nehezen mozgo labakkal felrevonult, s nezte, hogyan oleli at Szpicin Vera Nyikolajevna vallat, aki viszont tenyerevel a ferfi arcat simogatta. Dauge kezen fogta Alekszejt, s a kocsihoz vezette.
…Amikor Bikov felemelte tekintetet, mar a reaktor gyurujenek tompan csillogo, domboru felulete magaslott folotte. Vegul megertette, mi zavarta ot. Agyaban ontudatlanul, de megis vilagosan egy es ugyanaz a gondolat zakatolt: “Utoljara. Utoljara.” Keptelen volt rajonni, mikor feszkelte be magat az agyaba, de most mar keptelen volt megvalni ettol a szotol.
— Mindenki a helyere! — kialtotta Jermakov termeszetellenesen eles hangon.
Bikov hatrapillantott. A gepkocsik, melyek a Hiuszhoz szallitottak oket, mar eltavoztak. Sima, kihalt tundra terult el korulottuk.
— Alekszej Petrovics, ne maradjon le!
“Az utolso leptek a foldon” — gondolta, mikozben kulonos kivancsisaggal fulelt onmagara, s a hajlekony femhagcsohoz ert. “Az utolso korty foldi levego” — futott vegig rajta, s belekapaszkodott a beszallonyilas peremebe.
Valaki — ugy erezte, hogy Jurkovszkij — haragosan meglokte hatulrol, s kerte, hogy legyen ovatosabb. “Az utolso pillantas a kek egre.. ” A nyilas nagy csattanassal becsapodott. Ekkor jott ra, hogy fel. Egyszeruen gyava.
Ettol nyomban megnyugodott, s kovette Dauget a tarsalgoba. Helyet foglaltak a karosszekekben, Bikov, Dauge es Jurkovszkij, s neman becsatoltak a szeles, rugalmas biztonsagi oveket.
Jermakov, Szpicin es Krutyikov nyilvan a navigacios fulkeben voltak.
Bikov Jurkovszkijra pillantott. Jurkovszkij arca haragos volt, orran sargas folt jelent meg. “Alaposan odavagtam neki akkor…” — gondolta Bikov futo buntudattal.
— Felkeszulni! — csendult fel a lathatatlan hangszorobol Jermakov magas es csengo hangja.
Halotti csond koszontott be. Bikovot egy pillanatra hanyinger es gyongeseg fogta el. Oriasi akaraterovel fojtotta el a tehetetlenseg undorito erzeset, es Dauge-ra sanditott.
Dauge osszpontositva maga ele meredt — Start!
Mennydorgesszeru robaj hallatszott alulrol. Hirtelen minden megmozdult. Az ules tamlaja puhan nekifeszult a hatuknak. Bikov tejes erejebol behunyta szemet, s szines koroket pillantott meg maga elott. A duborges erosodott, majd csendesebb lett s vegul vegkepp teljesen elult. Csend koszontott be. Bikov ovatosan kinyitotta a szemet, s Daugehoz-fordult.
— Tobbe nem fog fajni — kozolte vele erthetoen es vidam hangon Dauge. — Megtortent a start.
Jurkovszkij hirtelen duhosen a homlokara csapott.
— Mi van veled? — kerdezte remulten Dauge.
— Az ordogbe! A szalloban felejtettem a villanyborotvamat, s azt hiszem, nem kapcsoltam ki!
Bikov kisse nehezen ult fel, tenyerevel alaposan megdorzsolte a halantekat, s megkonnyebbulten felsohajtott.
Masodik resz
Krajuhin
Estere az idojaras elromlott. Az ocean felol dermeszto hideg aradt, szurke kod gordult lassu, suru hullamokban a tundra felett. Alacsonyan gomolygo felhok vontak be az eget. Borongos felhomaly, majdnem ejszakai sotetseg koszontott be.
A 7-es urrepuloter kozponti radioallomasanak parancsnoki szobajaban meleg volt, es vilagos. Krajuhin allat mellere ejtve szendergett foteljaban. Szaradt agyag tapadt cipojere, labat esetlenul kinyujtotta, nagy, szogletes keze sulyosan nehezedett parnazott szeke karfajara. Az ajto felett az ora hangosan ketyegve szamlalta a
