tanulmanyozasaval volt elfoglalva, veg nelkul vitatkoztak, titokzatos radiotaviratokat szovegeztek, majd alairasra Krajuhinhoz vittek oket a radioallomasra.
A munkalaz kellos kozepen Krajuhin hivatta Bikovot, s kiment vele a varos deli kulvarosaban levo egyik fold alatti raktarhoz. A szaraz es vilagos helyisegben Bikov fegyverrel teli ladakat pillantott meg.
— Ismeros dolgok? — erdeklodott Krajuhin.
Bikov ertetlenul pillantott Krajuhinra, s lehajolt.
— 1975-os markaju automata karabely.
— Es azok?
— Reaktiv fegyverek… pisztolyok…
— Nos, akkor valasszon.
Bikov megertette.
— Mindnyajunknak?
— Mindnyajuknak… es meg tartalekba is.
Bikov neman kivalasztott nyolc uj karabelyt, nehany tucat kezigranatot, sugarpisztolyokat, vilagossarga tokba rejtett finn keseket.
— Es a loszer hol van? S a gyutacsok a granatokba?
— Van loszer, gyutacs es minden, amit csak akar. Irja fel a raktarfonoknek, mire van szuksege.
Egy emelettel lejjebb mentek.
— Ez is kell maganak — mondta Krajuhin, s kekacel oldalukkal tompan csillogo, hengeres targyakra mutatott.
— Atomaknak… — dunnyogte Bikov.
— Ismeri oket?
— Hogyne ismernem…
— Vegyen tiz keszletet. S vigyen magaval tiz vilagitoraketat.
Ket ora mulva nehez muanyag ladakkal es tiz darab kerek, racsos tokkal megrakott teherauto erkezett az urrepuloterre. S ujabb ket ora mulva ezeket a ladakat es tokokat Bikov tevekeny kozremukodesevel es szemelyes ellenorzese mellett berakodtak a Hiuszra.
Vegul is mindent befejeztek. Egy ejszaka alatt eltuntek a bolygokozi urhajot korulvevo konnyu es ormotlan szerelvenyek, tomlok, emelodaruk es szallitoszalagok.
Elgordultek a gepek es traktorok, eltavoztak az emberek. S a szemerkelo esoben az osszetaposott, folforgatott foldon csupan vezetek- es koteldarabok, torott furnerlemezek, nehany ottfelejtett deszka s sarba taposott csomagolopapir-foszlanyok maradtak.
Krajuhin, Jermakov es az ellatoszolgalat vezetoje kisereteben korbejarta a Hiusz osszes helyiseget, mindent atvizsgalt es megfogott, kotekedon es gyanakodva meghallgatta a probakent bekapcsolt magnestekercsek eroteljes zugasat, tett nehany apro megjegyzest, lemaszott a foldre, kezet megtorolte kopenye szegelyeben s igy szolt: — Azt hiszem, minden rendben, Anatolij Boriszovics. Irja ala a jegyzokonyvet.
Jermakov egyeterton bolintott. Az ellato szolgalat vezetoje megkonnyebbulten sohajtott, toporgott, majd kohecselve megkerdezte: — Mikor lesz a start, Nyikolaj Zaharovics? Holnap?
Mint kiderult, nehany formalitas meg hatramaradt.
Krajuhint surgosen hivattak a varosba, a radioallomasra, s onnan visszaterve szarazon (legalabbis Bikovnak tunt igy) kozolte, hogy a startot holnaputan reggelre halasztottak, holnap pedig bizottsag szall ki.
— S este pedig… e… unnepi vacsora lesz. Frakk nem kotelezo.
Jurkovszkij hatarozottan osszeharapta a szajat, Jermakov kozombosen asitott, Krutyikov viszont vallat vont, s ismet belemerult konyvebe.
— Menjunk, setaljunk egyet — javasolta Dauge Bikovnak.
Kimentek a szallobol, s kenyelmesen elindultak az utcan az urrepuloter fele.
— Tosztok, dagalyos beszedek — legyintett Johanics faradtan. — Ki nem allhatom!
— No, tudod — Bikov elegedetlenul pillantott ra. — Megiscsak egy ilyen esemeny elott…
— Ugyan, milyen elott? Az emberek teszik a dolgukat. Mi ebben a rendkivuli? Hiszen nem jeloltek ki kulonbizottsagot, tegyuk fel azert, hogy megemlekezzen az expedicio elindulasarol.
— Nyilvan elofordul olyan is, hogy kijelolnek.
— Dore dolog. Ez csak az idegeket borzolja.
Egy ideig neman lepdeltek. Bikov megkerdezte: — Akkor megis miert van igy?
— Az ordog tudja, miert. Ugy gondolom, hogy osidoktol fogva alakult igy, amikor “fel kellett vilagositani” az embereket, lelkesiteni kellett oket meg a megszokott, elemien szukseges munka elvegzesere is… Nos, attol fogva alakult ez igy, s nem tudnak lemondani errol az ostoba szokasrol. Hiszen ki tudna jobban nalunk a Hiusz-expedicio jelentoseget! Nevetseges langra gyujto, elcsepelt igazsagokat hirdetni korunkban… S mi celbol? Hogy ezredszer verjek a fejunkbe azt, amit az anyatejjel szivtunk magunkba?
Visszafordultak a szallohoz. Az etkezo bejaratanal Dauge megtorpant, hatralt, s meglokte Bikovot.
— Csondesen!
Az ebedlot felhomalyos esti napfeny vilagitotta meg. A divanyon egymashoz hajolva ult Bogdan Szpicin es Vera Nyikolajevna. Hallgattak, az ablakot neztek, arcuk oly komoly es oly hihetetlenul szomoru volt. hogy Bikovnak osszeszorult a szive. Bogdan nagy, feher kezevel atfogta az asszony keskeny, torekeny vallat. Dauge megrantotta Alekszej kabatujjat, s labujjhegyen felmentek az elso emeletre.
— Nos, Alekszej, van ilyen… — szolalt meg Dauge. — Csak egy hetig, ket hetig vannak egyutt, majd ismet elvalnak.
Vera Nyikolajevna ot evvel idosebb nala… Szerelem, semmit nem tehetsz ellene. Igazi, nagy szerelem….
Eltoprengett. Bikov ovatosan megkerdezte — Akkor miert nem hazasodnak ossze?
— Mi? Hogy miert nem hazasodnak ossze? — Dauge rovid habozas utan valaszolt; — Ugyan, mi koze ehhez az egesznek? Evente egyszer, sokat mondok, ha ketszer talalkoznak, erted?
— Ertem — dunnyogte Bikov, majd hatarozottan kijelentette: — Egy fenet, semmit nem ertek! Osszehazasodtak volna, egyutt elnenek s egyutt repulnenek…
— Egyutt… Egyutt nem tehetik, Alekszej. Evente egyszer-ketszer vannak egyutt. Egyutt nem repulhetnek, hiszen Bogdan olyan expediciokba indul, ahova noket nem visznek. Ugyan, mifele csalad lenne?
— Nem — jelentette ki hatarozottan Bikov —, el tudnak intezni, ha valoban akarnak.
— Persze, lehetseges. Lehet, hogy egyszeruen csak megjatsszak a szerelmet?
— Ugyan, mit gondolsz…
— En, Alekszej — Dauge hangja megremegett —, az eletem adnam azert, akit szeretek! Baratom, en gyonge ember vagyok.
Masnap megerkeztek Moszkvabol a vendegek. Bikov meglepodve s megelegedve tapasztalta, hogy a vacsora vidaman telt el. Elhangzottak beszedek (ugy erezte, hogy nem rosszak) es tosztok (csak pezsgo mellett) s jokivansagok. Krajuhin elmeselt nehany nevetseges epizodot a bolygokozi urrepules korai idoszakabol.
Jurkovszkijt pedig egyszer csak elkapta a hev Bagrickij irant. Elmondta kedvenc verset, a Csempeszeket, majd amikor a taps elult, szomoruan hozzatette: — Lam… mennyi remek vers szuletett a tengerrol es a matrozokrol, rolunk viszont egyaltalan nem irnak.
Orokosen csak az, hogy “repulj, raketam, elore.”
— A koltok tobb ezer eve ismerik a tengert — jegyezte meg Vera Nyikolajevna —, a vilagurt viszont meg egyaltalan nem ismerik. Legy turelemmel, Vologya, irnak majd nagyszeru verseket rolunk is.
Jurkovszkij kezel csokolt neki. — Turelemmel leszek, Verocska.
