Szunet. Most kerdezni kell.

— Bikov?

— Jol tartja magat. Levert, mert nincs lehetosege, hogy lenezzen a Foldre.

— Mutasd meg neki!

— Ertettem.

— Hogyan zajlott le a start?

— Siman. Jurkovszkij teljesen kiabrandult. Azt mondja, hogy ez a start meg egy csecsemot sem ebresztett volna fel.

— Ezert Bogdannak kell koszonetet mondanod. A munka dicseri a mestert.

— Termeszetesen, Nyikolaj Zaharovics. Elhallgattak, s varakozoan vizsgalgattak egymast az oket elvalaszto millio kilometereken at. — No… es te?

— Ne nyugtalankodjon, Nyikolaj Zaharovics.

Jermakov gyorsan valaszolt. Nagyon is gyorsan a korulmenyekhez kepest, mintha varta volna ezt a kerdest.

Krajuhin osszerancolta homlokat.

— Ugyeletes! — kialtotta hevesen.

— Ertettem.

— Menjen ki tiz percre a terembol!

Az ugyeletes sietve visszavonult, s gondosan becsukta maga mogott az ajtot.

— Ne nyugtalankodjon! — ismetelte Jermakov.

— Nem nyugtalankodom — mondta Krajuhin. — En felek, baratocskam, egyszeruen felek.

Turhetetlen sokaig tartott, mire Jermakov osszevonta a szemoldoket.

— Fel? Tortent valami?

Hogyan magyarazza meg neki? Krajuhin lekapta szemuveget, szemet osszehuzta, majd megtorolte zsebkendojevel.

— Tolja, kerlek, legy ovatos! Ugy… Kulonosen ott, a Venuszon.

Nem vagy gyerek, s meg kell, hogy ertsd. Ha nagyon nehez vagy veszelyes helyzetbe kerulsz, kopj az egeszre, es gyere vissza. Most nem a Golkonda a donto.

Beszelt, s kozben ugy erezte; Anatolij nem erti. Nem allt ra azonban a nyelve, hogy egyenest megmondja neki: “Csokkentsd a minimumra a kockazatot. Most a lenyeg, hogy sikeresen terj vissza. Ha valami tortenik veletek, hosszu idore le kell mondani a fotonraketarol.” Mindig azt tartotta, hogy az urhajosokat tavol kell tartani a bizottsagon beluli torzsalkodasoktol. Ugy erezte, hogy ez megingathatja bizalmukat a vezetokben.

— Jobb felni, mint megijedni — folytatta, s remulten erezte, hogy osszefuggestelenul es nem eppen meggyozoen beszel. — Ertelmetlenul ne kockaztass…

— S ha nehez vagy veszelyes lesz a helyzet?

Jermakov volt o, Tolja Jermakov, aki az anyatejjel szivta magaba az ellenszenvet a mellebeszeles es a ki nem mondott dolgok irant. Szegyellte magat Krajuhin miatt, s sajnalta ot. O is nyugtalankodott. A kepernyohoz hajolt, s belebamult. Krajuhin sietve hatradolt. Nehany masodpercig nyult a kinos szunet.

— Nos — kezdte Krajuhin, s igyekezett lekuzdeni borzaszto faradtsagat —, tudod, mit mondok neked, Jermakov elvtars? Nincs kedvem szellemessegben versenyre kelni veled. Bizony…

— Ertettem — felelte halkan Jermakov. — Nem fogok kockaztatni. Azt elfogadom, hogy az expedicio alapveto feladata megovni az urhajot es az embereket. Megovom az urhajot. Az embereket azonban nem fogom tudni visszatartani…

— Parancsnok vagy. Te vagy a parancsnok.

— Parancsnok vagyok. Azonban mindegyikojuknek van feje es szive. Nem fognak megerteni, s fogalmam sincs, ha ugy hozza a sors, kepes leszek-e arra kenyszeriteni oket, hogy hatraljanak meg. Nekem nincs akkora tekintelyem, mint maganak…

— Nem ertettel meg engem…

— Megertettem magat, Nyikolaj Zaharovics. S parancsa szerint kesz vagyok lemondani meg a buszkesegrol is. De vajon ok lemondanak-e?

Jermakov vilagos tekintete egyenest Krajuhin agyaba hatolt. Ertettek, mirol van szo. Mindent ertettek.

— Csupan sejthetem, mi jar a fejeben…

Krajuhin lehorgasztotta busa fejet, s rekedten megjegyezte: — Rendben, tegy ugy, ahogy jonak latod. Latszik, hogy nincs mit tenni.

Minden remenyem a te jozansagodban van. Most azonban bocsass meg, de megyek. Azt hiszem, egy kicsit megbetegedtem…

— Pihenni kell maganak, Nyikolaj Zaharovics.

— Kell. — Ellenorizd a radioautomatikat. Az eloirasnak megfeleloen pontosan felorankent kell hogy eszleljuk a Hiusz automatikus jeleit. Minden ket oraban a te szemelyes jelentesedet. Egy masodpercet se kessel!

— Ertettem.

— Na, isten veled! En megyek.

Nem vart a kovetkezo valaszig. Meg egy pillantast vetett Jermakov arcara, majd felallt, s botladozo leptekkel a kijarathoz indult. A padlo himbalodzott alatta, felagaskodott. “Oda kell ernem…” — gondolta, s arccal elore, egy sotet szakadekba zuhant…

Krajuhin az agyban, szobajaban tert magahoz. Sutott a nap. A fejenel az ejjeliszekreny tele volt rakva kulonbozo szinu muanyag fiolakkal es dobozokkal. A doktor es Vera, mindketten feher kopenyben voltak, mellette ultek, es neztek.

— Mennyi az ido? — kerdezte, s alig-alig forgott engedetlen nyelve.

— Tizenketto ora ot — felelte sietve Vera — Milyen nap van?

— Huszadika.

— Harmadik napja…

Vera bolintott. Krajuhin nyugtalan lett, probalt felemelkedni.

— A Hiusz?

— Minden rendben, Nyikolaj Zaharovics. — Az orvos a vallanal fogva, ovatosan visszanyomta. — Fekudjon nyugodtan.

— Epp az elobb telefonaltak a radioallomasrol — nyugtatta meg Vera —, minden rendben.

— Jol van — dunnyogte Krajuhin. — Nagyon jol…

Az orvos az egyik fiolat a vallahoz tartotta. Sisterges hallatszott, s a gyogyszer beszivodott a bor ala. Krajuhin lehunyta szemet. Majd jol erthetoen kijelentette: — Kerem, kozoljek Jermakovval: mindaz, amit neki mondtam, ervenyet vesziti. Panik volt az egesz, a betegseg…

— Felrebeszel — szolalt meg Vera.

Krajuhin meg akarta jegyezni, hogy ez nem felrebeszeles, de elaludt.

Ejszaka ebredt fel, s rogton erezte, hogy jobban van.

Vera megitatta erolevessel, es megetette ketszersulttel, majd indiai fuvekbol keszult forro teaval oltotta szomjat.

— Kapcsolja be a radiotaviratokat! — kovetelte Krajuhin.

— Pihennie kell! — tiltakozott Vera.

— Azt mondtam, kapcsolja be!

Vera engedelmesen bekapcsolta a magnetofont. Krajuhin szorakozottan hallgatta, kozben a feher mennyezetet bamulta, s arra gondolt, hogy a Hiusz bizonyara mar megkezdte a fekezest. S eszrevetlen ismet elaludt.

Az ezt koveto napok nyugodtan teltek. Krajuhin gyorsan gyogyult. A doktor megengedte, hogy az agyahoz videotelefont helyezzenek, tevekepernyot kapott, s latogatokat fogadhatott. Keso estig megkuldtek neki a radioallomasrol a magnetofonszalagokat a Hiusz jelzeseivel es Jermakov jelenteseivel. Mernokok, mesterek, szolgalatvezetok jottek es mentek. Vacsora utan Krajuhin vegignezte az ujsagokat, bekapcsolta a moszkvai sztereo-teveadast, beszelgetett Veraval es Ljahovval, s rendszerint elfaradtan, eppen ezert megnyugodva lefekudt aludni.

Reggel Vera berohant a szobaba, sapadtan, zilalt hajjal, s ugy erezte, hogy nagyon is hangosan kialtotta neki oda: — A Hiusz nem ad jelzeseket! Ejszaka elhallgatott… elhallgatott… es…

Вы читаете A biborszinu felhok bolygoja
Добавить отзыв
ВСЕ ОТЗЫВЫ О КНИГЕ В ИЗБРАННОЕ

0

Вы можете отметить интересные вам фрагменты текста, которые будут доступны по уникальной ссылке в адресной строке браузера.

Отметить Добавить цитату